Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-02 / 9. szám
2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1915. március 2 gitője lesz azon minden fiát e hazának egyformán uraló szellemnek, mely a megalkuvás nélküli kötelességérzést plántálja be a szivekbe ! Lengyelek és ukrainaiak. A világháborúban résztvevő nemzetek közül legtöbbet szenvednek a lengyelek. A szerencsétlen lengyel föld pusztává változott, a falvak és városok megsemmisültek, az épületek vagy elégtek, vagy szétomlottak a lövegektől s a szerencsétlen lakosság erdőkben és barlangokban tanyázik és meghal az éhségtől, a fagytól és a kétségbeeséstől, kergetve, mint az üldözött vad az egyik helyről a másikra s megfélemlítve és összetörve ezrével lövik agyon a lengyel föld boldogtalan honosait, a-r kár azért, mert nem adják meg az ellenségnek, a mit tőlük követelnek, vagy pedig azért, mert — a- kiket barátaiknak tartanak, — a szövetséges német, magyar és osztrák csapatokat örömmel és tárt karokkal üdvözlik, mint megváltóikat. A legmélyebben sajnálhatók a kis gyermekek. Rettentő az anyák szenvedése, a midőn gyermekeiket éhezni és fagyoskodni látják, a nélkül, hogy segíteni tudnának rajtuk. A lengyelek átérzik mindezt a fájdalmat, és elszenvedik mindezt a gyötrelmet, de nem panaszkodnak, hanem néma odaadással meghozzák ezeket az áldozatokat, abban a reményben, hogy van igazság az Isten teremtette földön és vannak érző emberek, a kik a lengyelséget hozzá fogják segíteni az ő jogaikhoz. Minden lengyel embert áthat most az a lelkes remény, hogy vállvetett erőfeszítéssel győzni fogunk, s lelkesíti őket az a biztos tudat, hogy a győzelem kivívása után nem maradhat minden a régiben úgy, a hogy mostan van és a hogy eddig volt. A jelen sorok célja azonban az, hogy rávilágítson a szerencsétlen lengyelek nyomasztó helyzetére a hadakozás közben is, tekintve azokat a felületes szemrehányásokat, a melyekkel a lengyel nemzet mostanság is találkozik. Nem veszik számba az óriás szenvedéseket, csak a szemrehányásokat pécézik ki — egészen méltatlanul a lengyelek magatartásához és küzdelmeihez. Sűrűn halljuk azt a megjegyzést, hogy a lengyelek ezt vagy azt elárulták az oroszoknak. Erre nézve csJ: ?r. lyit mondhatunk, hogy a lengyelek csak önmagukért felelhetnek, de nem mindenkiért. Másrészt számbavéve az oroszok kormányzó és nevelő módszerét, szinte csodálkozni lehet azon, hogy nincs több áruló a lengyelek között. Hiszen az o- roszok minden törekvése arra irányul évszázadok óta, hogy a lengyeleket erkölcseikben megrontsák. De a rontásnak ez a munkája nem sikerült s a lengyelek tiszta jelleme és forró hazaszeretete épp abban mutatkozik, mily makacsul és mily szívósan tudnak ellentállani a muszkák rontó törekvéseinek. A borzalmas citadella Varsó, ha beszélni tudna, sokat mesélhetne arról, hogy Oroszországban miképpen gyártják a kémeket és az árulókat. A másik szemrehányás azért hallatszik, mert a lengyelek nem lázadtak föl és nem szerveztek zendülést az elnyomott területen. Mit feleljünk erre a szemrehányásra ? Tessék elképzelni, hogy Orosz- Lengyelország minden talpalatnyi helyét megszállták az orosz seregek ezrei és százezrei. Ezek a seregek a lengyel népnek minden mozdulatát, sőt minden szabad lélegzetvételét is ellenőrizték és elfojtották. Ha német, magyar vagy osztrák csapatok foglalnák el ezt a földet, akkor látnák csak, milyen lélek lakozik a lengyel népben. De