Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-16 / 7. szám
1915. február 16 NAGYBANYAI HÍRLAP 4 Ne féljünk a kenyérszükségtől. Ha búza, árpa és rozsliszt nem is áll nagy mennyiségben rendelkezésünkre, nem szabad mindjárt a nélkülözést emlegetni. Hiszen itt van például a kukoricaliszt, melyből pompás puliszkát lehet készíteni S van egy igen nagy efőnye is tápláló tulajdonsága melett : olcsóbb mint a gabonaliszt. Egy kiló kukoricalisztből pedig annyi puliszka készíthető,hogy 4 jóétvágyu ember jóllakhat belőle. A fővárosban például a reggeli süteményeket most a kukorica- lisztből tojás és cukorból készített „máié édeske “ pótolja, mely különben is Erdélyben a közismert eledelek közzé tartozik. Együnk puliszkát, ami tápérték tekintetében is teljesen kifogástalan. A főgimnázium első sebesült diákja. Pet- rován István Vili. gimn. tanuló, ki a Debreczen- ben állomásozó 39 gyalogezrednél ősszel önként jelentkezett, mint egyéves önkéntes káplár, a kárpáti harcokban többszöri szuronyroham után Sztrop- kó fölött egy éjjeli rohamnál lábán lövés által megsebesült s ápolás végett a helybeli vöröskereszt e- gyesületi kórházba szállították a napokban. O a főgimnázium első sebesültje, aki azonban reméljük, nemsokára meggyógyul. Orvosok kirendelése. A m. leír. kormány felhatalmazta a honvédelmi minisztert, hogy polgári orvosokat 50 éves korukig a katonai megfigyelő kórházakba kirendelhessen. Anyakönyvi közlemények. Születelt : febr. 6. Vida Simon bányamunkásnak, „László“ ; febr. 5. Sztracsenyek Béla géplakatosnak „Eszter Katalin“; febr. 8. Filip Mátyás bányamunkásnak, „Viktoria“ ; febr. 11. Sfrébelly Eleonóra házicselédnek halvaszülelett fiú gyermeke. Elhaltak: február 6. Kruppa Jakab 2 éves, róni. kath. házicseléd gyermeke, tüdőlobban; febr. 7. Csillik György 55 é- ves, róni. kath. kir. kincstári kezelési vezető, tü- dőgümőkoi bán ; febr. 9. Moldován Zakariás 50 é- ves, g. kath. vadőr, tüdővészben ; febr. 10. Tolnai István 60 éves, ref. szivhüdésben ; febr, 10. Káveczki Erzsébet 3 éves, lóm. kath. bányamunkás gyermeke, g.'imős agyhártyagyuladás ; febr. 11 Hunteszhageit Ödön 70 éves, róni. kath vaskereskedő, szivszélhüdésben ; febr. 10. Bálint Béla 10 hónapos, ref. kocsigyártó gyermeke, szivszélhüdésben; febr. H. Nagy Ferenc 5 hónapos, lóm. kath. házi cseléd gyermeke, heveny bélhurutban. Egyről-másról. Holnap megyünk a templomba, hogy hamut hintsünk a fejünkre és vezekeljünk egész évi ha- szontalanságunkért. Mert, hogy sok suskust követtünk el egy hosszú év alatt, azt be kell ismernünk. Ha nem is mindnyájan cselekedettel, de gondolattal bizonyára. Ám az is bűn ! Hányszor irigykedtünk, rosszat kívántunk embertársunknak gondolatban ! Hányszor illettük az ártatlanság liliomát szennyes pillantásunkkal. Hányszor vétettünk a 9-ik paragrafus ellen. Ezeket holnap mind le kell vezekelnünk s aztán kezdhetjük újra. Még hanivazó szerdán neki fogunk az újabb bűnözésnek. Ugyanis sokan elmegyünk Rum pold ba hering lakomára. A hering lakomához ital is szükséges. Az ital meghozza a jó kedvet, a jó kedv pedig beleugraszt ostobaságokba, esetleg a 9-ik paragrafussal lépünk összeütközésbe. No de az nem épen halálos bűn ! Azért azt ajánlom, hogy holnap mindenki ott legyen a heringlakomán, ha Rumpold meghirdeti. * # * „Szuronyaink hegyével diktálom a békét!