Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-17 / 7. szám

sasági formájával a számtalan államocskából álló német-római birodalomnak oly kiváló jelentőségű tényezői voltak, hogy egy-egy város úgy gazdasági, mint politikai súlyban vetekedett bár-melyik birodalombeli állammal. Hazánkban is a városok politikai jelentősége igen pregnáns volt, ki voltak véve a vármegyei közigazgatás alól, az országgyűlésre követet küldtek az alsóházba úgy, hogy egy város a maga egészében egy nemest alkotott vagyis egy nemesnek a szavazatával birt. Mi kicsinyesnek, sőt szűkkeblűnek találhatjuk ezt, de gondolnunk kell arra, hogy ez abban az időben volt, midőn a politikai nemzet tagja csak a nemes ember volt, s aki nem volt nemes ember, az nem tartozott a nemzethez, és a városi polgárság, s éppen az iparosság nagyrésze idegenből származott ide. Különösen érdekes privilégiumuk volt a középkori magyar városoknak, hogy nem csak a közigazgatásban volt autonómiájuk, hanem meg volt a jogszabályalkotási joguk is. Saját joguk szerint éltek, ítélkeztek, kereskedtek. Így maradt ránk a selmeci, a budai jog-könyv. A városok ezen jelentőségét az iparosságra lehet vissza vezetni azért, mert az iparosság az ő folytonosan növekedő anyagi hatalmával, takarékos és napról-napra vagyonosodó polgáraival, szigorú fegyelmet ismerő autonómiájával minden városban vezető szerephez jutott, a vezetést a kezében tartotta.

Tartott ez az állapot, a mely ha nem is mondható ideálisnak, de minden esetre szolid és az iparos társadalomra nézve előnyös állapot mind addig, mig a céh rendszer és a kisipar alapjait meg nem támadta az ujgazdasági rendszer, a gyáripar terjeszkedése és emelkedése.

A gyáriparral, hogy úgy mondjam, a munkaeszköz, a szerszám kisiklik az alkotó kezéből. A szerszám, a gép nem azé, a ki vele dolgozik. Napoleon mondta volt, hogy a jó katona a tarisznyájában hordja a marsallbotot, vagyis minden valamire való Jjatonának meg van a lehetősége, és meg kell hogy legyen a reménye arra, hogy generálisságig viheti. Ugyanezt a szentencziát a szomorúan humoros zsidó közmondás is vallja, hogy mindenkinek rendelve van, hogy százezer | forinttal bírjon, de nem mindenki győzi bevárni, s meghal, mielőtt a sor őrá kerülne. Sokan vagyunk igy.

A gyáripart megelőző rendszernél minden tanulónak, kiből legény lett, meg volt a reménye hozzá, hogy idővel mester lesz, a munkájának, mun- , kája eredményének, a szerszámainak tulajdonosa lesz. A más keze alatt, más részére való dolgozás csak szükséges átmeneti helyzet volt, a mit a tanulás és a tapasztalatszerzés szüksége indokolt, jobban, mint a kenyérkereset. A mig a szerszám a mester tulajdona volt, a mig ő ismerte a müvet nyersanyag korából, látta, tökélesitette a kifejlődés mozzanataiban, s gyönyörködött a teljesen kész mü befejezettségében, addig ő élvezettel dolgozott, ambiczióval, mert módjában volt látni a keze ügyességének kész eredményét. Ma is érzi ezt az iparos, aki a darabot elejétől kezdve maga csinálja és végzi be.

A gyáriparral megszűnik ez a meghitt viszony az iparos és a szerszám, az iparos és az ipartermék között. Az iparososztály kettéválik. Egyik része munkás lesz, a másik gyárossá, tőkéssé emelkedik. A legényből munkás, a céhmesterből gyáros, tömegtermelő lesz.

Munkás a szó általános értelmében mindenki, a ki valamivel foglalkozik, valamit dolgozik, akár a kezével, akár az agyával, mint szellemi munkás. De közgazdasági értelemben munkás az, kinek nem képezi tulajdonát a gép, a szerszám, a mely- lyel dolgozik; ő rá nézve a szerszám többé nem az a hangszer, a melyen a saját melódiáit élvezettel játsza, hanem egy idegen hangszer, a melynek a melódiájára nem is kiváncsi többé, nem dolgozik azért, hogy szépet alkosson, hiszen a mü, — j

amelyett eddig egészen ő készített el, — most ezer kézen megy keresztül, mig elkészül. Az egyes munkás az egész műből csak annyit vallhat magáénak, hogy ő abban esetleg egy csavart forgatott meg, vagy egy darab deszkát a másikhoz ragasztott, ezt végzi reggeltől estig, ezt csinálta 16 éves korától 60 éves koráig.

