Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-20 / 3. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1914. január 20. A városok fejlődése. A hazai városok jövőjéről való gondoskodás nemcsak állami feladat, hanem olyan közügy is, amelyet szem elől téveszteni senkinek sem szabad. Sokat irtunk mi már a városokért s talán az unalomig felemlegettük, hogy az állam épületének fennmaradása egyenesen attól függ, hogy közgazda- sági tekintetben miként fejlődnek városaink, mert minél gazdagabbak a városok, annál inkább bírják azokat a közvetetlen és közvetett terheket, amelyeket az államfenntartás érdekében viselniük kell, viszont minél szegényebbek, annál súlyosabh az állam helyzete. A hazai városok közgazdasági fejlődése azonban csakis úgy biztosítható, hogyha az államkormányzat lelkiismeretesen gondoskodik arról, hogy azok minden más közjogi szervezettől függetlenül s kizárólag a magyar királyi belügyminisztérium közvetetlen felügyelete alatt folytathassák életműködésüket. Mi ugyanis folytonosan s a következményektől mindjobban beigazolva állítottuk és állítjuk, hogy pl. a rendezett tanácsú városokat a vármegyéktől egészen függetleníteni kell. Régen, a megyei törvényhatóságok rendezésekor az volt a jelszó: Erősítsük a vármegyéket! Evégből az ország városainak több, mint kétharmad részét a vármegyék gyámsága alá hajtották s ennek tulajdonítható, hogy amig egy-egy rendezett tanácsú város évenkint 30—40, sőt 50‘000 koronányi megyei terhet viselt, önmagára emiatt semmit sem költhetett s küzködött, holott, ha pl. 1876. óta évenként ugyanazt az összeget saját fejlesztési céljaira fordíthatta volna, ma már minden városnak lenne rendes közvilágítása, csatornázása, vízvezetéke, vágóhídja s több más olyan üzemi berendezése, mely a polgárság terheinek csökkentését előmozdíthatta volna. Nincs az az érv, amely ezt az álláspontunkat meggyőzhetné, mert napnál fényesebben bebizonyított tény, hogy a legtöbb rendezett tanácsú város ma is nélkülözi azokat a berendezéseket, amelyek révén a közbiztonsági, közegészségi és közkényelmi érdekek kielégítést nyerhetnek. E tekintetben — mindamellett, hogy azt villogtatják, hogy Magyarország a nyugoti államok közé sorozható — sajnálatos tapasztalat, hogy több városban még a petróleum-világítás kezdetleges napjait élik; az utcák kövezetlenek, a házak szennyvizei a tereken és az utcákon nyitott árkokban büzlenek, az ivóvizet a lakosság fertőzött talajba mélyített butái ból nyeri; a közvágóhidak tisztátalan fabódék, nyilvános illemhely ritka helyen van s népfürdőről még álmodni is valóban merészség. Abból az alkalomból, hogy az uj városi törvénytervezetnek készülnie kell és arra való utalással, hogy a napilapokban folyton fantasztikusnál fantasztikusabb tervek kolportáltatnak a városok uj rendezését illetőleg, okvetlen szükségesnek találjuk ismételten hangsúlyozni, hogyha van olyan terv, amely a rendezett tanácsú városokat összességükben, vagy részben a vármegyék gyámság;: alatt kívánja tovább is meghagyni, vagy pláne a járási önkormányzat keretébe vonni, ez a terv egyszerűen azt bizonyítja, hogy akiknek a fejéből kipattant, azok nem tudnak menekülni attól a hagyományos betegségtől, hogy a vármegyéket ma is országfenntartó tényezőknek képzelik ! Azt a tiszteletreméltó, egykor hatalmas politikai súlyú vármegyét, amely annyiszor irányította az államkormányzás mikéntjét, amely oly sokszor mutatott rá bátran és hajlíthatatlanul a kormányzati hibákra, tévedésekre és számtalanszor fején találta a szeget, — hiába keressük. A régi vármegyei rendszert fenntartó elem — bármiként ócsárolják is a mai dekadens nemzedékből — a nemesség a múlté s vele elfeledett emlékek közé jutott az ősi erény, hagyomány és önfeláldozás. A régi vármegyének erkölcsei erős anyagi alapon állottak. Vagyonos volt minden tagja és volt magának is vagyona. Egyszer csak változott a helyzet. A tekintély és vagyon képviselői megfogyatkoztak s helyükbe már olyanok jutottak, akik előtt a régi erkölcsök, egykor kivívott dicső eredmények, fényes múlt és összetartásra való hajlam már nem volt. Következett a megyei pénztárak államosítása. Ekkor már olyan lett a vármegye, mint amaz egykori hatalmas olygarcha, akit szegénységében jótékony kéz támogat, de akinek többé nincs akarata. Ha mindezt tudjuk, lehet-e józan fővel arra gondolni, hogy a különben sohasem produktiv vármegye alatt tovább is meghagyassanak a városok ? 