Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-17 / 11. szám
NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. március 17 2. a téren lehetséges volna az altruisztikus politika, amely mellett, hogy emberségesebb volna, a nagy bank érdekeit is jobban szolgálná. A bajba került intézetek erőszakos likvidálása helyett a legtöbb esetben sikerülhetne olyan rendezés, hogy az intézet fen- maradjon és a bajból kilábolva, tovább működhessék a helyi hiteligények kielégítésében. Ahelyett, hogy a bevált funeráto- rokkal elföldeltetnék a kisjintézetet, uj életet lehetne belé önteni és az ekként megmentett és felépült pácienst üzlettárs gyanánt fel lehetne használni. Mert a vidék kis intézetei a nagy bankoknak nem versenytársai, hanem az ország hitelszervezetének szükséges részecskéi, amelyek hoz- záférköznek a legapróbb hiteligényeknek is, holott a nagy bankok a helyi hitelt ily behatóan kiszolgálni képtelenek. Éppen ezért kétségtelen, hogy a vidéki intézeteknek központi szervezetbe való tömörülése ismét aktuálissá fog válni, mert kell egy olyan központi reeszkompt-forrásnak lennie, amely a vidék minden részét minden mellékcél nélkül kiszolgálja anélkül, hogy a vidéki intézetek léte és önállósága ellen törne. A pénzügyi altruizmus panaszolt hiányának egyetlen ellenszere egy ilyen központi hitel-organizáció, amely a maga szükségességénél fogva meg fogja önmagát teremteni. fí*T BÉRBEADÓ május 1-től a felsőbányai-utca 43. sz. (Bittsánszky-féle), 4 szoba, konyha, kamra és más mellékhelyiségekből álló házastelek. Értekezhetni: dr. NAGY GÄßOR ügyvéddel. (Hunyady János-utca 14.) A halál önkéntesei. Lapjaink hasábjainak hónapok óta egy gonosz és immár állandó vendége van. A neve : Öngyilkosság . . . Igen, őróluk, az öngyilkosokról fogok írni, akii, közel állnak valamennyi ember szivéhez, mert mindannyian, mint mi mindannyian, szenvedők és boldogtalanok. Őróluk, akik talán gyáva szívvel megfutottak az élet csúnya csatamezőiről, vagy őröluk, akiknek lelkében talán a titánok bátorsága és a hősök energiája szunnyad, hogy egy emberfelettien bátor percükben kitárt kebellel be- ledüljenek abba az éles kardba, amelylyel az élet hiú, meddő és unottan céltalan küzdelmét kellett volna végigverekedniök. Mondják, hogy a világ mindig szebb és az élet mindig rózsásabb lesz. Persze ez a kultúra, ez a haladás. De akkor miért van az, hogy az öngyilkosok légiója napról-napra csak nő és nő, mintha mesterséa*»u tenyésztenék őket. Talán ma-holnap az önB^isok külön rovatot kapnak a lapokban, mint az időjárás, vagy a napirend. Lehet, hogy igy lesz ; hiszen az öngyilkosság immár modern csapássá, társadalmi korrá lett, mint az alkoholizmus, vérbaj vagy tuberkulózis. Azzal a különbséggel azonban, hogy ezek ellen csak még segíthet valahogy a megelőzés, az orvostudomány, a liygiea és szociológia haladása. Ám az öngyilkossággal szemben tehetetlenül állunk, mert az hirtelen csap le, mint a villám és még nem született meg az a Franklin, aki ellene a villámhári« tót feltalálta volna. Érdekes megtudni, hogy ki volt az első ön- ; gyilkos. De hiába lapozgatok a történelmi idők ódon elsárgult könyvei között. Gyilkosságról még : a biblia is eleget beszél, ám az öngyilkosság ba- cillusai, ugylátszik, a kultúra és művelődés földjéből keltek életre. A halál