Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-05 / 1. szám

2 BANYAI HÍRLAP 1915. január 5. lárd elszántsággal, vasakarattal, acélc. álljunk egymás mellé, mint egy test és egy lélek — küzdeni eltökélten az igazságért, a győzele­mért; megvédelmezni ezt az 1000 év előtt szer­zett anyaföldet. És ez idő óta tanúi vagyunk — nap-nap után oly erőkifejtésnek, oly áldozatkészségnek — melyet mi, akik benne élünk, kellően értékelni nem is tudunk s csak a jövőbe látó szemekkel sejtjük, amilyen aranybetükkel jegyzi fel, e tűz és vassal bevésett, könny és vértől áztatott, ágyú és puskaropogástól és sebesültek sóhajtásaitól teli­tett — legendaszerü napok eseményeit — a tör­ténelem. Szemeink előtt csodálatos események ját­szódtak le: ledőltek a választófalak, melyeket a vallás, nemzetiség, politika, vagyon, műveltség külömbözőségei emeltek; — egy gondolat — egy eszme lett úrrá mindenki felett: győzni, győzni! E győzelem kivívásáért polgár és katona, ifjú és öreg, mind egyformán odaadott mindent. Úgy, hogy lehetetlen a győzelmeknek be nem követ­keznie . . . Ily viszonyok között csak elméleti értéke van azon kérdésnek, van-e jogosultsága a hábo­rúnak ? — mert az élet azt mutatja, hogy Kain egyszerű pásztorbotjától, őseink nyilain és kopjá- in át — a mai 30-as és 42-es ágyuszörnyetekig — mindig volt, van és lesz háború, mondom, elméletileg vizsgálva a kérdést, el kell ismernünk, hogy vannak helyzetek, vannak kérdések, melye­ket csak fegyverrel oldhatni meg. A kérdés csak az: vájjon szükséges volt e ez a mostani nagy háború ? — ki okozta ezt ? nem lehetett volna kikerülni ? vájjon a szigorú biró, a történelem, nem fogja-e a felelősséget re­ánk hárítani ? nem fog-e bennünket vádolni az­zal, hogy a világot felperzselő tüztengert mi idéz­tük elé ? hogy mi dobtuk az égő csóvát a szal­makazalba, melynek lángja véresre festi az égbol­tozatot ? Nagy, súlyos kérdések ezek, melyekre a fe­leletet már megadták a higgadt tudósok, bölcs államférfiak, de különösen megadta egy ősz, ta­pasztalt, lovagias gondolkozásu fejedelem, a mi agg uralkodónk s a történet majdan csak helyes­lő ítéletével fogja jóváhagyni. Nem más ez, mint önvédelmi harc, melyre a francia bosszúvágy, az még késő volna? Itt kell meghalnia, gyűlölt el­lenfele mellett, aki a messze idegenből jött ide, hogy mindenkitől elhagyatva, pusztulásába, a ha­lálba rohanjon ? Érezte, hogy ereje lassankint kimerül. Végső kétségbeesésében kiabálni akart, de vonagló ajkai megtagadták a szolgálatot, torka kiszáradt és újra elhagyta eszmélete. Mikor az őszi, hideg alkonyaiban ismét ma­gához tért, égő fájdalmat érzett tagjaiban. Köz­vetlen-közeiében kínos jajgatást és nyögést hal­lott. Ott látta maga mellett a vad orosz durva, szakállas arcát, az ellenségéét, akinek kíméletlen kardvasa sebet ejtett ő rajta. Közös takaróul egy köpönyeg borult a két haldoklóra, akik — noha gyűlölték egymást, — együtt indultak az örök éj­szaka és feledés útjára. Ki hozhatta őket ide ? Szegényes parasztházban, szalmazsupon fe­küdt. Kívülről vidám hangok hallatszottak. Bajtár­sak mulatnak és pihennek itt, a lakosoktól elha­gyott faluban. A komor csendben, rideg eihagya- tottságban mély elkeseredés vett erőt a haldokló harcoson. Utolsó óráinak egyetlen szenvedő társa, gyűlölt ellensége volt. Kiengesztelődött és többet egy sóhaj, egy panasz sem vergődött fel leikéből. Gyűlölete szeretetben olvadt fel és erejének utolsó megfeszítésével áthajolt ellensége holttestére és forró könnyeivel elsiratta azt, aki rajta is halálos sebet ütött .... v.igoi irigység s az orosz hatalomvágy egymás­sal