Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-09 / 6. szám
1915. február 9 NAGYBANYAI HÍRLAP 4 Anyakönyvi közlemények : Születtek : jan. 26 Bolkis Elek bányamunkásnak „Elek“ febr. 1. Barabán Mihály napszámosnak „Mária“ jan. 30 Szalontai Károly bányamunkásnak „Erzsébet“ ; jan. 25 Goldstein Sámuel szücsiparosnak „Eszter“ ; jan 26 Lupse Ábrahám erdőmunkásnak „György“ ; jan. 28. Genuth Medel biztosítási ügynöknek „Andor“ nevű gyermeke. Elhaltak : jan. 29. Nemes Ábrahámné sz. Corgáu Ráchel. 37 éves, gör. katli napszámos csonflágyulásban ; jan. 31. özv. Tamás Jánosné sz Sztán Mária, 50 éves, gör. kath, napszámos, tüdőgyuladásban; febr. 2. özv Oengeri Józsefné sz. Enyedi Róza. 56 éves, ref. magánzó, szivhüdésben ; febr. 3. Marosán László. 58 éves, gör. kath. nyugb. bányamunkás, szivhüdésben; febr. 2 Marosán Gábor, 36 éves, gör. kath. zuzdamun- kás, vizbefuladás; febr. 4. Madarász László, 14 napos, gör. kath.. bányamunkás gyermeke, gyomor- görcsben; febr. 4 Augusztin Ferencz, 43 éves, róm. kath. zuzómunkás, agyhüdésben ; febr. 5 Kris József 28 éves, róm. kath. asztalossegéd, tüdőgümőkorbna. Egyről-másról. Eldördültek az utolsó lövések január 31-én. De nehogy félre értsen valaki : nem a harctéren, hanem a nyulak birodalmában. A vadászszezón véget ért. Rossz idő járt a vadászokra, annál jobb a nyu- lakra. A jövő szezonra annyi füles megmaradt, hogy garmadával fogjuk lőni, ha élünk. Azt kell hinnünk, hogy a nyulak köztársasága bizonyos egyezményt kötött az időjárást rendező bizottsággal. Mert valahányszor fegyvert ragadtunk, mind- anyiszor megeredtek az ég csatornái s bőrig áztatták minket. Csak az utolsó napon — január hó 31-ért — hullott szüztiszta hó, két arasznyi, úgy hogy, aki az utolsó napot fölhasználta, az kellő számú nyulbőrökkel zárhatta le számadását. Példa reá a pa tó házi hajlóvadászai hol 9 fegyver előtt 38 nyúl adta ki utolsó sóhaját. Külömben a patóházi vadászatok minden évben eredményesek szoktak lenni, mert a vendéglátó házigazda tudja a módját. A háziasszony pedig egyedül áll a vendéglátás művészetében. * * * Annál vigabban folyt a vadászat a Kárpátokban. Ott kitolták a vadászszezónt. Ami hős fiaink medvére vadásznak, de bizony gyakran nyulra találnak. A gyáva nyúl megadja magát. Újonc és önkéntes fiaink nótaszóval rohannak a tűzbe. S hogy még a harc között is humorizálnak, kitűnik abból, hogy a kárpáti harcokban most egy nóta járja, amely haza szól a bujkálókhoz. Ilyen formán: Azt izenjük haza pajtás: Bújj ki a szoknyából! Csak lekváros gombóc ömlik Az ágyú torkából. A bujkálok pedig azt üzenik vissza a lövészárok hőseinek, hogy a lekváros gombócot jobb itthon megenni terített asztal mellett. Szabó leska mai számukban közölt pompás költeménye azt mondja: „Mindenütt jó, de legjobb itthon!“ Aki nem hiszi próbálja meg. * * * Fogyatékán van a hús városunkban. S a mi van, az is méregdrága. Föl kell vetnünk azt az eszmét, hogy nem lenne-e jó a nagy szarvasállományt kissé megritkitani. A szarvas hús helyettesíti a marhahúst s a szegény ember olcsóbban jutna hozzá. Irányadó körök gondolkozzanak fölötte. A vadászati tilalmat erre az időre föl kellene függeszteni. Azt hiszem, a földmivelésiigyi miniszter készséggel hozzájárulna : úgyis évenként rengeteg vadkárokat kénytelen fizetni a gazdáknak. Szarvas és vaddisznó. E kettőre lehetne általános hajtóvadászatot