Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-03 / 14. szám
í TÁRSADALMI ÉIS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányarídéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. fiJTU! HAGY GÁBOR. Foir**«nkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztősé^: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hld-utca (Bay-ház ------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ Köszöntünk Húsvéti Fekete Nagypéntekünk napján sóhajtva szólaltunk föl az égre, a keresztfa kínjaitól áléit ajakkal: — Uram, vedd el tőlünk e keserű pohárt! — Mert mélységes bánat és aggodalom az, ami lelkünket megülte és a kősir fullasztó sötétjében vártuk az égi csodát. Ma ezen Husvéton hinni akarunk az igazság feltámadásában, az életben. Hinni akarunk erősen és nagyon, ebben a csodás Husvétban, amikor fölpattan a zár sírunkról és az álmélkodó zsoldosok látják, az igazságot, amint a halálból átmegy az ü- íők életbe, kápráztató, aranyos hídon. Feltámad az, akit bírái elé hurcoltak, igaztalanul megvádoltak, egyik hűséges tanítványa megtagadott a rettentő éjszakán; feltámad az, aki elítéltetett, aki maga hurcolta keresztjét a Golgotára, hogy a meg- gyalázás szimbólumát örök időkre az isteni dicsőség ragyogó jelképévé változtassa át. Ma Husvét napja van. A Csodák napja melyet a Golgota szomorú fája alatt si- rók olyan szivszakadva vártak. Óh! Mi is vártunk Téged égi világosság napja, hogy erősits meg bennünket, ne- taláni kételkedőket s mutasd meg nekünk, sötétben járóknak az örök igazság útját. Mi odaadjuk egész lelkünket néked, járd át és töltsd meg hittel, isteni bizodalommal s ne engedj sokáig a szenvedések éjszakájában botorkázni. A csodatétel e megrenditően szép napja egybeesik az anyatermészet csodálatos feltámadásával, ragyogó kikelet ébredésével, a hosszú tél rabságából való szabadulással. Ennek az anyatermészetnek vagyunk mi gyermekei mindannyian, hívők, hitetlenek, jók és rosszak, akikre egyformán süt le a tavasz melegitő napja. Azért érezzük át hálától reszkető szivvel az ünnep kettős jelentését. Azért reménykedünk benne, hogy a feltámadás még többet fog hozni a krisztusi igazság felemelkedésénél, a tavasz ébredéséné: meghozza a megdermedt szivek feloívadását, ledobja a hályogot a vakoknak' a szeméről, megnyitja a makacsul elzárkózott elméket és feloldja a megváltó evangéliumi szeretetet a gyűlölködésbe belefásult szivekben. Óh, ez a Husvét meghozza talán imádott magyar Hazánknak is a régen várt föltámadást, a békét, szeretetet. Meghozza a diadalmat a gonosz fölött, hogy elmondhassuk mi is: Ne keressétek a holtak közö 11 az élőt! Nincsen itt, hanem feltámadott. Ebben a magasztos reményben, hazaszeretetünk izzó melegségével kiáltjuk: Köszöntünk Husvét! Az igazság feltámadásának napja! Sursum corda! Szózat a magyar városokhoz és községekhez. Ne emeljünk szobrot a hősök emlékének. Legalább még egyelőre ne. A mai generációnak ‘nem az a feladata, hogy hatalmas érc és márványszobrokban örökítse meg azok emlékét, akik életüket és vérüket áldozták fel nemzetükért, hazájukért; a mai kornak egyedüli kötelessége csak az lehet, hogy gondoskodjék azoknak jólétéről, akik a harcmezőkön vesztették el fenntartójukat, támaszukat. A pénznek, amely emlékművekre, szobrokra, márványtáblákra van szánva, ma más, fontosabb, sürgősebb rendeltetése van. Hordjuk ösz- sze minden felesleges fillérünket özvegyi otthonok, árvaházak, rokkantak menhelyének létesítésére, mert elsősorban az élőkkel szemben vannak kötelezettségeink, ezzel rójjuk le legszebben az elhunyt hősök iránt táplált köteles hálánkat is. „Adjatok kenyeret kövek helyett!