zendülésben kitörni ott, a hol az orosz csapatok állandóan óriás tömegekben táboroznak, — lehetetlenség, fájdalmas lehetetlenség. A hol tehetik, a lengyelek ?zrivel küldik fiaikat a lengyel légiókba, s a hol tehetik, az orosz csapatok közé beosztott lengyel katonák átpártolnak német, magyar, vagy osztrák barátaikhoz. De ez is mily nehéz és mily veszedelmes. Mert a háttérben orosz fegyveresek állanak lövésre kész fegyverrel a lengyel csapatok mögött. S minden szökési kísérletre sortüz gyilkolja őket halomra. Majd ha a szövetséges hadseregek beveszik Varsót, akkor minden kiviláglik és minden másképpen lesz. Akkor a lengyelek szivük szerint tanúsíthatják érzelmeiket s szivük szerint harcolhatnak a közös ügyért és a lengyel szabadságért, a melyért minden szenvedést nyugodtan viselnek el s a melyért bármely pillanatban örömest áldozzák vérüket és életüket. * * * Mentül jobban kezd inogni a cár birodalma, annál jobban fokozódik az ukrainista kérdés fontossága. Európa majdnem teljesen elfelejtette Ukraina népét, ámbár igen nagy és nemzeti tekintetben egységes területet foglal el: 680.000 négyszögkilométert a galíciai Szán-folyó és az orosz- országi Don folyó között, harmincnégy millió lakosság, a melyből ötödfél millió esik Ausztriára és Magyarországra. Harminc millió ukrainista nyög a cári kancsuka alatt. Ez a harmincmillió ember a Dniper-folyótól, jobban Podóli?, Kiev. Volhinia és Kőim kormányzóságokban, ettől a folyótól balra Csernikov, Póltava Kárkov kormányzóságokban, továbbá a Dniper és a Don-folyók között; Jeka- terinoszláv, Tauria és Kubán kormányzóságokban lakik. Az ukraina nyelv önnállóságát, a nemzeti egyéniség legfontosabb ismertető jelét, a pétervá- ri tudományos akadémia orosz tudósai 1905-ben külön tanulmány tárgyává tették és minden fenntartás nélkül megállapították. A középkorban az ukrainisták önálló államot alkottak. Ezzel összefüggtek régi nemzeti kultúrájuk és nemzeti hagyományaik. Az ukrainistákat abban az időben ruténeknek nevezték s ez az elnevezésük sok helyütt még ma is megvan. Államuk több fejedelemségből állott s élükön előbb a kievi nagyfejedelem, azután az Ukraina egy részének ázsiai hordák által való elpusztulása után a halicsi fejedelem volt. Az ukrainista fejedelemségek gazdagság és müvelődéstekintefében fényesen fejlődtek, de tatár hordák becsapásai következtében s a lengyeleknek és moszkovitáknak a Feketetenger felé való nyomulása miatt a tizennegyedik század felé elvesztették függetlenségüket, előbb a lengyelek, azután az oroszok javára. Később, a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán újra szervezkedtek az ukrainisták és megválasztott uk- rainisía kozák hetmanok vezetésével katonai-demokrata köztársaságot alapítottak, de csakhamar három front ellen, lengyelek, moszkoviták és törökök ellen keilelt harcolniok; seregük különösen Kmelniczki, Dorosenko és más hetmanok vezetése alatt fényes sikert aratott, de ennek ellenére nem tudták államuk függetlenségét biztosítani. Lengyelország föiosztásával Ukraina függetlensége is megszűnt és a sokáig virágzó áham Oroszországé lett, a vladimiri és halicsi fejedelemségek kivételével, a melyek Galícia elnevezésével Ausztriához kerüllek. Az ukrainista nép törekvéseiben és kulturális igyekezetében különösen az által dódtak a nyelvek s megindult az emlékek árja hazafelé . . . Pszsz . . . pszsz . . . pszsz ! — Ohó! — kiáltott fel