“ Ezt mondta a napokban Vilmos császár Lodzban katonáihoz tartott beszédében. Örömmámor ragadja meg szívünket a nagy Imperator nyilatkozata folytán. Első pillanattól tudtuk, hogy az másként nem ;s lehet. Szövetséges seregeink oly fényes tanujelét adták határtalan hősiességüknek, önfeláldozásuknak, hogy a biztos győzelem tudatával nézhetünk a jövőbe. Általános a meggyőződés most, hogy soha oly jól nem állottunk, mint e pillanatban. Csapataink — a német hadsereggel egyesülve, — diadalról diadalra haladnak előre s takarítják maguk előtt a muszka árvíz szennyét. Aztán — ha ki lesz takarítva, — jön a béke kérdése, melyet csapataink szuronyhegyével diktálnak a levert ellenségnek. S a magyar nemzet ismét visz- szaíér az eke szarvához, a békés munkához ; fölépíti a romokat s megkezdi hazája kiépítésének nagy munkáját, hogy a második ezerév alapját megvesse. * * * „Azok pedig, kik a nagy háborúból úgy a- nyagilag, mint erkölcsileg kivonták magukat, — a háború után a társadalom sújtó kezét kell érezzék !“ Ilyen formát mondott Csaba Adorján főispánunk Szatmár város közgyűlésén. A főispán beszédjét jegyzőkönyvileg megörökitették; mi pedig hirlapilag örökítjük meg, hogy annak idején idézhessük a gyászlovagok fejére. Meg is fogjuk tenni! Kímélet nélkül, személyválogatás nélkül. De megörökítjük azokat is, kiket a főispán is beleértett : a zsarolókat, a hamis üzéreket, szállítókat, kik felhasználták a kétségbeejtő helyzetet s embertársaik bőrén szennyes vagyont szereztek. S ha van isteni gondviselés, — amint hogy van, — akkor áldás nem fakadhat a harácsolt vagyonok nyomán. A leszámolás napja már nincs messze ! CSARNOK. A végzet. Az alábbi feljegyzések egy tartalékos hadnagytól valók, aki anélkül, hogy megbetegedett, vagy megsebesült volna, végigküzdötte valamennyi küzdelmes csatát az oroszokkal és éppen azon az estén, amikor jegyzeteit leírva, pihenni tért a lövészárokban, egy mellette alvó katona vigyázatlansága folytán érte a halál. A katona ugyanis félálmában ujját a fegyver ravaszán felejtette s egy hirtelen fordulattól elsült a puska és a golyó hátulról a fejébe fúródott a szerencsétlen tisztnek. * „ . . . Ismét mögöttünk van egy nap. Fogadni mernék, hogy embereim nem tudják, hányadika van. Én sem tudnám, lra egy hét óta nem huzigálnám keresztül a zsebnaptáramban a napokat. így tudom, hogy huszonnyolcadika van, az én végzetem napja. És még nem teljesedett be . . . Ha visszagondolok a múltamra, az életemre, hát úgy fekszik itt előttem, mint egy csatatér. Nem, mint azok, amelyeket a vásznakon látunk lefestve, hanem, amilyen most a valóságban : végtelen sik tájék, szabálytalan magaslatokkal, erdőkkel, majorokkal tarkítva, többnyire borús, csak néha derűs a napfénytől, itt-ott szakadékok. Embereim fáradtan, fázva kuporognak mellettem. Az eső esik és azt a picinyke tüzet ott a bevágásban az árkon keresztül folyó, zavarospatakocska hamarosan le fogja oltani. Hogy is volt az, amikor először lepett meg ; ez a sejtelem ? . . . Éjszaka, egy kis városban az Elba mellett. Szakadatlanul esett, akárcsak ma. Gyümölcsös bárkák rohantak fölfelé a folyón. A városka egyik éjjeli helyiségében voltunk, ahol bort és nagyon erős török kávét ittunk. Amikor elbúcsúztam ott szerzett ismerőseimtől, valami a folyó felé hajtott. A park keskeny padjai nedvesen csillogtak a gyér világu lámpások fényében. Kövér árnyak imbolyogfak ide-oda, aztán ülve maradtak valamelyik pádon. A szél egyszeriben elvitte a mámort és bá- gyadtságot, csak fáztam, felhúztam a vállaimat és nem mertem visszanézni. Kezeimet védőleg szorítottam hátul a fejemre, mintha valamitől félteném. Mögöttem ólálkodott a veszedelem — éreztem, hogy lövéstől fogok elesni. S már vártam