Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-14 / 15. szám
2 NAGYBANYAI HÍRLAP Természetes és igen helyes, hogy az anyák közül ezúttal is elsősorban a proletár asszonyokat kell felkeresni ezekkel a tanokkal. Mert leg- leginkább ők nélkülözik a gyermeknevelésnek a helyes, valamennyire is helyes alapjait. És most ennek a humánus iskolának megnyitásával az a remény támad, hogy a helyes, könnyen felfogható tanitóeszközök segítségével, (melyet minden bizonnyal meg fognak találni az illetékesek), nemcsak az élet fizikai körülményeire vonatkozó elvek rnagvai fognak elhullani, hanem a lelki életnek a szépségei iránt is lelkesedést tudnak majd kelteni azok, akiknek erre jogcímük van, azokban, akiknek erre szükségük van: a szegény, proletár asszonyokban. Anélkül, hogy sokat polémizálnánk és elmélkednénk a dolog felöl, első pillanatra meg lehet állapítani, hogy kevés emberbaráti törekvésnek van annyi magasabb, igazi szépsége, mint ennek. De nagyon kevés előtt is van ennyi akadály, mint épen ez előtt. Válasszuk két részre a dolgot. Az egyik cél az, hogy proletár asszonyokat meg kell arra tanítani, hogy miként őrködjenek gyermekük testi épsége felett. Értsük meg jól, olyan asszonyokat megtanítani erre, akik a nap 24 órájából tizenkettőt robotoló munkában töltenek, keserves rabságában az életnek, hogy segítvén a férjnek az iga vonásában biztosítsák maguknak, házuk tájénak a napról-napra váló megélhetést. Akik gyenge két kezök munkájával kínlódnak a mindennapi kenyérért. Ezeket megtanítani a higiéna sejtelmes alapigazságaira, bármily kevésre belőlük, nagyon kevés reménnyel kecsegtető, nagy munka. Aki a nehéz napi munka között megszült gyermekét saját keblén táplálja, hisz dajkára nincs pénze, aki fél erejét a gyermekének adja és attól harmadnap megint munkába görnyed és munka közben ad enni magával cipelt gyermekének, — annak nincs és nem lehet alkalma máskép élni, amig a világ mai rendje tart, mint most. Bár kétséges eredményű a munka, amelyet az anyák iskolájának szervezői ebben az irányban kezdenek, mégis én annál inkább szépnek látom a célt. Legyünk kissé fatalisták és mondjuk, hogy felnő az a gyermek ezután is úgy, ahogy felnőtt eddig és akkor is ott van még vigasztalónak a másik cél, amelyet az anyákat nevelők maguk elé kitűztek. Ez a gyérmekek lelki nevelése. Úgy hiszem, hogy ez több reménnyel kecsegtet. De csak egy esetben. Mert, amig igaz az, hogy nem állhatnak oda a szegény proletár gyermekek bölcsője mellé, hogy egészségükre felügyeljenek, addig azt megtehetik, hogy a serdülő gyermekeket összegyüjt- sék és lelki szépségekre tanitgassák. De ezt se kívánják csak attól a munkában meggörbülő asz- szonytól, hanem tegyék meg ezt a mi asszonyaink. Akiknek a sors megengedte, hogy intellingen- ciához jussanak ők, maguk, akiknek alig van dolguk, juttassanak egy-két morzsát azoknak, akiknek idő előtt összetöpörődött, megvénült az anyjuk a nehéz munkában. Tanítsák a férfiak az asszonyokat a gyermeknevelésre és ha siker lesz, akkor hála zeng érette a productiv, erős karú munkának. És tanítsák az asszonyaink a szegény gyermekeket és minden bizonnyal több joguk lesz a jogra, mint a külföld asszonyainak, akik a képtári műremekeket összefaiagcsálják . . . Ethika és aesthetika. Szikra, (Gróf Teleki Sándorné) felolvasásából. A mi korunk dicsősége, hogy a fegyelem ethikája után az emberek szivébe végre a megértés ethikája költözött. Óriási változás 1 Ehhez hasonló fordulóponthoz