szövetkezve, hosszú időkön át előre készítve — bennünket és szövetségesünket kényszeritett. Oda állítottak minket a válaszutra: vagy fegyvert fogni és rendet csinálni, vagy eltűrni, hogy a legutolsó balkán államocska gúnyt, csúf­ságot űzzön belőlünk. A hosszú türelemben bíz­va, északon és délen kémekkel, hazaárulókkal á- rasztották el az országot, megvesztegetéssel, ha­mis ígéretekkel, gyengeségünk hirdetésével szét akarták szakítani ezt e birodalmat, mely mindig jó akaró anyja, támogató szomszédja volt e hálát­lan fajzatnak. És most, mikor vakmerőségükben a trónvárományosát ártatlan feleségével együtt or­vul meggyilkoltatták, ki kellett huznunk a kardot, hogy szétüssünk közöttük, hogy rendet teremtsünk: még akkor is, ha tudtuk azt, hogy a hátuk me- gett áll az ő hatalmas pártfogójuk. Mi vagyunk-e a békebontók? mi vagyunk-e tüzcsóva dobálói ? nem, bármennyire irtózatos is e háború, bármily rettenetes is e küzdelem, mi máskép nem tehettünk ... Mi most a teendőnk? más nem lehet, mint e harcot végig vivni és győ­zelemmel befejezni: odaadni mindenünket, meg­feszíteni összes erőnket, hogy kivívjuk az egye­düli lehető megoldást, a győzelmet. Eddigi szavaimban a háború egyetemessége, annak áz egyéneket túlnyomó irtózatos súlya volt elmélkedésem tárgya, de most pár szót szólok az egyes emberről is, annak lelki állapotát vizsgálom. Mindjárt a háború megkezdésekor két cso­portra osztottam az embereket: tartalmas és üres emberekre. Üres embereknek tekintem azokat, a- ■,kik semmit sem törődve e nagy eseménnyel tel­jesen érdektelenül nézik azt — legfellebb, mint egy színjátékot szemlélik — ahol a szereplők ide­genek; és azokat akiknek tartalmat csak a háború ad, akik minden egyebet elhanyagolnak, egy győ­zelmi hírre örömmámorban úsznak, egy rossz új­ságra kétségbe esnek. — E két — általam üres­nek tekintett — osztályról nem szólok. Hála Is­tennek ily ember vajmi kevés van, hanem a leg­többen a tartalmas emberekhez tartoznak és az ilyenek kötelességeiből említek fel egy néhányat mert mindeniket elmondani — hosszan tartana. Kötelességünk elseje az önzetlenség. Meg kell szűnnöm külön álló egyénnek lennem — be­le kell kapcsolnom magamat az egész nemzetbe. Mi nekünk más célunk nincs — mint győzni — e győzelem elérésére az egész nemzetnek, .mint egy élő erős szervezetnek, egységesen, eltökélt szándékkal kell törekednie. E szervezetnek utolsó kis sejtje is legyen tudatában annak, hogy az ő közreműködése époly szükséges, époly fontos, mint az első hadvezérnek az élete. Ez önzetlenség következménye, hogy a kit hozzá állítanak, azt a helyet ne csak elfoglalja, hanem a reá bízott feladatot legjobb tudása, aka­rata szerint teljesítse. 'íme a második feladat: kötelességeink hat­ványozott mértékben való teljesítése. Ez a hadjá­rat reánk nézve élet és halál kérdésévé lett. Egy esetleges vereség nagyon könnyen megsemmisít­heti önállóságunkat, függetlenségünket, szétdara­bolhatja országunkat: mindent meg kell tennünk e győzelem biztosítására. Ezért azoknak, kik itt­hon maradtunk, gondoskodnunk kell a hadbavo- nultak teendőinek ellátásáról, az ott levők küzdel­mének megkönnyítéséről, a hátramaradottaknak ellátásáról. Ez átvezet a harmadik feladatra: az áldo­zatkészségre. Adni és újra adni — adni a feles­legből, adni a szükségesből, adni, amit csak ad­hatunk. Az anya oda adja a fiát, a feleség oda­adja a férjét, ők pedig odaadják életüket, egész­ségüket, ép tagjaikat — akkor mi ne mérlegel­jük, mennyi az, amit adunk! Mert bármily sokat adunk, azért még mindig rendes ágyban alszunk, ebédünket terített asztalnál fogyasztjuk