is a lövést. Megálltam és vártam, mert tudtam, hogy úgy sem kerülhetem el a végzetemet. Soká tartott, mig szétfoszlott a varázs, mely megfogva tartott, s dobogó szívvel rohantam előre a böki ok mellett, a fák közöjt, verejtékezve, öntudatlanul és mégis félelem nélkül, mintegy beletörődve a végzet elkerülhetetlenségébe. Reggel aztán halálrafáradtan, verejtékben úszva ébredtem fel szállodai ágyamban. És ettől kezdve élt bennem a tudat, hogy hátulról fenyeget a halálthozó fegyver. Hozzászoktam ahhoz, hogy időről-időre éjjeli órákban az utcán a kávéházban, sőt még a színházban is hátam mögött érezzem a veszélyt, amely a fák csúcsáról ólálkodik felém, a billiárd asztal mögül leselkedik reám, vagy a karzat egyik oszlopa mögé van elbújva. Végre annyi ügyet vetehem csak rá, ameny- nyit az ember a padló recsegésére szokott éjszaka, vagy a hálószoba falán megjelenő ismeretlen eredetű fényre, amit félálomban lát. Ha éjszaka e- gyediil járkálva valamelyik ház falához tapadva egy emberi árnyat pillantottam meg, mosolyogva mustráltam végig és sietség nélkül mentem el e- lőtte. Tudtam, hogy az a másik hatalmasabb és ha itt lesz az ideje, ő úgyis csak eszköze lesz a végzetnek. Amikor kitört a háború, barátaim csodálták nyugalmamat. Mindnyájan idegesek voltak, csak én nem ! A veszély, ez a óriási újdonság, ami nekik a vérüket felkorbácsolta, — számomra nem jött váratlanul, nekem nem volt szokatlan. Most értettem csak meg annak a csodálatos sejtelemnek a jelentőségét. Hátulról jövő golyó fogja kioltani az életemet. Hogy mikor, ebben a háboruban-e, vagy később, egy városban, vagy a tengeren, azt nem tudtam, az mindegy volt nekem. És most mindezt leirom. Tulajdonképpen már egy héttel ezelőtt akartam, akkor, amikor a soká kimaradt jelenség a háborúban először jelent meg ismét. Úgy volt, mint rendesen. Előre mentem egy I tábori őrséget ellenőrizni. Az ellenség a sötétség dacára elborította golyóival a mezőt és az erdő- csucsot előttünk. Két bakám, akiket magammal vittem, elesett Az egyiknek esés közben elsült a puskája és elárulta az ellenségnek, hogy hol vagyunk. Nyugodtan mentem tovább az egyre sü- i rübb golyózáporban. És ekkor éreztem ismét a rég elfelejtett ösztönt, hogy a veszély mögöttem van. Ez hajlott előre. Gépiesen kezdtem futni és a tábori őrség embereit részint holtan, részint megsebesülve találtam. A golyók fütyülése egyre hangosabb lett. Felismertem, hogy az ellenség éjszakai rajtaütést tervez, visszarohantam hát és megtettem a jelentési. Ott már azt hitték, hogy elvesztem. Aztán eléje lopóztunk az ellenségnek, oldalba kaptuk és kereszttüzünk elől csak huszonnyolcán menekültek, akiket foglyul ejtettünk. Amikor másnap a fogolytranszporttal megérkeztem a törzshöz, az ezredes már a mellemre tűzte a vi- tézségi érmet. Viszatértem a csapatomhoz. Néhány órárá békében hagyott az ellenség. Elhatároztam, hogy rendbe hozom magánügyeimet. Megírtam végrendeletemet és a címzetteket figyelmeztettem, hogy jegyzőkönyvemben bővebb adatokat fognak találni az én alkalmasint 28-án bekövetkezendő halálomról. Persze, nevetségesnek lászik, hogy én a foglyaink számából állapítom meg halálom napját, De azóta valóságos kényszerítő biztonsággal tudom, hogy az lesz az és nem más. Amikor ma reggel felébredtem, még sötét volt. A nap most még későn kel. Végigkusztam az egész lövészárkon, hogy megnézzem, nem sebesült-e meg valaki, aztán átadtam az őrmesternek a parancsnokságot és három ügyes emberrel elindultam kikémlelni az oldalvást elterülő terepet,