1 A városok, amelyek nélkül nincs ország, mert ők a kultúra magvetői, a kultúra gondos ápolói, az ipáinak és a kereskedelemnek egyedüli otthonai. Aki abból a felfogásból indul ki, hogy a falu termel, a város fogyaszt, az korlátoltságában kicsinyelheti a városokat; aki azonban tudja, hogy a minden kultúrát irányitó, fejlesztő és nemesitő erők a városokban élnek, azt hirdeti, hogy: Mindent a városokért! Magunkról, magunknak talán feleslegesek e sói ok, de korántsem szabad eltéveszteni szem elől: rajtunk kivül is élnek olyan tényezők, amelyeknek nem fáj, ami nekünk hegedhetetlen sebeket okoz, vagy akik fölényesen napirendre térnek egy olyan érvényesülési törekvés felett, amelytől a jövő Magyarország állami létének fennmaradása függ. A magyar állam életében tettekkel tényezők csakis a városok lehetnek, ha elfogadják azt a józan igazságot, hogy a városok nem alkalmasak meddő széhnalompolitíkának imádására, mert valamint hogy minden városi polgár arra törekszik, hogy a lét feltételeit biztosítván, egyúttal vagyoni önállósága is legyen, azonképpen egymást megértve igyekszik arra is, hogy a várost minden erkölcsi és anyagi jónak gond nélkül való birtokosává tegye. A városok élete a mindent nemesitő munka jegyében folyik és végcélja eszményi értelemben nem más, mint az, hogy anyagilag függetlenné válva a további fejlődést a béke jegyében biztosítsa. Ha ezt az életet a maga vonatkozásaiban és végcéljában ismerjük, akkor látjuk valóban igazán, hogy a városok nem közjogi bilincseket érdemelnek, nem politikai viviszekció céljára való kísérleti alanyok, hanem minden eddigi kényszerű függéstől és indokolatlan terhektől mentes, ország- boldogitó, fejlődni akaró politikai és közgazdasági tényezők. A magyar királyi belügyminisztérium kodifikáló osztályában — hiszen az eddigi törekvések is erre mutatnak — felismerték a városi életnek az államélet és államvagyon alakulására vonatkoztatott nagy fontosságát és valóban állítjuk, hogy amikor a felelőtlen hírlapi állítások és találgatások forrásául a belügyminisztériumra hivatkoznak, voltaképen arra törekednek, hogy a híreszteléseknek valószínű alapot teremtsenek. Mi, jobban beavatottak, teljesen megvagyunk győződve arról, hogy az uj városi törvénytervezet alkotásánál a belügyi kormány nemcsak a legjobbat akarja, hanem arra is törekszik, hogy a városok egyetemének kívánságait megismerje. Azt, hogy ez az egyetem egyedül a belügyi kormányzat legközvetlenebb felügyeletét és ellenőrzését óhajtja, már sokszor leszögeztük, de újólag hangoztatnunk mégis szükséges, mert ennél fontosabb irány a törvénytervezet alkotóját nem vezetheti. Az 1912. évi LV1I1. t. c.-ben kötelezi a töraz útjelzői haladásának. Modellálni is sokkal jobban tud már. Nagy bravúrral egyszerűsít le s kevés, egyszerű eszközzel artisztíkus hatásokat ér el. Itt-ott a japanizmus hatása tűnik föl alakjain, annak minden finomságával, de hozzáadva egy bizonyos egyéni erőt. Koloristának ma is olyan erős, mint amikor utoljára láttuk, a szint nem áldozza föl a formának, színei tiszták, üdék, sohasem piszkosak. Tájképei közül a legérdekesebb a Fenyves interieurje délelőtti napálláskor a kékes, lila és zöld színek pompás harmóniájával, stilizált fáival, a levegő, a fény beszürődésének hatásos éreztetésével. Általában nagy passzióval oldogatja a világítási problémákat. Ebbéli sikerének egyik legszebb példája a Virágzó galagonya, amelyet úgy festett meg, hogy a hátamögött volt a fényforrás s igy a képen minden szin egyformán erősen él s mintegy mozaikszerüen hat. Ilyen epedő szinértékeket találunk az Őszi ligeten is. Megkapóan érezteti a sugarak átszürődését a Malomköz-ön, amely bágyadt, október délelőtti napálláskor készült. Igen kvalitásos, dekorativ táj a Szelíd gesztenyefák nagyvonalú csoportja s nagyon jól adja vissza a frissen esett hó csillogását 10. számú téli képén. Figurális dolgai sorából legnagyobb igényekkel a Nagy Megújhodás czimü hármasképe lép fel. Az ifjú Eszme születését ábrázolja, aki felé tódulnak, rohannak, tánczolnak férfiak, asszonyok, gyerekek, hogy újjászülessenek a csodálatos igében. Nagyszabású aktkompoziczió, jól hangsúlyozva, a térben palasztikusan elhelyezve. Egyik- másik alak mozgása elsőrangú; legjobban sikerült egy biborgunyás legény, aki mámorosán kiáltja az Eszme dicséretét s valósággal magával ragadja az embert. Izzó, szenvedélyes színei is illusztrálják a tendencziáját ennek a hármasképnek, amelynek egyes részei azonban nem eléggé összetartottak. Megzavar fiirdőzők czimü kompoziczioja sem érdektelen, színei, a fái közé beszűrődő reggeli napfény brilliánsak, de túlságosan is groteszk a mozgása s a térben való elhelyezése, meg az alakok modellálása is kifogásokra ad okot. Japános hatású Bibliai este-\én a vonalak és színek egybehangolását viszi jól keresztül s egy pár jó arcz- keretelést ad. Sok erő, imponáló tömegmozgás van egy pár legújabb keletű temperájában, amilyen az Eresztik a gáton a vizet s a Cséplő oláh munkások. Általában egy nagyerejü, zseniális, érdekes és óriási ambíciójú, kiforrásban levő művészember kiállítása ez. * * * * * * A „Magyar Szó“ a kővetkezőket irja: Boro- misza kiállítás. Érdekes és értékes anyagot mutatott be ma a sajtó képviselőinek a Könyves Kál- mán-társulat Boromisza Tibor kollektiv kiállításaipl A legjobb és a legtartósabb drótszálas lámpa. \ / Kapható villanyszerelési üzletekben, villanytelepeken és a J “ Húzott drótszállal 75e/o árammegtakaritáa. MAGYAR SIEMENS-SCHUCKERT-MÖVEK-nél, Budapest, VI., Teréz-körut 36. Gyár-utcza 13.
