Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-05 / 1. szám
elöntötte az epe s fölorditott: „Már megint kezded a háborúságot!„ * * * Olvastam az „Est“-ben, hogy a ináramaros- szigeti zsidók a város főterén isteni tiszteletet tartottak a magyar fegyverek győzelméért pár ezer hivő jelenlétében. Jól esett hallani, hogy a zsidóság együtt érez a magyar nemzettel. De jött aztán a hideg zuhany erre a szépséges hírre. Maga a szigeti főrabbi megcáfolja a hirt a lapokban, sőt egyenesen tiltakozik az ilyen meggyanusitás ellen. Azt írja nyilatkozatában, hogy talán az ortodoksz zsidókkal tévesztették őt össze, mert hát ő, mint neologus nem tartott isteni tiszteletet. Erre csak egy megjegyzésünk van : dicsőségére vált volna neki is, ha isteni tiszteletet tart a magyar fegyverek győzelméért. Si tacuises, filosophus mansis- ses. * * * Ha már benne vagyok a zsidó hírekben, hadd mondjak meg egyet, szépet, gyönyörűt, ami nagyon megható. A kárpáti lövészárkokban történt, hogy karácsony szent estélyén négy zsidó fiú fenyőfács- kát állított fői magának s tele rakta aprósággal, sőt került valahonnan apró viasz gyertyácska is. S a zsidó fiuk körültérdelték a fácskát s elénekelték a „menyből az angyal “-t s imádkoztak a mi Megváltónkhoz és szentséges anyjához, a bol- dogságos szüzhöz, Magyarország pátronájához. Azt hisszük, a máramarosi főrabbi ezért nem fogja őket kiátkozni az egyház kebeléből ! Mi pedig — keresztények — példát vehetünk tolok. Innen a távolból kezet szorítunk a négy zsidó ifjúval s magunk is kérjük a kis Jézust és szentséges anyját, hogy védje meg őket a háború borzalmai közt s terjessze ki áldó kezét reájuk. CSARNOK. Ő fensége inkognitóban. — Irta : Révai Károly. — Az elmúlt napokban pompás moziképet mutattak be a Lendvay-szinházban. Rég ideje nem kacagtam oly szívből, mint azon estén. De nemcsak én, hanem az egész közönség hahotázott a 3 felvonáson keresztül. Mert nevetni való is volt az, hogy Schwaitz Samut, a zsidó újságírót hasonlósága folyán összetévesztik a trónörökös főherceggel s ahol csak megfordul, hercegi rangjához illő fogadtatásban részesül. A vasútnál a polgármester várja az egész tanáccsal, az iskolás gyermekek zászlók alatt tanáraik vezetése mellett kivonulnak a pályaudvarra s ifjú leányok virágot szórnak lába elé, mikor a perrónon át kilép a város diszhintójáig. Schwaitz ur eleinte nem tudja mire vélni a dolgot, később azonban — utitársa és barátja Braun Jakab tanácsára, — beleéli magát a „Fenség“ gondolatába s pompás trónörökös válik belőle. Sőt még szerelmi viszonyt is sző a polgármester leányával. A vége az, hogy a valódi trónörökös a lapokból értesül a főherczegi fogadtatásról s kiváncsi lévén az ő hasonmására, oda utazik s leleplezi Schwartz urat. De megbocsát neki s még ő is jót mulat a tréfán. A polgármester leányát pedig feleségül kapja. Ez a rövid foglalatja a 3 felvonásos vígjátéknak, melynél ügyesebbet nem egy hamar láttam a mozivásznán. Hozzájárult még az is, hogy a dán királyi színház elsőrangú művészei játszták el a szellemes darabot. Akkor jutott eszembe, hogy ezelőtt 40 esztendővel velem is történt ilyesmi. A külömbség csak az, hogy engem nem lepleztek le; mai napig is titok előttem is a megtörtént esemény. É- vek előtt leírtam egy fővárosi lap tárcájában az esetet; leközlöm most még egyszer, hogy vegyen tudomást róla a közönség. Mert hát én is voltam ifjú koromban „Ő fensége inkognitóban.“ A kis tárca szószerint a következő ! A szives fogadtatás. 1875-ben egy júliusi délután Brassóba érkeztem. A csángó Hétfaluba igyekeztem látogatóba. Bizony csak szegényesen utaztam IV-ed osztályban. Akkor még volt IV-ed osztály is. Szédítő melegség volt; az út nagy részét Kolozsvártól — Brassóig átaludtam a földön. Nem érdekelt a vidék, az egyetlen hely a héjasfalvase- gesvári csatatér volt, melyet szorongó szívvel néztem a robogó vonat ablakából. Mintha csak Petőfit kerestem volna valahol a kukorica földeken. Hamarjában egy verset is faragtam „A segesvári csatatéren“ címmel, mit később a „Népzászlója“ közölt, Álmosan, elernyedten szállottam le a vonatról ; összes holmim, egy rongyos kis kézitáska volt, melyet pár fehérnemű s egy csomó rósz vers tettek súlyossá. Zsebemben, testem-lelkem körül 3 frt. volt. Tervem az volt, hogy Brassótól — Hétfaluig az apostolok lován utazom. A brassói perronon egy arany zsinoros kalauz, vagy hotelszolga állott elém, kivette a táskát kezemből s ékes német szóval jelentette, hogy a hintó reám vár. Azzal megindult kifelé. Csodálkozva néztem körül, de időt