Basler és megvakarta fülét, mert valami hajszálnyira fütyült el mellette. — Máris jelentkeznek a vendégek ? Mindnyájan felugrottak és fegyvert ragadtak. — Tehát még karácsony napján sem ! — zúgolódott az egyik. — Csend ! — szólt Basler. — Csak lassan, nem fogjuk magunkat megzavartatni hagyni tőlük! És ismét körülülték a tüzet, de már nem olyan jókedvűen és a puska ott volt lövésre készen a térdükön. A hangulatnak vége volt. — Tulajdonképpen — szólalt meg egyszerre Basler — gazság tőlünk, hogy mi itt igy lak- mározunk, falatozunk és iszogatunk, mig azok o- daát majd meghalnak éhen. Mit szólnátok hozzá, ha meghívnék őket ? Az emberek nevettek. Azt hitték, tréfál . . . — A dolog tudniillik úgy áll, — magyarázta Basler, — hogy amikor azok odaát enni kérnek, a tisztek azt felelik, ott van Magyarország, menjetek oda, ott lesz ennivaló elég. — Az igaz 1 — bólintott az egyik. — Most azonban csalódtak azok az urak odaát, akik az éhséget tették meg hadseregparancsnoknak. Ismét sziszegés, fütyülés hangzott a fülük körül. Ezúttal azonban sűrűbben. — A fedezékek mögé! — kiáltotta Basler. — Mit gondolsz, Basler, — ne kopogtassak a századért? — kérdezte a távirász türelmetlenül. — Nem szégyelnéd magad? Ilyen semmiért? Biztosan valami szétugrasztott kozákcsapat, biztosan nincsenek legfeljebb háromszorta többen mint mi ... A fedezékekben tovább folyt a társalgás. — Ezek állatok ! Ha éhesek és enni akarnak, akkor mért lőnek ? — Izgatja őket a mi tűzünk. Aztán meg nem tudják, hogy hányán vagyunk . . . Huber, tegyél jól rá a tűzre, hadd égjen úgy, mintha egy egész századnak főznének! A hosszú Huber fülelni kezdett. — Te, Basler, már közelebb vannak! — Úgy ? Nagyon örülök ! A liszteszsákon ült és jókedvűen paskolta annak az oldalát. Aztán ostoba arcot vágott, mint mindig, mielőtt valami ötlete támadt. — Ha <>gy észrevétlenül közéjük tudnék férkőzni egy-két sonkával! És tovább ütögette a zsákot és a felszálló liszt ellepte a nadrágját . . . Egyszerre csak felugrott, feltépte a zsák száját és ... a következő pillanatban a távolabb ülők már nem látták Gusztit. — Látjátok, — szólt nevetve egy láthatatlan hang, — erre jó most a liszt. És most ebbe az üres zsákba dugjatok be néhány sonkácskát! — Megbolondultál ? — kérdezték a többiek — vagy sok rumot ittál, Guszti? — Egyik sem ! Mondd meg inkább, Huber, hogy hol vagyok ? — Honnan tudjam, mikor nem látlak ? A többiek nevettek. Most már kezdték érteni, hogy mit akar a Guszti. — Hát, emberek, jól vigyázzatok a tűzre, hogy visszataláljak ... és ne igyátok meg az e- gész groggot, mert mi még ma megünnepeljük a karácsonyt. És ha halljátok a füttyömet, akkor vegyétek a lábatokat a nyakatok köré, és fussatok, ahogy csak birtok, be a szorosba ! Értettétek ? — Igen, igen ! . . . Eleinte egész vigan mendegélt és nagy kört irt le, hogy elkerülje, láthatatlansága dacára, azt a vonalat, amelyen a golyók fütyültek a füstoszlop felé, ahol az övéi táborozlak ... A felhős égről lassankint nagy pelyhekben kezdett szállingózni a hó. Amikor megérkezett a szakadékhoz, lelapult a földre és úgy kúszott tovább, mindig óvatosan maga után huzva a sonkás zsákot. A feje fölött hallotta a golyók fütyülését, de azért lassan kúszott előre. Egyszerre aztán hangokat hallott és amikor fölemelte kissé a fejét, úgy rémlett előtte mintha a hóförgelegben elmosódó alakok halvány körvonalait látná. Ezért egy fél fordulatot csinált