tartani. CSARNOK. IplótMék a kárpáti karcokról. — Irta : Egy hadnagy. — Polgári fogalmak szerint a kimerültség a fáradtságnak az a fokozata, amikor a munkától el- ernyedt izmok és idegek felmondják a szolgálatot és elérkeztek ahoz a határhoz, amelyen túl nincs tovább. Ez a fogalom a katonáéknál még békében is idegen, a háborúban pedig ismeretlen fogalom. A n-ai csatát megelőzően két napig meneteltünk, két éjjel nem aludtunk, a harmadik napon egész nap vert bennünket a* havas eső, inig végre éjjel 2 órakor megjött a parancs: csendben sorakozni, menetirány M-n község. Sokkal szívesebben vettük volna, ha rohamra visznek az oroszok ellen. A harc az ébren tart, az mentesít a kimerültség ellen, de az újabb menetelés valósággal ösz- szetört bennünket. Ruháink átáztak az egész napi esőtől, vastagon tapadt rá a lövészárok sárga, tapadó sara,, a bakkancsok cuppogtak a beszivárgó víztől és mégis menni kell, mert — ez a parancs. Soha szomorúbb képet nem láttam. A bakának épugy lóg a feje, mint a mienk és nem mentünk többé, hanem csak vánszorogtunk. Nem is ébren, hanem félig alva. Itt-ott egy zuhanás hallatszik. Egy-egy alvajáró baka zuhant bele az ut melletti árokba. Felébred . . . felkapaszkodik az útra , . a puskája segélyével feláll és megindul, de menetközben újra elalszik. A mi idegeink meg csúfos játékot űznek velünk. A ködös esős hajnal párás levegője víziókat varázsol elénk. Az utat átszelő pocsolyát nagy fo- lyónak, egy Ilid párkányát emeletes háznak néztük és megállva tanakodtunk, hogy miként me- i gyünk majd keresztül ezeken az akadályokon. Ebben az állapotban vánszorogtunk még hat óra hosszáig, ahol elértük j-a községet. Itt azonnal lefeküdtünk mind és a következő percben horkolt az egész zászlóalj az őrséget kivéve. Három óra múlva újból riadó és mentünk tovább, mig végre délután három órai or megérkeztünk M-n be. Ezen a községen is rajtahagy iák az oroszok a fotográfiájukat, mert itt is ki volt rabolva minden ház, de felégetve nagyon kevés. Legalább fedél alá juthattunk, sőt az úttól távolabb eső városrészben teljesen berendezett házakat is találtunk. A lakosság már kezdett visszatérni, de szegényebbek voltak nálunk, mert mindenüket felették a kozákok. Pedig mi is éhesek voltunk, akár a farkasok. A szerencsés véletlen úgy hozta magival, hogy belebotlottunk a zászlóaij mészárossába. — Húst, vagy életet kiáltottam rá. — Hús az volna elég hadnagy ur, de se zsírunk, se hagymánk, amivel megsüthetnék. — Az nem baj, ide azzal a hússal! Átadott két kiló nyers marhahúst, mi pedig mentünk zsírt és hagymát keresni. A mi lakásunkkal szemben egy apácakolostor állt, ide másztunk be a kerítésen, mert az ajtót semmiféle csengetésre nem akarták kinyitni. Megrémült arccal egy öreg apáca jött elibénk, de a rutén nyelven kivül nem értett sehogysem. E- gyik barátom valamikor tudott tótul és agyának nem kis megerőltetése után kisütötte — tótul, hogy mi alázatosan könyörögnénk egy kis vöröshagymáért, meg egy kis zsírért. Az Ur kertjének emez elhervadt virága mosolyra rántotta' pergamenszerü arcát és eltűnt a kolostor ajtajában és nemsokára vissza is tért három fej vöröshagymával. Majd nagy bőbeszédűséggel tárgyalt valamiről, amiből csak sejtettük, hogy zsírról van szó, de annyit már sajnálattal mi is tudtunk ruténül, hogy: — Nená 1 magyarul nincs. Tehát tovább zsir utáni Végig jártunk egy csomó