Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-27 / 43. szám
2 NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. október 27. tartatni. Hogy a népfelkelési szolgálatra alkalmas népfölkelők tényleges szolgálatra, vagyis katonai kiképeztetés céljából mely időpontban fognak behivatni, az később fog tudtul adatni. Már most megjegyezzük, hogy a fiatalabb évfolyamokba tartozók behívása a későbbi évfolyambeliek behívását meg fogja előzni.11 Ez a kormányintézkedés, általános ö- römet és megelégedést kelt. Hiszen igy alkalma nyílik minden honpolgárnak, hogy hazája iránt érzett kötelességét teljesítse és honfi tisztét férfiasán, becsületesen betölthesse. Most már azután a működésre kiküldött sorozóbizottságok kötelessége, hogy a bemutatásoknál a leszigorubban, a legri- gorosusabb módon járjon el és ne legyen eset, hogy bárki is kiszabadulhasson, aki hibátlan és szolgálatképes. Ma a közvélemény árgus szemekkel őrködik és kíméletlen lesz ott, ahol arra szükség lesz. Sebesültekkel való bánásmód. A Magyar Vöröskereszt az ország majdnem minden városában fölállított kórházaiban rendkívüli gyöngédséggel, figyelemmel, szeretettel, hogy ne mondjuk becézgetéssel ápolja hőseinket, akik a haza földjéért ontották vérüket. Gyöngédségüket majdnem tulságba viszik. Oly pazar ellátásba részesítik katonáinkat, minőben soha életükben nem voltak s nem is lesznek soha. Mi, polgáiemberek, kiket aggkor, a gyön- geség vagy más egyéb körülmények visszatartottak a harctéri szolgálattól, — itt ezen a téren a- karjuk leróni hazafias kötelességünket s a szegény roszország és Ausztria.Mária Terézia osztrák császárnő nem szívesen ment bele a felosztásba, meri félt az orosz és a porosz szomszéd nagyobbodásától. De végre is bele kellett egyeznie. Úgy látom, — irta ekkor egyik levelében, most nem lehet másképen tenni, de nem tudok belenyugodni ennek a két hatalomnak nagyobbodásába és még kevésbé abba, hogy velük nekünk is osztozni kell. 214 ezer négyzetkilóméternyi területet vesztett el ez alkalommal Lengyelország és ekkor kapcsolták ismét hozzá Magyarországhoz a Zsigmond alatt elzálogosított 16 szepességi várost is. Lengyelország még ezután is akkora terület maradt, mint a mai Németország. A felosztás után Lengyelország olyannak mutatkozott, mintha a borzasztó csapás kijózanította volna. A legjobbak arra gondoltak, hogy megszüntetik a bajokat és visszaéléseket. Eltörlik a nemesek azt a jogát, hogy tetszésük szerint a- kadályozhassanak meg minden nekik kellemetlen javaslatot és a polgári osztálynak is megadják a követválasztási jogot. Ennek a hazafias mozgalom nak az élén Kosciuszkó Tádé állott. Katalin cárnőnek azonban ezek a követelések, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy Lengyelországot megszilárdítsák, éppen nem tetszettek. Ő már halottnak tekintette ezt az országot, amelynek testéből akkor vághat le egyes tartományokat, amikor neki tetszik. Kereste is az alkalmat, hogy megtámadhassa Lengyelországot. Hogy alkalom legyen, arról gondoskodott Lengyelország oroszbarát, orosz pénzen kitartott királya, Poniatovszki. Ez a régi lengyel alkotmány védelmére orosz segítséget kér. Természetesen ez csak kifogás volt és csak arra való, hogy az oroszok valamilyen ürügy alatt betörhessenek Lengyelországba. Hiszen a hazájához megszenvedett, elnyomorodott katonák ápolása és ellátása körül kívánjuk pótolni mindazt, amit más utón nem tehetünk. Ez mind helyes dolog a mi