Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-24 / 8. szám
1914. február 24. mással s ezek az előfizetők egy közös vonalon, de a saját külön telefonjukról beszélhetnek. Ennek természetesen az a hátránya, hogy a közös előfizetők egymás beszélgetéseit kihallgathatják, de különböző foglalkozási körű emberek igen olcsó telefonhoz juthatnak. Lesznek időszaki állomások s egy-egy telefon bizonyos hónapokra is bérelhető. Lényeges és nagy jelentőségű újítás az automata vagy zsebtelefon életbeléptetése. Ez az elmés, uj találmány egy miniatűr, zsebben hordható telefonkészülék, mely 400 beszélgetésre alkalmas és a posta 400 koronáért árusítja. A zsebtelefon, ha a felállítandó konnektorokba kapcsolják, bárhonnan bárhová lehet beszélni. Ezzel a konnektor rendszerrel az előfizetők lakásuk bármely szobájából is beszélhetnek. Hat korona külön dij ellenében a telefon állomás éjjelre kikapcsolható a forgalomból, — Egy 4 koronáért bérelhető dugaszkészülék alkalmazásával vidékre is megfelelő díjtétel ellenében a posta hivatalos óráin túl is kap kapcsolást az előfizető. A kereskedelemügyi minisztériumban most e reformok ügyében állandó ankétek folynak s a szakemberek óriási fejlődés lehetőségét várják az uj rendszertől, a- melyet előreláthatólag még ez évben életbeléptethetnek. Megjegyzések. Szeretnék úgy írni, hogy senkit meg ne bántsak, senkinek érdekeit ne sértsem s azért mégis a teljes, letagadhatatlan igazságot hámozzam ki belőle. Lehetséges-e ez ? Azt hiszem igen, ha minNAGYBANYA1 HÍRLAP den oldalról elfogulatlan szemmel nézik az ügyet. Tárgyam : a város közönsége, a város vezetősége és az itt működő színtársulat. Miről van szó ? Arról, hogy a színtársulatnak minden lehetséges eszközzel segélyre legyen a város vezetősége, a szinügyi bizottság és a közönség. Vagyis semmi olyat ne tegyünk, ami csak távolról is akadályozná a színtársulat boldogulását. Mindenek előtt két dolgot kell konstatálnunk : először is, hogy a nagybányai szemmérték nem lehet egyenrangú a fővárosi szemmértékkel; másodszor azt, hogy e társulat — a vidékiek közt, — egyike a legjobbaknak, me\yről szatmári irányadó urak kinyilvánították, hogy szeretnék a Heves társulatával elcserélni. Ha tehát ez igaz, — amint azt kétségbe se lehet vonni, — akkor méltán ránk hárul a kötelesség, hogy a társulatnak minden lehető megkönnyítést kieszközöljünk. Foglalkozzunk először a mértékkel! Sokan járunk föl Budapestre ügyes-bajos dolgainkban s olyankor színházba is elmegyünk. Természetes, hogy ott sok selejtes mellett remek dolgokat is látunk. No már most itthon azokat a remekeket nem találhatjuk föl s akkor kíméletlenül rá vágjuk, hogy a vidéki társulat selejtes. A fővárosban hallunk egy tenoristát vagy baritonistát, kinek 36 ezer korona évi fizetése van; itthon is hallunk egy jó tenoristát vagy baritonistát, kinek alig van 3 ezer korona fizetése. Egyszeribe rámondjuk, hogy rossz, hogy nyomába sem léphet a fővárosinak. De azt már nem gondoljuk meg, hogy a vidéki direktor nem szerződtethet 36 ezer koronás énekest vagy énekesnőt. Rossz, hamis mértékkel mérünk! Nem látjuk be, hogy kis városban más mértéket kell használnunk. Félre tehát azzal az igazságtalan szemmértékkel, amellyel mindent és mindenkit a fővárosi mérték alá akarunk vonni! Másodszor — s ez a lényegesebb, — köny- nyitsük meg minden vonalon a társulat működését. Arról nem beszélek, hogy áldozatokat hozzunk. Minden ember níaga ismeri a zsebét s maga tudja, hogy mennyit áldozhat a kultúráért, — de azt már igenis megtehetjük, hogy ne kényszeresük őket felesleges és igazságtalan kiadások viselésére. Hol látott még a világ egy olyan várost, hol a színtársulattól megkövetelik a teremdijat, a rendőrség és tűzoltóság napidijainak fizetését ? Az a rendőr és az a tűzoltó első sorban is a város érdekét védi, ha ő ott szolgálatot teljesít. Még a színház fűtésénél is lehetne kedvezményt nyújtani: olcsó tüzelő anyagot kellene adni, hogy ne kerüljön az naponként 20 koronába. A városnak áldozatot is kell hozni a kultúráért. Hogy pedig a magyar nemzeti színművészet nagy kulturtényező, — azt senki sem tagadhatja. Olvasom, hogy a legtöbb város Magyarországon subvenciót ad a társulatoknak. Nem mondom, hogy Nagybánya is adjon, mert a város ez- időszerint küzdelmes viszonyok közt van; de köny- nyitsen rajtuk, ahol csak lehet, ha azt akarja, hogy évről-évre nívós társulat jöjjön a díszes Lendvay- szinházba. Hosszú, végnélküli cikket lehetne e témáról írni, de mint előre is megjegyeztem : nem akarnék senkit megbántani jóindulatú megjegyzéseimmel. Végül még egyet! S ez már a szinészurak- nak szól. A napokban, egyik előadáson egy színész belerögtönözte szerepébe a következőket: „Csapjon bele az istennyila valamennyi potyajegyes újságíróba és kritikusba !