Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-25 / 34. szám
ha ezt eléritek, amiben immár semmi kétség se lehet, akkor nem élt hiába Ponya- tovszky. Bimbóba szökken immár a lengyel szabadság-fa virága s nagyon, igazán büszke a lelkünk, hogy a magyar fegyverek ereje, a mgyar vér csodás termékenyítő varázsa ajándékozza meg a világot ezzel az isteni eredetű s illatával évszázadokat betöltő virágzással. Nagy a mi adósságunk Lengyelországgal szemben, de reméljük, hogy most letörlesztjük az utolsó szivrez- dülésig. Személyes ügye ez a magyarságnak, aminthogy az minden kulturember- nek is, akiben lüktet még egy nagy nemzeti szolidaritásnak mindent átfogó érzése. A franciák Rothadó kultúrák gőzei csapnak ki Paris kloákáiböl. A világ örömtanyáján becstelen örömlegények dőzsölnek. Fekete misére hurcolták a szépség istennőjét, a melyet egykor imádtak és meggyalázták. Piszokba ágyazták a kultúrát, a nemzeti becsületet, a civilizációt. Ez a vérmérgezett beteg nemzet becstelenségekbe fojtja gyáva félelmét. Fölocsudva látja a világ, hogy ez a nép a legelvetemültebb kulturcsaló. Sohse vette komolyan azokat a nagyszerű eszméket, amiknek a vásári kikiáltója volt. Üres, léha farsangolás volt a kul- tur-élete. Most demaszkirozta magát. A gloire nemzete pőrén áll a világ előtt. A pirosító lefosz- lott róla és csak most ismerjük meg igazán. Hiszen ezt a finom dámát már láttuk valahol. Éjszaka, a kultúra lámpái alatt. Mindig és mindenütt pénzért ajánlta magát. A demi-mondeból grisette lett, a grisette bői utcai lány, az utcai lányból hetéra. Csak hisztérikus hetérák vetem ülnek olyan aljasságokra, aminőkre most a franciák vetemednek. A monarkia meg sem üzente még Francia- országnak a háborút, még a vele való hadiállapotról sem tett olyan kijelentést, amely a nemzetközi érintkezésbe jogosult változást idézhetne elő és a franciák már is hajmeresztő brutalitással üldözik a közöttük élt osztrákokat és magyarokat. Nyílt utcán asszonyokat inzultálnak, csak azért, mert magyar asszonyok. A férfiakat meglincse- léssel fenyegetik. A lakásaikból kidobják őket, még a beteget se kímélik. Húst, kenyeret még drága pénzen se kapnak. Kínában a boxerlázadás idején emberségesebben bánlak az idegennel, mint most Franciaországban. A magyar és oszt- rákgyülölet parokszizmusában vadállattá durvult a francia. Sárba tiporja a vendégjogot az emberiességet, a férfiasságot. Az elzüllött Párisban a kannibálok morálja győzött. Nem tisztelnek ott se nagyságot, se emberi méltóságot. Ilyenek azok a gascognai legények. Amit miveinek, nem a becsületes ellenfél munkája. Az ő joguk nem a hadijog, hanem a bosszú kodeksze. Nem az erősek méltányossága vezérli őket, hanem a gyávák kegyetlensége. Nem hiába szövetkezett a gall kakas az orosz sassal, de el is oroszosodon. A legszélsőbb nyugat belezuhant a legszélsőbb keletbe. A balkáni hegyek még nem mozdultak ki helyükből, de a balkáni erkölcsök Franciaországban találnak majd menedéket, ha mi ősi hegyei közül kiüldözzük azokat. Petár király és Pasics és az egész királygyilkos banda, amely Belgrádból Nisbe szökött. Nísből Üszkiibbe, a háború után Párisba mehetnek, ott még nagyra vihetik. A királygyilkosságokban rutinirozott Francia- ország méltatni tudja az érdemeiket. És ha nem is prezentálhatnak nekik koronás fejeket, akad még egy-egy fejedelmi nagyság a szellem világában, akit orvul legyilkolhatnak. Akit legyilkolhatnak a kultúra, a béke