szempontunkból tekintve. De a katonai parancsnokságok másképen vélekednek. S valljuk be őszintén katonai szempontból nekik van igazuk. A sebesült katonák túlságos elkényeztetése nagyon hátrányos a csapatokra nézve. Mert a sebesülteknek — ha fölgyógyulnak, — vissza kell térniök a harctérre. Már pedig az elkényesztetett, becézett katona már nem állhatja úgy meg a helyét, mint a fegyelemhez, nélkülözésekhez szokott harcos. Ez indított nehány hadtestparancsnokságot arra, hogy figyelmeztetést küldjön a Vörös Kereszt korházakhoz s fölkérje a vezető köröket, hogy óvakodjanak a túlzásoktól. A parancsnokságok úgy találják, hogy a sebesültek ápolása körül szigorúbb intézkedéseket kell életbe léptetni. A temesvári hadtest parancsnok többi közt ezt irja a főispának: Minden őket megillető együttérzés mellett is — nyomatékosan fel kell hívnom főispán ur figyelmét a nagy elkényeztető részvét veszélyeire. A sebesültek első sorban is katonák, akiknél feltétlen fegyelem iránti érzéknek a kórházban sem szabad hiányozni. Mert felgyógyulva, újra' a harcvonalba kell menni s ott — csak a legszigorúbb katonai fegyelem által lehetővé tett — nehéz szolgálatokat folytatniok kell. Fegyelmezetlen, elpuhult katonákkal nem lehet győzelmet aratni. A lábbado- zás ideje ennél fogva nemcsak szórakozásra, hanem a fegyelem és a katonai ismeretek megszilárdítására is fordítandó, annál is inkább, mert a sebesüllek nagy része tartalékos és népfelkelő, a- kik kevésbbé ismerik a rendszabályokat. A katonai szellemet, a kötelesség ama örömteljes érzését, hogy a csapatokhoz minél előbb bevonuljanak, fentartani becsületbeli, hazafiui kötelessége minden látogatónak s mindazoknak, akik a kórházban segédkeznek. A korházat elhagyó gyógyulhü Kosciuszkótól az orosz szolga Poniatovszki- nak nem kellett volna féltenie sem a szabadságot sem a lengyel alkotmányt. Lengyelország most nem akart olyan olcsón meghunyászkodni és a- mikor Kosciuszkó fegyverbe szólította nemzetét, igen sokan siettek a haza védelmére. Azonban Oroszországot Poroszország és Ausztria is támogatták és a három nagy hatalommal szemben hiábavaló lett volna minden sietve előkészített el- lentállás. A lengyelek letették a fegyvert és beeresztették az oroszokat a lengyel fővárosba, 1793 január 4-én mondotta ki a három szövetséges nagy hatalom Lengyelország második felosztását. Ekkor az oroszok 250 ezer, a poroszok 58 ezer négyzetkilóméternyi területet kaptak a szerencsétlen országból. Kimondották egyben, hogy Lengyel- ország 15 ezer főnél nagyobb katonaságot nem tarthat magának és ezek is orosz tisztek vezetése alatt állanak. A megalázott nemzettől azt is követelték, hogy mindezt saját országgyűlése hagyja jóvá. Az országgyűlés 24 óra hosszáig ült csendben és némán helyén és nem akadt senki, aki ezt az indítványt megtette volna. Végre is az o- roszoknak sikerült az egyik követet megvesztegetni, aki hazája felosztásának tudomásvételét indítványozta. Az országgyűlés néma megvetéssel hallgatta az árulót és miután senki nem felelt, az országggülésen jelen lévő orosz tisztek kijelentették, hogy az országgyűlés az indítványt hallgatólag tudomásul vette. 