Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-26 / 43. szám
V m ; Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. október 26. «/ 43. szám. r mti hírlap TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre S.50 korona; egy szám ára (2 fülér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldai terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : fl r. AJTA! NAGY GÁBOR. Pnniunítatará RÉVAI KAROLY. Szerkesztőség: Htmyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ——— Sz abadságot Lengyelországnál;. A Magyar-Lengyel Egyesület felhívása. Nem tudhatjuk, messze vagy közel van-e az idő, mikor nemzetünk forró imádsága és áldásával kisért szövetséges hadseregek a békét parancsolják a letört ellenségre, miként nem is sejtjük, melyik lészen a nap, mikor Isten ege alatt béke köszönt a véráztatta szomorú tájákra is, de nem is várhatunk áz utolsó pillanatra, most kell, most akarjuk szabadságszerető nemzetünk történelméhez illően, szivünknek a lengyel nemzetért való dobbanását hallatni, most, amikor a rombadőlt városok, feldúlt családi fészkek, ezer borzalom, tenger fájdalom j és annyi köny árán, már ébred a cári hordák vértől feketélő karmaiból kiszabadult Lengyelország! Napok előtt a magyar törvényhatóságokhoz fordultunk, hogy azon érzések jegyében, melyek évszázadok bujában és örömében testvérré tették a magyart a lengyellel, emeljék tel szavukat múltjukhoz méltóan, a háborúban legérzékenyebben sújtott, a megpróbáltatás retentő óráit átszenvedett, ' szabadságát váró lengyel nemzetért, mely ! bánatos fáradt lelke egész bizodalmával és reménységével tekint azokra, kiknek módjukban iesz dönteni a iengyeiség jó sorsáról. Ma a nemzet sajtójához, a sajtó minden munkásához küldjük kérésünket, hogy tollának, lelkesedésének erejével szárnyat adjon a magyar százezrek impozáns módon való megnyilatkoztatása céljából ama gondolatunknak, hogy a békekongresszus elé kerülendő tömeges aláírások révén sorakozzék és szólaljon meg a nemzet minden rétege, a lengyel nemzet és annak törékvései iránti rokonszenv bizonyságául is. A Magyar Nemzetet ezer éves barátság, jóindulat és hála köti Lengyelországhoz s ezen érzelmek ujult erővel támadnak fel lelkében, mikor a Lengyel Nemzetnek további sorsa kerül döntés alá. A sors Európa egykori Nagyhatalmát mélyen megalázta. Saját vére, akivel egy bölcsője volt, emelt reá orgyilkos kezet s rakott bilincset reá. A világtörténelemnek örökké ragyogó lapjai lesznek azok, a melyekre az elbukása óta vívott szabadság- harcai vannak felírva. A szabadságért egyetlen nemzet se vérezett meg annyit, mint a lengyel. És ezekben a harcokban soha segítő kart nem talált széles e világon. A zsarnok ökle minden egyes vérbefult kísérlet után annál súlyosabban nehezedett reá. Kegyetlen, féltékeny volt a félvilágra kiterjeszkedő Orosz birodalom, mert tudta, hogy hatalmát csak addig rettegik, amig rabságban tudja tartani Lengyelországot. A mostani világháború által pusztává tett lengyelországi romok kőzett előtör újra a „Jeszcze Polska nie Zginela“, „Nincs még veszve Lengyelország !