első önkéntes katonái csoportosabban a müveit klasszikus idők gondolkozó és eszmékbe elmerülő embereiből verődnek össze. A régi rómaiak és görögök hosszas elméi- j kedés után és filozófiai meggyőződésük alapján itták ki méregpoharaikat. Aztán ráborult a földre a sötét középkor. Oh ezekben a daliás és dicső napokban, midőn nem vala sokkal kockázatosabb a szomszédomat megöletni, mint ma egy kötés magyar hitelt vásárolni, öngyilkosokra alig akadunk. Ami egyébként igen természetes. Az intelligens elemek, mint az irók, tudósok és művészek igen kevés vizet zavartak és a kor szimbóluma és minden tettének és eszméinek lendítő kereke, a szent egyház, még az eretnekeknél is keményebben üldözte az öngyilkosokat. Az öngyilkos hulláját a város piacán a tömeg helyeslő zúgása kíséretében a hóhér égeti el. Őt magát az egyházból kiátkozzák és hozzátartozói a közmegvetés prédái lesznek. Az öngyilkost temetőbe elföldelni tilos és a második orieaiisi zsinat (533) még azt is megtiltja, hogy róluk az imákban megemlékezzenek. Az államok hatóságai az öngyilkos tettét századokon keresztül, mint közönséges gyilkosságot büntetik. Sőt Angliában ma is, mint bűntény (murder) szerepel, bár az öngyilkos elitélése ritka eset. Hazánkban még az 1858 évi tartományi zsinat erősen követeli az öngyilkosok szigorú meg- fenyitését. Bűn-e az öngyilkosság, vagy nem ? Erről a mai modern időkben még hosszasan vitatkozni is szégyen. Magamat meg nem lophatom, nem intézhetek magam ellen becsületsértést és váltót se hamisíthatok a saját nevemre és semmi néven nevezendő és kifundálható bűntényt a saját személyem ellen nem követhetek el. Még úgy sem, ha az életemről van szó. De egyébként is büntetőpolitikai és psychológiai érvek kardoskodnak a büntetlenség mellett. Ha a golyó a szív közepébe talált, akkor az ügy már nem tartozik a földi bírák hatáskörébe. Akkor az már elintéztetett. És ha nem? Akkor is oktalanság az öngyilkosjelölt megbüntetése. Ez különben is a még vivődő lélekben borzalmas lelki depressziókra, belső undorra, elkeseredéssé és csömörre, sőt amint a régi idők adatai bizonyítják, igen gyakran a kísérlet megismétlésére vezethet. A lélek magánügyeibe nem szabad a törvénykönyv rideg, esetlen paragrafusaival beiekontárkodni. A jövő biráitól pedig ne csak jogi ismereteket, hanem elmélyedést és psychológiai tanulmányokat is tessék megkövetelni. Most következzék ama okoknak a keresése, amely lázas, nyüzsgő és gondoktól feldúlt napjaink fiának a kezébe a gyilkos szerszámot adja. Az okok ? Ahány embert megkérdezek, annyiféle a válasz is. A psychiater az idegekben látja a rémet, a mosolygott rám, hogy már, ha nem is szól többet, megígérem, hogy kimegyek hozzájuk falura ; de ő folytatta. — Én, mint házi nő, ünnepélyes fogadást teszek, hogy a legszivélyesebben látott vendég lesz. Kérem, jöjjön ki. Nem, valóban nem csodálkozom Ádám apánkon ; mert ha Éva szép volt s oly kedvesen tud kérni, mint barátom neje, valóban lehetetlennek tartom, hogy a kérést visszautalhatta volna. Én sem voltam erősebb, mint őt a mily erősnek gondolom, s megígértem, hogy meglátogatom őket. A szó tetté vált. Két nap múlva barátom csinos lakában voltam. A ház úrnője, kedves kis neje, tökéletesen megfelelt ígéretének, oly szívesen látott, mint nagyatyánk idejében szokás volt a vendéget