Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-17 / 33. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Dr. A i T A i HAGY GÁBOR. Fonni h ka t árs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Utinyady János-u. 14. sz., hová a lapbözlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház --------- hol az előfizetések és hirdef£»ek fölvétele eszközöltetik. ............. Sz ent István király napján. Első nagy királyunknak, Szent Istvánnak emléknapja, és egyszersmind Magyar- országnak nemzeti ünnepe van. Szent István királyunktól örököltük ezeréves nemzeti létünk nagyszerű épületének első tervezetét s kezdeteit; méltó tehát, hogy a késői unokák hálás kegyeletével forduljunk emlékezetéhez a neki szánt ünnepen, a- mely a magyar nemzetnek mindenkorra történelmi vasárnapjává szenteltetett. A hazafias áhitat elmélkedései imádságszámba mennek ezen a nagy magyar ünnepen; de a mi mostani imádkozásunk csöndjét fegyvercsörgés riasztja s a templomi elmélyedésből, amire a mai napon vágynánk, harci zaj ráz fel mindnyájunkat. A magyar nemzet ezeréves életét fenyegető ellenségek hadba szólították az országot, amely a munkás béke áldásait egyelőre az önvédelem elszánt küzdelmeivel kénytelen felcserélni. A magyar nemzet történelme telve van lelkesig és megható példáival a magyarság önfeláldozásra kész hajlandóságának ; de bensőbb együttérzést, aminő Szent István koronájának minden hazafias tagját áthatja ezekben a válságos időkben : az ezeréves magyar történelem legszebb lapjai sem bírnak felmutatni. A magyar szent korona hü alattvalóinak ez a szinte páratlan egybeforrása a közös cél érdekében : legcsudásabb és egyben legszilárdabb bizonyítéka Szent István királyunk országalkotó művészetének, amelynek ihlető és sugalló ereje, ime, egy ezredéven át is teljes mértékben megmaradt; sőt a testvéresü- lésnek állandó hatalmát szinte robbanó lelkesedéssel hirdeti. Teljes összetartozásunk bizonyítékai tengerdagályos nyilvánulással lelkesítik az egész- országot. A nagy alkalom, amely a nemzet minden fiát szorosan összefűzi, riasztva született meg a ránk támadó veszedelem során. A bennünk kételkedők, akik sötét bizakodással remélték, hogy nehéz időkben oldott kéveként hul- ladozunk szerte : megdöbbenve látják egységünket, amelyhez hűség, bátor elszántság és halálmegvető feláldozás társul. A mi számunk)a a nagyszerű halál fenyegető réme nem ijesztés, hanem buzdítás arra, hogy diadalért ostromoljuk a sorsot s az ellenséget, amelynek semminő tömegét sem sokaljuk nemzeti létünkért vívott harcainkban. Az olyan nemzet, aminőnek a magyar A„NAGYBÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Az utszélen. A lankás dombról széles ut vezet le a pá- zsitos völgybe, ahonnan virágos mezők közt a falu felé kanyarodik. A faiu szélén, az országút mentén csendes, kis temető terül el, amelynek kerítését vasrácsos kapu zárja el. A kapu előtt szo- moru-füzfa őrködik, jobbról pedig egy régi, szürke kőpad terpeszkedik, mely az idők folyamán mélyen a földbe süppedt. Mélységes csend borult a tájra. A kis patak még nesztelenül osont végig medrében. A madarak még nem ébredtek fel éjjeli álmukból, de a hajnal már derengeni kezdett az ég peremén. A falucska tornyában megkondultak a reggelt hirdető harangok és a domboldalról már útnak indullak az első témplomlátogatók, akik a vasárnap tiszteletére mind ünneplőbe öltöztek. Öregek és fiatalok, csendesen, szótlanul haladtak a völgy felé, mert ezt az