szeretetéért, ahogy Ja ürest gyilkolta le a vérre szomjas nacionalizmus. A degenerált, elzüllött Franciaország a hanyatló Róma képét mutatja. De még annál is szánalmasabb. A haladó Róma legalább meghalni szépen tudott. A hősei már régen porladoztak, de — Nem hiszem . . . — De igen ; az imént ejtette le kezéből és én voltam olyan bátor, hogy felemeltem. — Valóban az enyém. Észre sem vettem, hogy kiesett a kezemből. Köszönöm. — Kérem vigyázzon, nehogy még egyebet is elveszítsen, hiszen olyan sok felesleges holmival terhelte meg bájos kezeit. A hölgy illatos zsebkendőjén kívül még egy antik hímzésű táskát, egy napernyőt és még néhány tarka szalaggal átkötött csomagocskát tartott a kezében. A fekete selyemfátyol mint sötét felhő árnyékolta be szabályosan szép arcát és aranyszőke haját. Szelíd kék szemének egy tekintetére sem méltatta az elegáns, udvarias fiatalembert és alig hallható hangon suttogta : — Köszönöm szives figyelmét, de hozzá vagyok szokva a tárgyak szállításához. — De ha mégis — véletlenül elejtene valamit, megengedi, hogy felemeljem ? A hölgy mosolygott, röviden azt mondta, hogy: „nem“, azután könnyű fejmozdulattal tovább haladt. Járása olyan könnyű volt, mint a levegőben röppenő pehely. A fiatalember nem állhatott ellent a kisértésnek és nyomon követte a karcsú, hajlékony alakot a gyalogjárók tömegében. A hölgy bement egy ékszerészüzletbe, öt perc múlva kijött és tovább folytatta útját. Azután megállt egy cukrászbolt kirakatánál és gyönyörködött a kirakat Ízletes csemegéiben. A fiatalembei úgy vette észre, hogy a hölgy olykor-olykor őt keresi tekintetével a hullámzó tömegben. Melegen érdeklődött az ismeretlen szépség iránt, de diszkréciója tiltotta, hogy tolakodóan közeledjék hozzá. A karcsú hölgy a cukrászdába js betért és onnan újabb csomagokkal megterhelve lépett ki ismét az utcám. Az üzlet márványlépcsőjén a fiatalember megbámulhatta a hölgy szép formájú, keskeny, arisztokratikus lábait és elhatározta, hogy bármi történik is, nem téveszti el szem elől. A királyi palota és szökőkút közt lévő téren észrevette, hogy az ismeretlen újra elejtett valamit. Szive hangosabban dobogott és minden csepp vére az arcába szökött. Közeledett az elejtett tárgyhoz, felismerte az antik hímzésű táskát és miközben felemelte, diadalmasan igy gondolkozott: — Lehetetlen, hogy ezt is csak merő vétlenségből ejtette volna el. Izgatottan és boldogan már előre élvezte az előkelő kaland képzelt örömét, gondolatában már előre elrendezte szerelmi vallomásának behízelgő szavait, meggyorsította lépteit, hogy rohamban meghódíthassa, mikor a bájos hölgy hirtelen bérkocsiba szállt fel és eltűnt kiváncsi üldözője elől. De a fiatal ur nem veszítette el türelmét és reményét. A talált táska a titokzatos nő nyomára vezetheti, az lesz a vezérlő csillag, mely a tikkadt vándornak az ismeretlen sivatagban a kristálytiszta forráshoz utat mutat. Gyorsan felnyitotta a táskát és reményében nem csatlakozó t, mert néhány névjegyet talált benne ezzel a felirattal : „Lina d’Albert. — Riviera di Chiaia 25.