“ — hangzik fel mindenütt külföldön is a jelszó és most, hogy nálunk is több törvényhatóság és község hozott határozatot emlékművek, mauzóleumok és diszes márványtáblák létesítéséről, kötelességünk nekünk is idejekorán óvást emelni a kegyeletnek e tiszteletreméltó, de kissé talán elhamarkodott tényei ellen, mert hazafias kötelezettségek elsősorban azokkal szemben terhelnek, akik nélkülöznek „ANAGYBÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Bagolyhuhogás. Kilenc napi nehéz menetelés után a gyalogsági divizó tábort ütött. Jobbról-balról kiállították az oldalvédeket a két ezred biztosítására és kitolták az előőrsöket a sötét, esős éjszakába. A hét emberből álló előőrs Struwe káplár vezetésével egy fontos keresztútnál helyezkedett el. A táborozó csapat fáradtan pihenőre tért, de az előőrsnek ébren kellett maradni, mert tőle függött hétezer ember jó vagy balsorsa. Struwe káplár embereivel egy árokban húzódott meg száraz bokrok és gályák tövében, de a dermesztő éjjeli szél itt is átjárta fáradt tagjaikat. Tüzet, gyertyát nem volt szabad gyújtani, még a pipázás is tiltva volt, mert az ellenség, — valószínűleg kitűnő fedezékben, —-. egészen közel les- kelődött minden legkisebb áruló neszre. A katonák készenlétben guggoltak az árok bán. Lefeküdni nem volt szabad. A káplár — ellenőrzésül — olykor nevükön szólította őket, mire az emberek gépiesen válaszoltak : — Helyünkön vagyunk, káplár ur Struwe pedig ott állt szilárdul, hosszú, sovány lábain, amelyeket az összes világrészekben való bolyongásában, elképzelhetetlen fáradtságokban megacélositott. Ő nemcsak a haza iránt való kötelességből szerette a háborút. Neki az izgalom, a hajsza, az ágyuk bömbölése, puskák ropogása valóságos lelki gyönyörűséget okozott. Sajnálta sebesülten kidőlt bajtársait és a halottakra úgy tekintett nagy, acélszürke szemeivel, mintha nem értené, hogy miért engedték magukat halálra sebeztetni, mikor ő maga az ellenség golyózáporában olyan nyugodtan viselkedett, mintha otthon karosszékében nyújtózkodna. Katonái azt is suttogták róla, hogy meg van boszorkányozva és sebezhetetlen, mert néha puszta kezével úgy h donászott a levegőben, mintha röptében akarná elfogni a tüzes golyókat. És ezt nem puszta pajkosságból tette; hónapokon át tailó magányosságában, örökös bolyongásai és vadászatai közben úgy megszokta a komoly hall- gatagságot, hogy szinte elvesztette minden érzékét a vidámabb társalgás és bolondos tréfák iránt. Struwe káplár elővette látcsövét nedves köpenyege alól. Kitűnő látcső volt, amelynek segélyével a sötét erdőben is fel lehetett ismerni, hogy a szarvasnak hány agancsa van. De a mai esős éjszaka sürü sötétségén még ez a kitűnő üveg sem tudott áthatolni. Az egyik katonát elgyötörte az álom és hortyogni kezdett. — Nem szabad aludni ! — kiáltotta a káplár . . . A katona felriadt és álmosan hebegte: — Parancsára, káplár ur! Közben bagolyhuhogás hallatszott az erdő felől . . . Bagolyhuhogás ! . . . Struwe egy pillanatra megdöbbent, de csakhamar elszégyelte magát gyáva babonaságáért. Hányszor hallotta az éj titokzatos csendjében, az erdők sűrűjéből ezt a rémes huhogást és mégsem történt vele csoda, vagy valami különös baleset. Miért félne, mitől rettegne épen most ? Ekkor újból felhangzott a csendes éjben a bagoly hangos, éles huhogása, mintha őrült ember kacagott volna bele a sejtelmes csendbe ... De ezúttal a huhogás már sokkal közelebbről hallatszott . . . A baloldali mezőröl léptek zaja hangzott. A járőrség érkezett, (amelynek jelentését a káplár nyugodtan fogadta. Később úgy tetszett neki, mintha jobboldalról valami különös, tulvilági sóhajtást hallana. A katona nyugodtan állt és feszülten figyelt. Majd magához szólította egyik legmegbizhatób katonáját és suttogó hangon igy szólt hozzá: — Luht, jöjjön csak közelebb és hallgasson rám. Valamit szimatolok a mezőn ... itt a kö-