szívesen látni. Nagyon jól találtam magamat, s ha néha egy-egy J percig homlokom és szemeim borút árultak el, ennek nem az unalom, vagy ilyes valami volt oka, hanem eszembe jutott a kedves egyetértésben élő fiatal párt látva, életem legszebb álma: vájjon lesz-e nekem valaha egy ily kedves otthonom, vájjon egy ily szeretetreméltó szeretetteljes kis feleség . . . Eh ! de mit fecsegek én magamról ide nem tartozó dolgokat! ? A jó falusi ebéd után barátom dolgozó-szobájába mentünk feketekávézni. Kényelmesen elhelyezkedve egy nagy támlás székben, szemeimmel körüljártam a szobát, s mit láttam az én barátom íróasztalán ? Az én barátom Íróasztalán, ki mint nagyon jól emlékszem, oly rossz zeneértö volt mindig, hogy még „az asszony ingatag“ mindenki által ismert és dúdolt dallamot sem tudta megtanulni, — az ő asztalán egy nyirettyű ! De már erre hangosan fölnevettem. — Mit nevet oly jóízűen ? — kérdé a kávé- töltögetéssel elfoglalt kedves kis menyecske. — Ezt, — szóltam felugorva s a vonót kezembe vettem, — Talán bizony Aladár a hege- dülés művészetére adta magát. — Oh nem, — mond Aladár különös mosollyal, melyet megérteni nem tudtam — e nyirettyűt én most nem használom ; egyszer használtam, de nem hegedültem vele. — S mire lehet a nyirettyűt egyébre használni ? Na erre már valóban kiváncsi vagyok. — Ó csak játszott vele, nem hegedült; de higyje el Teleki, ezt csak úgy értheti meg, ha nem unja végig hallgatni a nyirettyű regényét. — Dehogy unom, sőt élvezet, a legnagyobb élvezet ily szép ajkakról. — Már újra bók. Ez el van e háznál tiliva. — De a regényt szabad talán elmondania. Ez nem lesz eltiltva. Szabad kérem. — De ha untatni kezdi, mondja meg. — Oh kérem . . . — Csitt! — mond a kedves kis nő — pipázzanak, igyák fekete kávéjokat, én addig elmondom a nyirettyű regényét . . . Egyszer volt, de nemrég, egy kis falusi leányka, ki egy csomó regényt olvasott s meglehetős fellengző lett. Ezt a leányt szülei pár hétre beküldötték egyik nagyobb városába hazánknak, hogy tanuljon meg varrni a varró-gépen. A leány egy ismerősénél, szüleinek egy régi jó barátjánál lakott, s ennek nejétől és leányától kellett a nagy művészetet eltanulnia. Volt a városban ugyanaz időben egy ifjú ember, ki pár hetet akart ott tölteni egyik jó barátjánál. Az ifjú embert nevezzük Aladárnak, barátját Fejes Zsigának hívták. Ez a két ember egész nap együtt volt, kivéve, midőn Aladár nagy sétáira, a város körül ment; ilyenkor Fejes honn maradt s olvasgatott. A sors úgy akarta, hogy Fejes lakása, hol Aladár szállva volt, szomszédja legyen azon háznak, hová a falusi leány jött városi ismerőseihez. Képzelni nem lehet természetesebbet, mint hogy a falusi leány, benn a városban, nagyon sokat ült az ablaknál. Az is nagyon természetes, hogy észrevette Aladárt, ki a szomszédházból kijőve, mindig az előtt az ablak előtt ment el, hol ő ült. — Te ne hallgass most ide, mert még büszke leszel; — szólott férjéhez kötekedve s aztán folytatá barátom neje : — Aladár a leányka szemeiben gyönyörű egy ifjú volt. Nyúlánk termet, sötét, kissé göndör haj, kék szem . . . egyszóval úgy nézett ki, mint a milyeneknek maguk elé képzelik a falusi leányok a költők, irók, festők és zenészeket. A falusi leány elhatározta magában, hogy Aladár vagy költő, vagy iró vagy művész; kér-