“ — Egyéb semmi. Egy órával később elküldte a hölgy címére a táskát a következő levél kíséretében: „Asszonyom ! Már másodszor van szerencsém önnek olyan tárgyat kézbesíthetni, mely tulajdonát képezi. Ne nehezteljen rám. Nem az én bűnöm, ha olyan tárgyakat találok, amelyeket ön az utcán elejtett. Eddig egy zsebkendőt és egy kézi táskát találtam, de eközben felfePetroniuszai, akik haldoklásukban is artisztikusak maradtak, még akkor is voltak. Franciaország Petroniuszai: a Poincarék és Vivianik a nyitott sir előtt is csak káromkodni tudnak. Milyen lélekemelő, megnyugtató, a civilizáció örökkévalóságát reméltetö látvány ezzel az eldurvulással szemben a germán komolyság és a magyar méltóság. Németországnak és a monarkiának megrendithetlen kulturbecsülete. Amikor Párisban lábbal tiporják az emberi jogokat, addig Vilmos császár egy egyszerű tüntetésért bocsánatot kér az angol nagykövettől, amellyel hadban áll. A győzelmes impe- rátor, aki országokat renget lába dobbanásával, akinek seregei elöl rengetegekbe menekül a vad kozák, fenséges alázattal visszafojtja Berlin öröm- rivalgását. amely nem is sérthet, nem bánthat, legföljebb csak fájhat az angol önérzetnek, mely úgyis megtorpadt már a jövendő katasztrófák súlya alatt. És amig Párisban magyar asszonyokat üldöznek, addig Magyarországon árnyéka se mutatkozik a bosszú és megtorlás gondolatának. Hát hol van az igazi kultúra a franciák között, vagy minálunk ? Valamikor ott is volt, de lehanyatlott. Fáj a szivünk érte, mert méltatlanok között is imádjuk. De az amelynek maradékán most élős- ködik a francia, az a rajongásunkat nem érdemli meg. Utálatos befestett agyagbálványt imádtunk. Szégyeljük, hogy esztelen imádatunk lefelé a kul- tur-moloch felé vonzott minket. Minden fölös aranyunkat nekik vittük. A magyar veríték mind undorító oltárának kelyhébe csordult. És hitre, fel- emelkedésre nem tanított, csak bacchanáliákra. Ezt az agyagbálványt le kell verni a posztulátumáról. Ne becstelenitsük meg magunkat az előtte való megalázkodással. A francia kultusznak vége legyen. Nem bosszút hirdetünk, csak védekezést. Nem a mi feladatunk, hogy a francia népet gazdaggá tegyük, sem az, hogy regeneráljuk. Ha szánt neki felfrissülést a végzet, elvégzik azt a német gránátosok. Többet nem tehetünk érte. A szimpathián- kat nem bírhatja többé és a pénzünket se lássa ezután. Százmilliókat költöttünk francia ostobaságokra. A pezsgőjét, a parfümjét, a cifra rongyát deztem csodásán fénylő szemeit és ezüstcsen- gésü hangját is. Ezeket szives engedelmével nem küldöm vissza. Ha azonban mégsem akarná megengedni, hogy magamnál taithassam akkor keresse szivemben és ott meg fogja találni.“ Luigi Adimári gróf.“ Rövid idő múlva a hölgy visszaküldte a táskát, válaszával együtt. A válasz igy hangzott: „Uram! A táskában ezer líra volt, ha ezt az összeget nem tartja „csekélységnek“, — akkor ne a szivében, hanem a pénzes tárcájában keresse. Lina d’Albert.“ Az előkelő gróf sértve érezte magát önérzetében, de szívesen elnézte a női balgaság kicsinyes gyanúját és feltételezte, hogy a hölgy már a táska elejtése előtt vesztette el pénzét. Büszkén a szekrényébe nyúlt, elővett belőle egy ezerlirás bankjegyet és a következő levél kíséretében elküldte ismeretlen imádottjának : „Asszonyom! Vagy tolvaj vagyok, vagy szerelmes. Válasszon. Ha tolvajnak hisz, állítson törvény elé, ha szerelmesnek hisz, akkor — állítson a nők itélőszéke elé, ahol ön az egész nemet jogosan képviselheti. Az előbbi esetben küldjön az esküdtbiróság elé, az utóbbi esetben pedig Ítéljen ön felettem. Luigi Adimári gróf.“ A hölgy válasza igy hagzott: „Tudom, hogy nem tolvaj, de az sem feltétlenül szükséges, hogy szerelmes legyen. Ön határozott gentleman. Megengedem, hogy holnap viszontláthasson, délután öt órakor, Torlana cukrászdájában. Elvárom, jöhet. Nini.“