A gyáriparban a munkamegosztás oly tökéletes, annyira aprólékos már, hogy a munkás a kezén egyszer keresztül ment anyaggal, mint kész müvei nem találkozik, az őt hidegen hagyja. Schillernek a Lied von der Glocke cimü költeményében a mester hálaadó éneket zeng az Istennek, hogy a nagy müvei elkészült. Ezzel a költő jellemezni akarta annak a mesternek a túláradó boldogságát, aki a nyersanyagból tökéletes műterméket kihozta. Csak az, aki már érezte az alkotás lázát, az aggódást, a vajúdást, a reménykedést, s a bevégzés örömét, ha a kezei között a nyersanyagból szemet gyönyörködtető műremek bontakozik ki, csak az érti meg a mesebeli Pygmaliont, aki az általa farogott szoborba lesz szerelmes.

A gyáripar munkása nem ilyen, ő azon tűnődik, hogy nem esik kellemesebb ülés a széken, a melyiken faragvány is van, s nem üdítőbb az ital az olyan pohárból, a melyre virág van festve?

A gyáripar terjeszkedésével lépést tart a ka- pitálizmus föllendülése. Kapitálizmus az a gazdasági rendszer, a mely termelési tényezővé teszi a tőkét, és pedig domináló tényezővé.

A tőke nem egyéb, mint fölhalmozódott munkatömeg. Az én tőkém nem egyéb mint az én eddigi munkám vagy őseim munkája fölhalmozódva és pénzértékben kifejezve. Ezen tőkét ismét munkára válthatom, munkát vásárolhatok rajta vagyis az össze halmozódott, összesüritett munkát ismét munkává oldhatom fel.

A gyáripar föllendülése mind nagyobb és nagyobb lehetőséget nyújtott nagy vagyonok föl- halmozódására. A gyárakban végbemenő igen tökéletes munkamegosztás az iparcikkek gyári előállítását igen olcsóvá és gyorssá tette. A gyáros úgyis mint nagytőkés tömegmunkát készít, arra rendezkedik be, olcsón árusit, csak azért is, hogy a kéziiparnak Ízlésesebb termékeivel a versenyt fölvehesse, s amit a minőségben vészit a fogyasztó, azt kárpótolja az árak olcsóságával. A nagytőkésnek meg van a kitartása hozzá, hogy konkurenciájával leverje a kis iparost, még akkor is, ha áruját veszteséggel adja.

Ekkép a kisiparos a gyárral a versenyt fölvenni nem bírván, amelyiknek nem sikerült fölemelkedni és nagyiparossá lennie, később behódol a gyárnak, munkás és jobb esetben munkavezető lesz, Így kél bírókra a gyáripar a céhrendszerrel és legyűri azt. A kapitálizmus óriási kifejlődése azután egy filozófiai rendszert, a történelmi niate- riálizmus rendszerét szülte, a mely rendszer a nemzetgazdasági oldaláról nézve szociálizmus néven ismeretes.

Hogy a szociálizmus miért tudott a munkásság között oly nagy tért hódítani, annak lelki okai is vannak. A kézmüvesmunkás mellett a műhelyben vele dolgozott a mester is. Ugyanakkor állt a munkába, ugyanakkor hagyta abba, egyszerre pihentek, együtt egy ételt ettek s munkájuk eredményében a külömbség csak az volt, hogy a mesternek háza és családja már meg volt, a segédnek még csak a reménye volt meg ezekhez, A gyárban azonban nem csak a termelő eszközök birtokosának és a munkásnak kölcsönös helyzete a munkában lett egészen más; nem csak minden közvetlen összemtiködés és együttműködés szűnt meg. A munka eredménye lett szembeszökően más a vállalkozó és a munkás számára. A munkás azt látta, hogy aki testimunkájával egy szemernyit sem segíthet a termelésben, vagyon ura, minden élvezetek élvezője lett; ellenben ő, aki száz és száz társával kora reggeltől napestig gör/

nyedt unalmas, idegölő, fárasztó munkában, a betevő falatot sem tudja megkeresni. Nincs reménye, hogy tőke hiányában bármikor is kikerüljön a proletárok sorából. S ugyanezt tudja ezer és ezer társáról, aki körülötte lakik. A munka eredményének ilyen ellentéte szükség képen a javak olyan megoszlásának vágyát hívja elő, a mely a munkával arányos.