utat már zsenge gyermekkoruk óta megszokták. A nap magasabbra szállt . . . Az ut fehérebb és kápráztatóbb lett. Mikor az emberek a temető mellett elhaladtak, a pádon egy ismeretlen ember ült. Koldus, vagy csavargó lehetett, akitől, őrizkedni kellett. Arcát tenyerébe rejtette, kalapja mélyen homlokára volt huzva és rá sem nézett az emberekre. Falábon járt . . . tehát a dolgos és munkás emberek szemében csak semmittevő nyomorék, kenyértelen semmi volt. Az alvó természet ragyogó, fényes tavaszi napra virradt ... A virágok feltárták kelyheiket és bóditó illatot leheltek. Az ébredő madarak vig csicsergésükkel töltötték be a levegőt. Az idegen felemelte fejét. Ő megértette, megérezte a sarjadozó fiatal élet minden igéző varázsát. A nyomorék, aki az élet útszélán állt, saját lelkében visszatükröződve találta meg régi emlékeit. Ő is járta egyszer az élet országutját, vágyakkal és reményekkel telve törtetve a kitűzött cél felé. Valamikor párnázott automobilon járta az országutakat, amig egyszer baleset érte. A kocsi összetört, ő széles Ívben kirepült az utszélre és lábait törte. Akkor lett nyomorék, s azóta nem e- melkedhetik fölfelé. Az emberek bolondot űznek belőle. Lelke üres és gonosz lett: sokat sirt küzdött és vérzett, amig az élet árja a temető I kapujáig sodorta. Most már nem szenved többet most ismét mutatkozik, örök időkre szóló bizonyítékát rója a történelem lapjaira annak, hogy méltó az életre. Ha volt jogunk valaha, hogy büszkén higyjünk küldetésünkben, erre a jogra megvivhatatlanui rászolgáltunk azzal, hogy ezekben a nehéz napokban megtaláltuk magunkat mindenképen. Szivünk-lelkünk ugyanaz, aminő leglegendásabb múltúnk hősideiben volt. A nemzet törhetetlen bizalma saját magához, teljes. Életerejének szózata harsonás himnuszokkal száll az ég felé. Mindnyájan úgy érezzük, hogy bizony csak az Istentől félhetnénk, ha nem volna meg- nyugvásos okunk magunk mellett éreznünk az igazságos Istent, aki látja lelkűnknek tisztaságát s szándékainknak jogosságát; és aki máris törhetetlenné tette akaratun- ! kát, mint ahogy az Ö szent segítségével | verhetetlen lészen erős karunk. Csüggedetlen hittel Istenben s önmagunkban, ünnepeljük ma Magyarország nemzeti ünnepét. A közkatonák. „Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők mint a hadvezérek!“ mondja Petőfi. Ó, a közkatonák a káboru diadalmas hősei, kikről megfeledkeznünk nem szabad soha ! és nincs semmi vágya. Az ütszélén üldögél és érzéketlenül figyeli az emberek balga törekvéseit kora reggeltől késő éjszakáig. Mindenkit gyűlöl és neve : pusztulás és háború ! Az emberek úgy beszélnek róla, mint ragadozó vadállatról . . . * Minél előbbre haladt a nap, annál élénkebb lett az országutja. Fenn a magasban sötét pont mutatkozik. Gyorsan törtető, robogó jármű, mely fehér porfelhőket hagy maga után. Automobilban pöffeszkedő gazdagok ezek, akiknek szűk a világ, akik a tért gyorasággal nagyobbitják és az élet gazdagságát gyorsasággal, igyekeznek szaporítani .. . A nyomorék gonoszul vigyorog utánuk . . . Ő — aki már régen nem bir két lábán járni, — j nagyon jól tudja, hogy az elegáns jármüvekben sietve robogó gazdagok sem jutnak el soha kitűzött céljukhoz. Az automobil feliér felhője mögött csakhamar egy másik kép bontakozik ki. Négy vig fickó haladt végig énekelve az országúton. Világgá indultak, mert sehol sincs otthonuk, nincs kenyerük, nem ismerik a szerelmet és mégis elég ostobák, hogy énekelni tudnak. Mikor a nyomoréko
