Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-18 / 20. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. május 18. lenül, vagy rúna nélkül állítanék csatasorba, vagy ha éhségnek tennők ki és mégis azt kívánnék, hogy miérettünk, az otthon fölényes biztonságban ülő emberek boldogulásáért lerongyoltan is, éhesen is küzdjenek saját véreink ? ! És nem lenne- é ez minden embertelenségen felül még a legoktalanabb dolog is ? Hiszen kicsinyes, vak fösvénységünkkel magunk alatt vágjuk le a fát. Elpusztul az a nemzet, amely történelmi pillanatokban nem tud történelmi magaslatra emelkedni, amelynek egyéneiből hiányzik a közös érdek megértése. Ahol mindenki csak magát látja, csak a maga érdekeit istápolja, ott többé nincs nemzet. Elveszett. És tragikomikus, de a legtermészetesebb következmény az, hogy utána bukik az egyén is — pénzeszsákos- tél együtt. A német, világcsoda számba menő, gigászi küzdelemnek és győzelmeknek erőalapját éppen a német szellem fölemelkedettsége és a német erkölcsi közérzés példátlan altruizmusa szolgáltatja. Nincs katonaság — még a német sem —, amely oly erőfeszítésre képes lenne, ha a háta mögött nem lenne az a mindenét föláldozó nép, amilyennek bizonyult a német nemzet. Ilyen fajért érdemes az életet odaadni. De csakis ilyenért. Harci erényekben — s ezt büszkén mondhatjuk — egy hajszállal sem maradunk a világ legelső katonasága, a német katonaság mögött. Itt az idő : bizonyítsuk be, hogy polgári erényekben sem maradunk el a nagy nemzet mögött. S akkor — de csakis akkor — mi is elmondhatjuk magunkról, a- mit Hindenburg a németekről mondott: . . .„hogy bennünket valamely hatalom Iegyőzhesen : ki van zárva !“ Mindent a hazáért. A pirkadó hajnalnak halavány bibora, az e- j pedő vágyódás izgató szine, alkalmas a végtelen- j ségíg fokozott kívánságaink fölkeltésére. Mindnyájunk szivének hangosabb a megdob- banása, uj célok eléréséért sóhajtunk, uj csapások | elkerüléséért remegünk. És közben sokat várunk a \ Véletlentől, a Sorstól, a Végzettől, vagy mondjuk hevesebben : az Égtől. — Várjunk is sokat, de ne mindent! . . . mert jegyezzük meg, hogy az uj idők boldogsága, csak a múlt idők jutalma lehet. Újjászületni, az életet elölről kezdeni — sajnos — nincs módunkban, de a múltnak tanulságait levonni s életutjainkat a bölcseség köveivel kirakni, — igenis hatalmunkban áll. Magasztos eszmék hassák át lelkünket s adjuk meg cselekedeteinknek a nemes lelkűiét zománcát. A küzdelmektől, a lemondástól való irtózás az egyén keleti kényelmében jól megalapozott a- nyagi függetlenségében keres menedéket, az epi- kuruesok földszagu jólétében látja boldogságát, s feledi az ember igazi rendeltetését. Sokan elégnek tartják, ha megkeresik kenyerüket, s azt hiszik, evvel megtették a haza iránt kötelességeiket. Mások az öröklött vagyon fényében sütkéreznek s azt hiszik, méltán várhatják a hazafiu gondolatot semmittevésüknek. A társadalmi életet feldúlják a gonosz intrikák, a kaján irigység s a pestist lehelő pletykák. Fölaprózott és részletekre váltott törekvéseinket a háború hullámai nagyjában egésszé tömöritették, s a közös cél fölött világosabban tündök- lik életünk vezérlő csillaga mint valaha. Sajnos, e nagy idők tüze sem tud megacélozni minden jellemet: a fékezhetetlen hiúság a [ csatatéren is megbosszulja magát, s a jótékonyság | angyalainak is megtépázza koronáját. S a mit egyrészt az áldozatkészség aranyszemekből összehordott, azt a másik oldalon lelketlen kufárok, holttesteken hizó keselyük és hiénák kaparják széjjel. Csak egyet vállalunk nehezen: a fokozott kötelességíeljesitést. Pedig ha nagy erőkre van szükségünk a há- | ború sikeréhez, nem kisebb megfeszítés kell az uj j korszak megkezdéséhez. Most ki akarta számítani, hogy mennyi ideje fekhetett már eszméletlenül, de gondolatai ösz- szebogozódtak. Felhagyott a kísérlettel és inkább égő fájdalmát igyekezett elfelejteni. Felekintett az acélkék égre, amelyen a csillagok előbb elhalványódtak, majdkésőbb egészen eltűntek. Az ágyudörej a távolban meghalkult'. . , a lángok már nem csapkódtak olyan magasra . . . Siri csend borult a tájra. Gerhard körültekintett és a kinyujtózott férfialakot még mindig magadéi lett látta. Fején francia katonasapka ... az arca vérbe borult . . . Talán halott . . . — Eggyel kevesebb! — gondolta magában Gerhardt, de azért képtelen volt tekintetét a halottról másfelé irányitam. — Igen, ha mindkét kezemet használni tudnám, talán megpróbálnám, hogy uj életre ébresz- szelek ! A halottnak hitt ember megmozdult és hátán csúszva közeledett feléje. — Megmozdult ? Tehát ő is csak sebesült. A másik