Éppen kapóra jön a munkásságnak ebben a hangulatában Marxnak és Engelsnek a föllépése, akik azt az elvet hirdetik, hogy nem igazság az, hogy egyes emberek, a kapitálisták kisajátítják a termelési eszközöket, hanem azokat köztulajdonná, az egész emberiség tulajdonává tenni kvázi államosítani, helyesebben társadalmositani kellene. Ezen teóriához az alapot onnan veszik, hogy a nagyvállalatok idővel elnyelik a kisebbeket, mindjobban megnőnek, mig aztán éppen az a nagyságuk lesz a bukásuk. Ezt a folyamatot Engels a következő szavakkal jósolja meg : „A termelés nem a fogyasztás számára történik, a túltengő verseny időnként az árupiacznak tulhalmozódását idézi elő. Ez az amit túltermelésnek, termelési válságnak neveznek. A forgalom megakad, a piacok túl vannak tömve, a termékek tömegesen hevernek és senkinek sem kellenek, a készpénz láthatatlanná lesz, a hitel kiapad, a gyárak tétlenül állanak; a munkástömeg élelmiszerek nélkül szűkölködik, mert túlsók élelmiszert termeltek, bukás-bukást követ, árverés árverést. Évekig tart a torlódás, tömegesen pusztítanak és tékozolnak el termelő erőket és termékeket, amig a többé-kevésbbé elértéktelenedett árutömegek lefolynak, amig a termelés és forgalom lasacskán ismét megindul. Lassan lassan a menet gyorsul, trapba majd galopba esik, végül tökéletes ipari, kereskedelmi, hitel és spe- culativ steeple-chase féktelen kariérjéig fokozódik, hogy végül a legnyaktörőbb ugrások után ismét megfenekeljen a krach árkában. És igy folytonosan.“

Nem veszik észre uraim, hogy ez a jóslás mennyire rá illik a múlt évi válságra ?! Azonban a szociálista irók jóslása nem vált be. Német-országban egészen napra meg lett jósolva a nagy kladderadatsch bekövetkezése, elmúlt a nap baj nélkül, de nem tagadhatjuk, hogy az osztályharcz mit sem veszített élességéből.

Mármost mi az iparosság helyzete ebben az osztály harczban ? A kézmüiparost nyomja felülről a gyáripar, a nagytőkések versenye, alulról pedig a munkásság, a proletárság életerőtől duzzadó ifjú rendje. Két súlyos malomkő közzé került az iparosság. Nem is fog másként megmaradni, hacsak nem teszi magát nélkülözhetetlenné. Nélkülözhetetlenné kell tennie magát munkája szolidságával, annak Ízléses kivételével. Bizonyos az, hogy azon iparágakat, melyekben egyéni Ízlés, müszeretet dominál, a hol a munkához bizonyos különös hozzáértés, a szépérzetnek egy magasabb foka kívántatik, ezen iparágakat a gyáripar nem fogja kiszoríthatni. Az iparososztály, mely eddig még megőrizte a céhrendszerbeli időkből örökölt előkelő és jelentős társadalmi súlyát, igyekezzék önmagát gazdaságilag erősíteni a gazdasági válságok idejére, igyekezzék mint eddig ezután is a fogyasztóban az ízléses és tökéletes munka iránti megbecsülést és előszeretetet fenntartani, igyekezzék továbbra is a társadalom vezetésében anyagi és erkölcsi képességeihez mért helyzetét fenntartani, és akkor nem kelf tartania az iparososztálynak attól, hogy bármeiy gazdasági fejlődés ártalmára lehetne. Abba bele kell törődnünk, hogy egyik gazdasági rendszer sem állandó. Állandó csak a fejlődés, mely folytonosan visz bennünket előre, fölfelé, egy jobb jö ő felé.