házat, mind eredmény nélkül. Már elcsüggedfen ballagtunk a mi lakásunk felé, amikor én megtorpanok egy ház e- lött . . — Itt a zsir! kiálltom. — Hol? — Ebben a házban, mondom én, hát nem látod, hogy itt ki van irva : Apothéka. Ez patika! — Hát te patikában keresel zsírt, mérget azt kaphatsz, de zsírt azt nem. — No majd meglássuk és már mentem is be a szegényes, falusias patikába. A patikus félénken néz a két fegyveres tisztre és elkezd motyogni ruténul. — Disznózsírt kérek, szólok én németül. — Ne razomin (nem értem) szól ő ruténul. — Unguentum porci, (disznózsírt) rivalok rá latinul, hisz ha patikus, hát kell tudnia latinul legalább ennyit. És a hatás meg volt. Tudtam ugyanis még hazulról, hogy a patikusok bizonyos gyógyszerekhez sertészsírt használnak. A megrémült patikus elővett egy tégelyt és kimért nekünk egy kilót, felszámítván érte 3 K 20 fillért. Nemhiába patikus, jobban tud számítani, mint a mészárosok. Most már a tokány összes kellékei együtt lévén, hazatértünk és elkészült a lukullusi lakoma. Mivel a fáradtságtól állni nem tudtam, egy ágyat vitettem a takaréktüzhely mellé és úgy kevertem időközönként az illatos tokányt. Derűs reggelre ébredtünk másnap és ünnepnapra egyúttal, mert november elseje, halottak napja volt. A délelőtt folyamán az őrmester azzal a hírrel jött hozzánk, hogy az orosz templom udvarában a legénység friss sírokat talált, amelyekben 82-es székely bakák és tisztjeik vannak eltemetve. Azonnal felkerestük a helyett és csakugyan ott feketélleit öt sirdomb egymás mellett. Az egyik tömegsír volt, rajta egy durván faragott fakereszt, amelynek külső lapján tinta ceruzával a következő felirat állott : Itt nyugszik hazájától távol 19 hősi halált halt székely baka a 82-ik gyalogezredből. Bajtárs, mondj egy imát értük! Mellettük még három sir, három 82-es tiszté és tőlük mintegy öt lépés távolságra egy magánosán álló sir ciril betűkkel, egy muszka ezredes sírja, Milyen szépen elférnek most egymás mellett, milyen békességes csendet teremtett a halál. Pedig ép egy héttel előbb keményen harcoltak itt a temető környékén. A kertek még tele vannak fel nem robbant muszka srapnellekkel. A temető melletti mezőn egy nagy domb 280 orosz katona sírja. Hja ! itt a székely bakák dolgoztak ! A sir körül állók közül egyszerre kiválik egy román altiszt és igy szól hozzám : — Hadnagy ur, a magyarok ezen a napon fel szokták disziteni a sírokat nemde ? — Igen fiam és este kivilágítani. — Akkor kérek engedélyt, hogy ezeknek a bajtársaknak a sírját mi díszítsük fel. — Nagyon szívesen és örömest veszem ezt a szép szándékot. És a mi bakáink szétszáguldoztak. A községben és a mellete való réten egész halom orosz ágyúgolyót gyűjtöttek össze, mik az egy hét előtti ütközetben estek le. Egy néhány a közeli erdőből fenyőágakból és cserlombokból font koszorúkkal tért vissza. Ekkor ezután elő az ásókkal! A hevenyészett sírokat szépen körülliantolták, gyepágyakkal béfödözték, orosz ágyúgolyókkal Ízlésesen körülkerítették. Mikor azután bealkonyadott, mind kimentünk a temetőbe, a lámpásvivők (mert minden szakaszban van egy lámpavivő) meggyujtották gyertyáikat és a lámpást fegyverestől oda állították a sir mellé. Minden sírra jutott négy lámpás, az oroszéra nem került. Egyik barátunk a román legénységnek szép beszédben mondotta el a csendesen nyugvó hősök vitézi tetteit, kik alig nyolc-