el; testün­ket megvédi a jó téli ruha, fehérneműnk nem mo- satlan, cipőnkön nem folyik be a viz s fejünk fe­lett nem zug a Schrapnell sivitó hangja, fülünket nem süketíti az ágyú bömbölése ! A társadalom szive itt és az egész ország­ban oly gyönyörű melegséggel szólalt meg, a had- bavonultak személye és hátramaradt tagjai iránt a rokonszenv oly sok alakban nyilvánult, hogy a békében élő polgárok magatartását a történelem époly arany betűkkel jegyzi fel — mint a hadba vonultak hősi magatartását. Ez áldozatkészség nem mindig a vagyoni áldozatban keresendő, vannak igen sokan, kik a- nyagiakat adni nem tudván, idejüket, szorgalmu­kat, tudásukat adják oda: ime a jótékonyság. A vereskeresztegylettől vasgyürükön, a karácsonyfák ajándékain át, ennek a jótékonyságnak száz és százféle fajtájával találkozunk, mely e szomorú, gondterhes napokat aranykoronával vonja be. Önzetlenség, kötelességteljesités, áldozatkész­ség mellett, mint oly dolgok mellett, melyeket mindnyájan hangoztatunk, most oly dolgot emlí­tek, melyet eddig csak kevesen hangoztattak: ér­tem a kötelességet a család, az otthon iránt. Bár­mily súlyosan nehezedik a közre a háború irtó­zatos terhe, azon kell lennünk, hogy a család, az otthon e nehéz napokban is megtartsa a maga kivételes, önálló szigetét. S tessék elhinni, ez a legnehezebb. Abban a kis fészekben, mely min­den vihartól menten, a napi fáradalmak után az erők felfrissítésére, a gondok elűzésére, az erők gyűjtéséie hivatott — nem szabad e rettenetes viharnak nyomokat hagynia. Itt meleg érdeklődés, élénk részvét kisérje a háború összes mozdulatait, azért a rendes mun­kát folytatni kell. A gyermekek végezzék teendő­iket, legyenek méltó utódai a harcoló férfiaknak. Vegye ki a család a jótékonyságból a ré­szét, hozzon áldozatokat; hisz annyi alkalom és hely vau, ahol erejüket értékesíthetik : de a csalá­di élet folytassa hivatását, a maga megszokott egyszerű, nevelő pályáján, E nyugalom átvezet egy újabb kötelességre, a higgadt, nyugodt ma­gatartásra. Ne higyjünk, ne terjesszünk ellenőrizhetet­len híreket, ne essünk egyik végletből a másikba; a korai öröm époly hiba, mint a korai kétségbe­esés. Fogadjuk megadással e hírek tömkelegét s szürjiik le magunknak véleményünket, melyet sen­kire ne iparkodjunk reá erőszakolni . . . íme azok a teendők, melyeket kiemelek, e- zek összege adja az egész embert, adja azt az egyént, akit az én felfogásom szerint — mint tar­talmas embert, az egész nemzet egy atomjának tekinthetem, s legyen az bár gazdag, vagy sze­gény, ifjú vagy öreg, élő — eleven sejtjét képezi az egész nemzetnek. Ha a nemzet csupa ily sej­tekből áll, ha az egyének tevékenysége harmóni­ában van az összeség működésével, a siker nem maradhat el. A csatamezőn a harcosok százezrei, itthon a társadalom és a család minden tagja kötelessége­iket teljesítse, bizton várjuk azt a napot, mely a dicsőséges békét meghozva áldozatainknak, fára­dozásainknak, szenvedéseinknek gyümölcsét keze­inkbe adja. Amikor már a ragyogó, fényes nap nem a véres harcmezőkre, hanem a dolgozó munkásokra, nem füstölgő romokra, hanem virágzó városokra fog sütni. A mikor a csillagok ezrei szelíd ragyo­gásukkal a nyugodt, békés emberek éjszakáit te­szik kedvessé és nem az ágyuk döreje, a shrap- nellek sivitó hangja, hanem a harangok ünnepies zúgása tölti meg a levegőt, zsongva, bongva, hí­va az emberek ezreit, hogy térden állva adjanak hálát a Mindenhatónak — a beállott dicsőséges Békéért. És a vérharmattól megöntözött mezőkön ki­zöldül újra a fü, az elhalt hősök helyébe uj nem­

Next

/
Oldalképek
Tartalom