Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-23 / 47. szám
Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. november 23. 47. szám. TÁRSADALMI É® S5SÉ3F»XH.OI>-A.Xj3M[X HZESTUj-fiLl3»Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányaviáéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre £ korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 olda! terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: De-. fliTÄi NAGY GÁBOR. Főmunlíatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők IHRadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hld-utca (Bay-liáz -------------hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —— — Munkamegosztás. A háborúból, mindenki kiveszi a részét. Mindenki kivétel nélkül. Bármily va- lószinütlenül hangzik is, de igy van. A háborúban minden emberre rá van róva egy kötelesség és az teljesiti a maga módja, tehetsége, egészségi állapota szerint. Az emberiség legeleje, egészséges fér- fiaink a harctéren küzdenek. Fiatal életüket adják oda a hazának. Otthagyva családjukat, vérrel bemocskolt harcmezőkön törtetnek előre gyermekeik boldogságáért. Szennyes fedezékekben kuporognak, reszketnek, fáznak, havas éjjeleken. Holttesteken gázolnak rohanva, mig egy srapnell el nem találja őket, vagy le nem vágják kezüket, lábukat. A szerencsésebbjét, akibe nagyon mélyen fészkelte be magát az élet csirája, elviszik messzire, idegen földre élni, szenvedni. Aztán jön az éhség százféle fajtája a íázás a kin. Nehéz volna leirni mindent, hogy' mit áldoznak ők a hazának. Elégedjünk meg azzal, hogy hősök ők, csodálatos hősök akiknek a legutolsója is több, mint mi. Akik előtt mélyen meg kell hajoljunk! Hősök, csodálatos hősök csak azért, mert ott voltak, mert átélték a borzalmakat. Félistenek, akiket senki sem tud utolérni. Aztán jönnek a hosszuhaju, finombörü hősök. Ezek is jártak háborúban, sok sok ezer kinos éjjelen csatában vonaglottak fázva és hófehér párna-fedezékük összegyűrődött. Ezek voltak aztán az ütközetek! A srapnellek zúgtak s az éj sötétjében árnyak emelkedtek. Édes, göndörhaju arcokra földet hánytak és a puha, nemrég csókolt bőrt véres sebek hasították. Aztán eltemették, és nem maradt semmi . . . semmi . . . Oh rémes csaták ezek. S hogy milyen rémesek, csak azok tudják, akik ottjártak. Igen, hősök ők valamennyien a hitvesek, az anyák és mindenki, akinek csak egy napig is volt valakije a harctéren, akit igazán szeretett. Az öreg koldusasszony, aki fiát félti és a cigányleány vagy cseléd, akinek fiatal, egészséges szeretője, küzd a csatasorban. Hősök ők, csodálatos hősök! Ők is voltak Ravaruskánál, Grodeknél s a Rohatini ütközetben, ők is feláldozták a hazának életüket, boldogságukat, még többet: mindenüket, ami csak volt! Mások meg otthagyták családi nyugalmukat s beköltöztek kloroformos hadikor- házakba, megtanulták a kötözés mesterségét, és megtettek mindent, mindent ami tőlük telik. Hősök ők, ezek is hősök. Háborút viselnek a baj, a szenvedés, a betegség ellen. Ezek is áldoznak a hazának sokat nagyon sokat. Puha, hófehér kezükkel elsimítják a bajt a gondot a katonák fejéről, nem irtóznak a vértől, a tátongó sebektől, nem félnek, nem undorodnak tőlük. Igen ezek is hősök, ezek a fehérkötényes mosolygó arcú asszonyok és lányok, akik bátran megállnak a bakakórházak kloroformos légkörében. Meg kell hajoljunk előttük, minden olyan nő előtt, aki csak egy katonának is bekötötte a sebét, mert az is ott volt az is látta, és föláldozta fiatal életének egy mosolygó pillanatát. Azokról sem szabad megfeledkeznünk, akik fémet áldoztak a hazának. Megvonják maguktól a kényelmet sokszor a szükségest is hogy segítsenek az éhezőkön azokon, akik már mindent oda adtak, az özvegyeken és az árvákon. Mások meg éjjet-napot egybetéve pótolják a munkaerők hiányát, hogy ne szenvedjen az ország, a haza. Ezek is hősök tiszteletreméltó hősök akik lelkiösmeretesen komolyan teljesitik, azt a kötelességet, amit a háború reájuk szabott. A„NAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA Az én honvédezredem. — irta: Révai Károly. — Halucinálok ! Kürtök harsogását, Dobpergést hallok. Remeg a szivem. Most vonul éppen lelkem kapuján át, A huszonnégyes, az én ezredem ! Lábak dobognák, vezényszó cikázik, A fiuk ajkán induló cicázik. Jó Istenem ! Mi lesz hát most velem ? Csatába indul az én ezredem ! Az asztal mellett, térképre hajoltan Járom idegen ország útjait. Erdőn, mezőn, hol még sohasem voltam, Nyomozok folyton-folyvást valamit. Vasút mentén, folyók, patakok partján, Hegyek lejfőjén, szakadékok martján Keresi láztól kigyuladt szemem : Hol jársz én édes honvédezredem ? Ó, merre vagytok hűséges pajtások ? Székely testvérim s jó román fiuk ! A „hadnagy úr“ könnyezve gondol rátok, Mert az ő napja már lealkonyuit. Él-e csak egy is, kikkel együtt voltam ? S Te, akivel én olyan sokat hajoltam, Öreg Daböczi, vén őrmesterem ? Hol jársz én édes honvédezredem ! Hej, tisztiíársak s ezredes úr Honig! Emlékeztek Kőrispatakra még ? Ahol a „grófné“ nagy ebédjén végig, Úgy tüntetett az ifjú nemzedék. A tisztikarnak szónoka én voltam, S az „ezred apja“ szivemre boriiban Testvéri csókot váltott ott velem. Hol jársz én édes honvédezredem ! Ujjam remeg a térkép egy-egy pontján S izgalmas lázzal megdobhat) szivem ; Ott állnak ők a csatatérnek frontján S acél kezük a töltött fegyveren. Agyuk dörögnek, gránát búg a szélben, De meg nem torpan egy sem a veszélyben. „Hurrá“ és „Rajta“ tör ki lelkesen : Itt, itt van az én honvédezredem ! Egy köny gurul a térképre szememből S a festett hegy-völgy vérré változik; Zöld hegyek orma úgy piroslik ettől, Mintha pipacsból tenger volna itt. Villogni látom ezredes ür kardját, A frontot székely s román fiuk tartják, Aztán előre egy ugrást teszen, S utána lendül az én ezredem! „Fiuk előre“ S áttörik a gátot A felduzzasztott tenger habjai; Elöntik végig az egész világot, Mert nem tud senki ellentáilani. Bajtársak! látlak rohanni a tüzbe, Az ellenséget szakadatlan űzve. Te vagy, te vagy! Tied a győzelem Ó huszonnégyes, édes ezredem! Megálljatok! Hadd kössem föl a kardom, Hadd menjek én is veletek fiuk! Hiszen nem élet pihenni a parton, Amialatt a tenger árja zúg. De lábam roskad, megtörték az évek. Nincs egyebem, csak egy-egy gyönge ének, A térképen mereng fáradt szemem S kereslek, hol jársz édes ezredem ! . . .