nem vesztegethettem, mert az én kalauzom inár a kijáratnál állott. Németül akkor még nem beszéltem, de meglehetősen értettem mindent. Az állomás előtt udvariasan fölsegitett a batárba s ő a kocsis mellé kapaszkodva jelt adott az indulásra. Megvallom, mig a városba érkeztünk, százszor is megfordult eszemben, hogy leugrom a kocsiból. Mérlegeltem az ugrás lehetőségét, de attól tartottam, hogy kitöröm a nyakamat. Mint emlitém, 3 írton kívül semminemű értékes holmim nem volt. Mi lesz velem, ha fizetésre kerül a sor? Ej, — gondoltam — jöjjön, a minek jönni kell! A végzet útjába nem állhatok ! Egy fényes vendéglő kapuján bekanyarodtunk; a lépcsők előtt pincérek, inasok fogadtak, élükön a hotel tulajdonosával, mindnyájan mély főhajtással üdvözöltek. Egyik szolga vitte táskámat az emeletre, hol egy pompás, kényelmes utczaszoba volt számomra berendezve. Mikor egyedül maradtam megdöbbentem. Mi lesz mindennek a vége ? Hiszen, ha kisül — pedig kisül — hogy nincs pénzem, megvernek, kilöknek, vagy a brassói szász rendőrség oltalma alá helyeznek. Nem sok időm volt gondolkodni, a pincérek hozták a fényes uzsonnát: jegeskávét, tésztanemüeket. Hej be régen nem láttam efélét! Élvezettel fogyasztottam el, aztán végig dőltem a pamlagon s nyomban elaludtam. Azt álmodtam, hogy a rendőrök folyton üldöznek s én egyik utcából, a másikba menekülök, mig végre futni kezdtem a Czeilk-tetejére. Már épen elértem a tetőt, mikor egy rendőr tette kezét vállamra s én e pillanatban öngyilkos szándékkal leugrottam a mélységbe. Bizony leugrottam! Mert olyat estem a pam- lagról, hogy megsajgott a fejem. Késő júliusi alkonyat volt. Lent a hotel kertjében katonazene játszott, az utcán nagyközönség hullámzott. Ekkor elhatároztam, hogy megszököm. A nagy néptömegben könnyű lesz utat veszteni. Kezembe vettem kis táskámat s indulni a- kartam. Lehetetlen volt. Sorsát senki ki nem kerülheti. E pillanatban lépett be a pincér s hozta a fényes vacsorát s a jégbe hütött italokat. Mit tehettem ? megvacsoráltam pompás ét- vággyal s ittam a jó Küküllőmenti borokat. A jó vacsorára felséges éjszakát aludtam át. Másnap megismétlődött a traktamentum. Kezdtem magamat beleélni a gondtalan uri- módba. Időnként azonban a szökés mentő eszközét latolgattam, de mindig attól féltem, hogy elfognak s a hűvösre tesznek. Harmadnap már annyira furdalt a lelkiismeret, hogy elhatároztam nyíltan bevallani a vendéglősnek szegény sorsomat. Határoztam ! Igen, bevallom s kényre-kegyre megadom magamat. Épen jókor lépett be a vendéglős. Remegő hangon szóltam hozzá magyarul: — Elutazom! — Hány órára parancsolja a kocsit? felelte udvariasan németül. — A legközelebbi vonathoz! , — Azonnal intézkedem ! — De uram — folytattam még halkabban, szemlesütve — nekem fizetnem kellene, de . . . — Kérem már minden ki van fizetve ! Sarkon fordult s sietve eltávozott, hogy befogasson. Minden izemben remegve állottam pár pillanatig, aztán mint egy darab fa, vágódtam végig a pamlagon. „Minden ki van már fizetve!“ Mintha a menyország minden angyala kórusban zengedezte volna fülembe. Rendbe szedtem magamat s komoly arccal vártam az előrobogó batárt. Azt tudtam, hogy vasúton el nem utazhatok, mert 3 frt. arra nem volt elég, hanem úgy gondoltam helyesnek, ha kivitetem magamat az indó- házig s ott aztán észrevétlenül neki vágok gyalog a hétfalusi útnak. Úgy is történt. Nagy hajlongások között kisértek a kocsihoz a pincérek s én mint egy bábkirályfi, ültem a puha párnákon. A vasútnál utolsó 3 irtomat kezébe nyomtam az aranyzsinoros szolgának s keresztül osonva a váró termeken, majdnem futva menekültem a hétfalusi útra. Még mindig attól tartottam, hogy visszavisznek a rendőrséghez. ' Kinek állott érdekében, engem a szószoros értelmében bolonddá tenni ? Miért vendégeltek meg oly bőségesen? És ki fizette ki az én összes költségeimet ? Legcsodálatosabbnak tartom ezt az esetet pedig azért, mert az egész vendéglői személyzet szász volt; még értekezni is alig tudtak velem. Már pedig a szászokra még az ellenségük sem foghatja, hogy vendégszeretők volnának ! Arc-szeplőkr érne. A tél meghozta a szeplőket. Szépségükre adó hölgyek tehát óvintézkedéseket foganatosítanak. Mi mással, mint arckrémmel ? Ez okból szükségesnek tartjuk rámutatni a „Szeplő-Crémre“. melynek elsőrendű minősége páratlan és avval az előnnyel bir, hogy már egy tégely használata után a szeplők, májfoltok, arctisztátalanságök stb. örökre eltűnnek. Nagy tégely Kor. 150. próba tégely 80 fillér, szappan 80 fillér. II. RÁKÓCZY FERENCZ DROGÉRIÁBÓL NAGYBÁNYÁN.