1794-ben Kusciuszkó megint fegyverbe szólította a lengyel hazafiakat, azonban igen rövid ellentállás után Maciejovicy mezején 1794 október hó 10-én rosszul fegyverezett embereivel vereséget szenvedett, maga is megsebesült és fogságba került. A szabadságharcnak és Lengyelortaknak lelkesedéssel kell onnét a zászló alá vo- nulniok! Igen érdekes a hadtestparancsnok átiratának az a része, amely több tiszteletre inti a sebesülteket az ápolónőkkel és a közönséggel szemben. A figyelmeztetés igy hangzik: Egyáltalában oda nem illőnek és szükségtelennek tartom azt, hogy a sebesültek minden fajtája, különösen az önkéntes betegápoláshoz tartozó nők előtt csak alsó ruhában üldögél, vagy az ablakba fekszik és az utcán arra haladókat megszólítja. Itt katonai rendnek kell érvényesülni. A sebesültek olvasmányba valamint a társalgás szellemére a legnagyobb figyelmet kell fordítani. Az átirat végül elismeréssel emlékszik meg azokról a hölgyekről, akik önfeláldozó ápolónői munkát végeznek. — Nagyon is kívánatos, — hangsúlyozza az átiratban a főipán hogy az egészségügyi katona durva, gyakorlatlan kezét, az önfeláldozó betegápolás szeretetteljes jóleső kezelése váltsa fel. A temesvári hadtestparancsnokság átiratát a főispán közölte a Vörös Kereszt vezetőségével, a- mely gondoskodik róla, hogy minél szélesebb körben nyilvánosságra hozassák. Háború, kolera, uzsora. Száz és nehány évvel ezelőtt éppen úgy, mint most, a háború ekéje szántott végig Európán s a harezokban elesettek hulláit alighogy leboronáltak, jött a népekre a fekete halál, a pusztító kolera s eme bajok, nyomorúságok tetejébe léptek a sovány évek a terméktelen, ínséges esztendők. A csoroszlya hasogatja a vén Európa földjét az ekevas felforgatja ezt, ha a gazda jól tartja az eke szárnyát. De ám úgy látjuk, hogy a gazda jól tartja az eke szarvát s igy a vén föld jól meg- munkálódik s a bele vetett mag mindnyájunk örömére kalászokat fog teremni. Isten áldása rajta mini, a hét sovány és a hét kövér esztendőről tanulságos szágr.ak vége volt, és Lengyelországot ekkor, a harmadik felosztás alkalmával Oroszország, Poroszország és Ausztria teljesen felosztották egymás közölt. Későbben 1830-ban még egyszer megpróbálták a lengyelek az orosz igát lerázni magukról. Forradalmi bizottság alakult, mely összehívta a lengyel országgyűlést. A pártok azonban ekkor sem értettek egyet. Egy részük teljes szakítást kívánt, a másik rész azonban engedmények árán hajlandó lett volna megmaradni orosz uralom alatt. I. Miklós a „vas cár" azonban kijelentetette, hogy semmiféle engedményről nincs szó és nem alkuszik lázadókkal. A lengyel országgyűlés 1831 január 25- én trónvesztettnek jelentette ki az orosz császári házat és kimondotta Lengyelország függetlenségét. 120 ezernyi főből álló sereggel indult a „vas cár“ ,a fellázadt lengyelek megfékezésére. Eleinte kedvezett a szerencse a lengyeleknek és ha ez a nép ezekben a napokban méltó tudott volna lenni a szabadság ügyéhez, az orosz seieg nemtérhetett volna vissza hazájába győzelmesen. Azonban a lengyelek lelkesedése és áldozatkészsége nem állott arányban azokkal az áldozatokkal, a- melyeket a szabadság ügye megkövetelt tőlük. így azután 1831 május 26-án Osztrolenka mellett, példátlan véres harcban a lengyel sereg nagy vereséget szenvedett. A magyar nemzet igen nagy részvéttel nézte a lengyelek sorsát, titokban fegyverrel, pénzzel támogatták is őket, sőt • sokan önkéntesen állottak be a lengyel seregbe, de mindez hiába való volt. Hiábavaló volt az is, hogy a magyar vármegyék feliratokban sürgették a királynál a beavatkozást és arra kérték, segítse meg fegyveresen Lengyelországot. Az osztro lenkai csata után egymást érték a vesztett csaták, úgy, hogy a felkelő