“ Az az úr — nem akarom megnevezni, — bizonnyal már meg is bánta azt, amit mondott. Mert nem tételezhetem föl egy intelligens emberről, hogy azokat, a sajtó-képviselőket, — kiknek a színész1 egész egzisztenciáját köszönheti, — hálátlanul bántalmakkal illesse, még pedig Ízléstelen, éretlen bántalmakkal. Vagy azt hiszi az az ur, hogy a sajtónak kötelessége ingyen hasábos referádákat Írni róluk? A hirlapirót a szinész mindig és minden körülmények közt oldala mellett találja, ki őt védi, oltalmazza, segíti. Ezt ne felejtse el ! Kapható villanyszerelés: üzletekben, vilianyielepek8n és a magyar SÍEMENS-SCHUCKERT-MÜVEK-néi. Budapasi, VI., Teréz-köruí 38. Gyár-utcza 13, idők tengerén. Akkor vállamra szállhatott volna, mert csak anyag voltam. Nem mer közeledni. Csillogó fegyverem térdemen nyugszik s az acél fénye kételkedővé teszi. Mozdulatlanságom szo- borszerü, csak a szivem kezd újra hallhatóan verni. Meg is hallja a pintyőke s lassan-lassan távolabbra húzódik, mig végül egy rebbenéssel a legközelebbi tölgyre száll. Utána nézek s érzem, hogy futó borulat árnyékolja be homlokomat. Még a madár is magamra hagy! Egyszerre csak a szemközt meredő hegyszakadékok közül kimozdul az erdők vándor fuvalomja s társalogni kezd velem, mire lelkem komorságán át valami édes derű lopódzik be a szivembe. Az enyhe fu- valomra a felhőkig kevélykedő tölgyek birodalma ringatózni kezd s milliárd sziporkában hullatja alá gyémánt tűit. Az én nagy fehér könyvemre is rászór egy réteget. Mi lett a betűimből ? Próbálom újra olvasni. Nem megy. A hatalmas természet , cenzúrája keresztül húzta s porzóval hintette be. Sóhajtással kezd tele lenni a rengeteg. Várok onnan valakit vagy valamit. Érzem, tudom teljes bizonysággal, érzékeim föltétien teljességével, hogy a rengetegből látogatót kapok. Messze belátok oda. Ott is fehérség mindenütt, csak itt-ott látszik meg egy-egy folt: az avar, az őzek fekvő helye. S amint meredten nézek, úgy rémlik, mintha megelevenednének egyes fatörzsök. A homályból meseszerü alakok emelkednek ki. Emberi lények, állati szenvedélyekkel. Faunok, kik nőstényre vadásznak. Szirének, kiknek szeme nagyobb, mnt a szájuk. Gyermekek, kik egy nagy aranyos kosárból fehér rózsákat dobálnak a szirének felé. Minden íózsából, mely fehér festőket érinti, egy-egy dalia születik, kik izmos karjukkal átfonják a szirének hajlékony derekát. Eh, semmi / Fantázia az egész. Nem mozdul semmi s én újra belepillanthatok megcenzurázott nagy fehér könyvembe. Hosszú időig álmodozom igy s észre se’ veszem, hogy az alkony első hírnöke, a hűvös szél elősurrant a hegyek közül. Nyugat felé nézek, hol az alkony már megkezdte párviadalát a közeledő éjszakával s a hunyó nap kezdi kiteregetni az ég peremén bíbor köpenyegét. Kezdődik az erdő sejtelmes moraja is. Már nem vagyok egyedül! Itt is, ott is zizeg valami: az ő- szi enyészet által annak idején kicsipkézett falevelek hullonganak csöndesen alá. Egyszerre valami roppanás hallsz'ik: egy árva nyúl menekül képzelt vagy valódi ellensége közeléből. Oldalugrást tesz, hogy eltüntesse nyomát, onnan aztán őrült hajszában vágtat alá a völgybe. Szegény állat ! Száz ellensége van az erdők rengetegjében s a légben; én vagyok, az ember a százegyedik. Fegyveremet nyugodtan pihentetem térdemen, mert február van. Nem őt várom ! Valaki mást, kinek aranysárga bundája van s kinek természete egyező az emberével. De várok mást is: az erdők királynőjét, hogy anyasága előre haladt állapotában gólyót küldjék a szivébe. Sajnálom szegényt, de meg kell lenni! Még nem jön. Magasan repülő varjak vonulnak éjjeli szállásra s mialatt nézem az alkonyodó égen át huzó fekete pontokat, nagy robajjal elém szökken két hatalmas szarvasbika : a a rengeteg királyai. Jöttek, a kiket nem vártam. Alig vannak tiz lépésnyire. Beszélő csodás nagy szemük nedvesen csillog. Óriási aggancsuk glóriát fon homlokuk fölé. Fegyverem két csövében két golyó van. Mily finom pontossággal lehetne homlokuk közepét eltalálni! Nem szabad! Tilalom van. Megmozdulok. A két király szeme összevillan, karcsú lábaik kifeszülnek s hatalmas ugrással robognak el mellettem. ... Az én nagy fehér könyvem lapjait szétgázolják. Belenézek a letiport könyvbe s csak egy sort tudok onnan épségben kiolvasni: Nincs igazság a földön egyébben, csak a mindenható nagy természetben. legjobb jb dröisiáias lámpa. árammegtakaritá3. Isgtai abb C'o 75°/o Húzott drótszállal