“ az örök reménykedés szava. És á harctereken a lengyel himnuszt énekelve mennek győzelemre, vagy a halálba a legendás lengyel fiuk, a légionáriusok. És elesnek, vagy bénán maradnak a hazáért való küzdelemben a fegyferfogható férfiak mind. Özvegyeknek, árváknak az országa lett újra Lengyelország! De a bilincs lehullott; a Lengyel Nemzet ezer sebtől vérezve még de reménykedve kiált igazságért a világhoz. És ml magyarok, velük együtt emeljük fel kérő szavunkat. A lengyelek és a mi érdemeinkért. Az igazság nevében küzdjük végig a nagy harcot; ez igazság intézze A„NAGYBÁNYAI NIRLÄP“ TÁRCÁJA Melyik a győztes. Irta : o. b. A folyóparton kelten sétáltak a fin és a leány. A leány fiatal, csinos, karcsú termetű ; a fiú barna, elhízott, kövér, álmodozó arccal. Tavasz volt, nagy mámoros késő tavasz és a Dunaparton virítottak , az orgonafák; a kioszkban cigányzene játszott, uj háborús dalokat. A fiú csendes volt. Egyszer-egyszer végig simította kezével izzó homlokát és lopvást oldalról bámulta a lányt. Szinte falta szemével karcsú termetét. Végre megszólalt nehezen, vontatottan. — Magda! hát nem akar az enyém lenni semmi áron ? A lány csodálkozva tekintett fel széles kalapja alól. — A rnagáér* Ugyan Pista ne gyerekeskedjen, hiszen tudja, hogy . . . Itt elakadt és mereven bámult a távolba. — Beszéljünk valami másról, valami egészen másról, beszéljünk a békéről . . . — A békéről, ez ez lehetetlen, most a békéről! Nézze Magda értsen meg, én szeretem magát, nagyon szeretem és nem tudok másra gondolni, csak magára. A lány szeme megcsillant, és kacagott vígan, csufolósan, szemébe kacagott a fiunßk. Tetszett neki ez a beszéd, ennek a nagy, lomha férfinek furcsa hódolata, szerette volna, hogy beszéljen, hogy soká igy beszéljen, minél badarabbat, oktalanabbat, szerelmesebbet. Nézte oldalró), groteszk testét, rosszul szabott civil kabátját és valami kaján öröme tellett benne, ha csúfolhatta. — De aztán elszégyelte magát, és másra gondolt. Lármás csataképek vonultak el előtte és eszébe jutóit egy szürke bakasapkás, selymes hajú fiú . . . Hirtelen szél támadt, összegombolta felsőkabátját és komolyan nézett a fiúra. Higyje meg Pista, nincs semmi énelme ennek a huzavonának, én nem szeretem magát és nem leszek a felesége. És ha én egyszer nemet mondtam, akkor igy is marad ! Hidegen, szárazon volt ez elmondva, mintha nem is azok a piros, kissé húsos ajkak mondták volna, hanem valami vén lány vonalszerű, sápadt szája. A fiú összeborzadt tőle és lehajtotta nagy bozontos fejét. Ösmerte ő már ezt a nem szócskát nagyon jól, fenyegető kegyetlen szócska volt, amely osztán be is váltotta a fenyegetését mindég! Ez a szócska hányszor marcangolt szivébe, még régen az ócska budai házban az akácos, elhanyagolt kertben. Ott sétált néha a lánnyal órák hosz- szat a vad befutott utakon. Magdának akkor kék babos ruhája volt és lelógó hajfoualot viselt . . . Most hirtelen eszébe jutott minden, a várás, a kisérgetés, azok az édes esti órák a meleg sö- tétes ebédlőben, séták a ligetben, a Dunaparton. : Ilyenkor annyit összehazudott a lánynak, furcsa, gyerekes dolgokat. Művészetről, szerelemről és egy férfiről, aki majd jönni fog ... A saját személye akkor sem volt elég, ezekkel a színes mesékkel kötötte le a lányt. Érezte, tudta ezt és most szivébe hasított. Magda akkor kövérebb volt és szőkébb, de igy, de ... de igy őrjítőbb. Agya égett, feje szédült, furcsán, oktalan mód bámult a levegőbe . . . Igen; tegnap este volt; a fiókját rendezte és a fakó levelek közül előkerült egy ócska, sárga papirosdarab. Magda hívta meg vacsorára még régen kurta, gyermekes írással , . . És akkor eszébe jutott valami. Hirtelen elhatározta, hogy Pestre megy, hisz csak pár ófa az ut és meglátogatja a leányt. Szédülő fejjel pakolt és kora reggel kint volt a falusi állomásnál.