hadonászni kezdett .kezeivel. Fejéhez kapott, letépte sapkáját és letörölte homlokáról a verítéket. — Az ördögbe, ennek még ép kezei vannak ! — mondta irigykedve és bosszúsan Gerhard, A vérszonij, mely a háromnapos harcban lekötve tartotta minden érzékét, újra erő vett rajta és újra gyűlöletet ébresztett benne azok iránt, akiket golyók üvöltése az ágyuk dörgése közben, a mámo- ritö rohamban öntudatlanul meggyilkolt. Tehetetlen dühében hánykolódott a földön és heves mozdulatai közben érezte, hogy sebe ismét vérzésnek indult. Félt, hogy újra elveszti eszméletét. Tábori kulacsában volt még néhány csepp pálinka. Fogaival kivette a kulacs dugaszát, miközben észrevette, hogy a francia is felült és egy levelet vesz elő zsebéből. Gerhard megfeledkezett a pálinkai- vásról és figyelemmel leste a történendőket. A francia lázasan olvasta a levelet. Mikor a végére ért, újra az elején kezdte. Hirtelen elsápadt, fogai vacogtak és a levél kihullt kezeiből. Azután ö is visszahanyatlott. Gerhard most önkéntelenül hangosan mondta: — Mindjárt meghal a szerencsétlen ! Azután minden erejét megfeszítve hozzákuszott, noha a mozgás heves fájdalmakat okozott neki. Végre közvetlen az „ellenség“ közelébe jutott. Áthajolt föléje és pálinkás kulacsát a haldokló ajkaihoz illesztette, miközben elégülten suttogta : — Milyen jó, hogy magam nem fogyasztottam el a maradékot! A nyers erőnek éppen úgy hasznát, veszi a nemzet, mint amennyire rászorul a szellemi sikerre, mert a háborúnak két hadserege van : az egyik a harctéren küzd, a másik itthon dolgozik. E két hadsereg bármelyik katonájának kitartónak, bátornak, szorgalmasnak és erősnek kell lennie. Mindent a hazáért . . . vért és aranyat, küzdést és szenvedést, tudást és munkálkodást! Csak az élvezheti nyugodtan a megvédett hazának béke-áldásait, aki elmondhatja magáról, hogy: „többet tettem, mintami kötelességem volt.“ Ápoljuk magunkban az önzetlenséget s az emberi tekintetektől való függetlenséget. Ne a messzeállók előtt kívánjunk tündökölni, hanem a magunk körében törekedjünk a boldogságot növelni Ne kössük örömünket, üdvösségünket külsőségekhez, múlandó javakhoz, de tudjunk a mások javaért áldozatot hozni. Tudjunk a hazáért i- mádkozni és dolgozni, — élni és halni! Alázzuk meg magunkat, hogy meg ne aláz— tassunk, gyötörjük meg magunkat, hogy ne kelljen a mások igájában nyögnünk, Forduljunk az Úrhoz, s tőle várjuk munkánkra az áldást, reményeinknek megvalósítását, de ne legyünk kishitüek, s a sikert, az eredményt se tulajdonítsuk magunknak. A megújult hazánk naggyá építéséhez hordjuk szorgalmasan a sziklából faragott — vérünktől phosló, verejtékünktől gyöngyöző — kemény köveket, csiszoljuk és szépítsük azokat, hogy naggyá, hatalmassá ezredéves múltúnkhoz mért büszkeségünkké, s boldog nemzetnek dicső tanyájává lehessen ! . . . Somogyi Imre. Kérdés, amire nincs felelet. Vért izzad ma a szegény polgár mindennapi keresménye után, kikre ólomsulyával ránehezedik a háború százezernyi gondjából az a rész, ami megilleti őt, az itthon maradt puháravetett ágyában, távol rniuden veszélytől és ina már csak kö- telességszerüen borzong a reggeli kávéja mellett, ha a friss lapban a harcok híreit olvassa és keservesebb neki a veszteség-lista adatainál az a tény, hogy keserű, dagados, tippanós hadi kenyeret kell ennie a máskori aranysárga, fehérbélü péksütemény helyett. És aztán kesereg, kesereg nyálaA haldokló lázában összeszoritotta ajkait. — Igyál hát bajtárs, ne kéresd magadat biztatta Gerhard, aki szinte elcsodálkozott, hogy napok óta most hallja először a saját hangját. Azután erőszakosan beletömte a kulacs nyílását a haldokló összeszoritott fogai közé és torkába öntötte, a pálinkát. Eközben tekintete a levélre esett. „Mon eher fils...“ ezt olvasta és hiányos francia nyelvtudásával megértette, hogy annyit jelent, mint: „Kedves fiam !“ Azt is látta, hogy a levelet reszkető kéz Írhatta . . . — Igyál, bajtárs, hogy egyszer elolvashasd a kedves levelet — kiálltotta Gerhard hangosan, hogy a haldoklót egy pillanatra magához térítse. A francia tágra nyitotta szemeit, talán azért mert bajtársa erős hangja uj életre ébresztette, vagy talán azért, hogy a pálinka átnielegitette dermedt tagjait. Előbb a német katonára nézett, aki föléje hajolva szeme elé tartotta a levelet. Átfutotta tekintetével a levél utolsó sorait, azután remegő ajkaival érthetetlen szavakat suttogott. Végre összeszedte minden erejét, arca még sápadtabb lett, szemei hálásan tekintettek a német bajtársra és nehézkesen, de érthetően suttogta! Merd, camarade . . . Azután meghalt. Gerhard megigazította leha-