csak évezredek előtt érkezhetett az ember, akkor, amikor legelőször jött rá, hogy embertársát megenni állatias cselekedet. Látjuk, hogy maga a kereszténység is csak vigaszt igyekezett adni — és adott is — a rabszolgák és jobbágyak elgyötrött tömegének, Ígérvén a földöntúli, életben egyenlőséget, de arra senki sem gondoli, hogy ebben az életben felszabadítsa őket, mert akkor még senki sem képzelhette, hogy emberi társadalmak rabszolgák nélkül is fennálhas- sanak. Egész a 18-ik századig csakis a fegyelem ethikájával érhettek célt a földi és vallási tövény- hozók. De a törvényhozástól teljesen távol állón, tőlük legtöbb esetben nem is sejtve, titkosan és . feltartózhatatlanul, mint minden törvényszerű fejlődés a világon, nőtt és alakult át az emberiség lelkivilága. És egy uj korszak kezdődik. Éppen most. A mi életünkben. A megértés ethikájának korszaka. Oly rövid idő alatt történt e nagy változás — még jóformán tegnapja sincs — hogy érthető, ha még nagyon sok az olyan ember, aki csak azért érzi, hogy valami nagy előhaladás van folyamatban, hogy sok minden másképen van, mint volt, de hogy mi ez ? miért van ? mi a jelentősésmaragd-zölden virított a növekvő sarju. Szárhegyig meg se’ pihentem ; ott is csak rövid ideig. Űzött a vágy Borszék felé. Aztán átmentem Dit- rón, majd ismét tovább-tovább célom felé. Hatalmas, felhőkig nyúló fenyvesek birodalmába jutottam. Pompás, sima szekérút kígyózott keresztül a rengetegen s jéghideg fakadó csurgóit kínálta a vándor utasnak. Jól emlékszem, délután lehetett. A nap erősen tűzött fejemre; néha — egy-egy forrásnál megálltam egy pillanatig, aztán ujult erővel haladtam tovább fel, fel a tetőre, honnan már látni lehetett Alsó-Borszék üveghutáit. Alig lehettem 100 lépésnyire a tetőtől, amikor egy úri hintó ért utol. A hintóbán egy daliás férfiú ült, a bakon egy zsinoros kocsis; a kocsi hátuljára utazó bőröndöket erősítettek vastag kötelekkel. A 4 lovas úri hintó elvágtatott mellettem s pái perc alatt a tetőn volt. Magam is meggyorsítottam lépteimet s még bosszankodtam az ismeretlen uraságra, hogy annyi szive nincs, hogy egy szegény vándorló gyermeket föl vegyen maga mellé. És ez volt a szerencsém. Ha az az úr sza- maritánusi érzelmeket táplál irántam és fölültet kocsijára, — úgy ma ezeket a sorokat nem vetem papírra. Ott porladnék valahol a borszéki hegytetőn s még a nevemet sem tudná senki. Alig, hogy a kocsi elrobogott s fölért a tetőre, egyszerre egymásután több lövést hallottam. Valóságos sorttizet, mintha katonaság végezte volna gyakorlatait. Szaladni kezdtem fölfelé s egy-két szempillantás alatt a tetőn voltam 10—12 fegyveres ember közt, kik közül némelyik még akkor is célozta és rásütötte fegyverét a meredeken lefelé rohanó 4 lovas kocsira. A kocsin akkor, — amint visszaemlékszem, — már senki nem ült. Csak a megszilajult 4 ló ragadta magával a pozdorjává szaggatott kocsit. És csodálatos ! A haramiák ,— mert azok voltak, — engem nem bántottak. Megvetőleg néztek a szegény kifáradt, elgyötört gyermekre s azt sem mondták, hogy álljak félre. És még csodálatosabb : én nem féltem ! Nyugodtan haladtam azon az utón alá, hol előbb a kocsi rohant veszedelmébe s hová özönével röpült a gyilkos golyó. Mire visszanéztem, a haramiák már eltűntek. És én egész utón, mig Alsó-Borszék üveghutájához leérkeztem, csak azon töprengtem, hogy mit akartak azok a fegyveresek ? Az egy percig sem jutott eszembe, hogy én most élet- és halál közt lebegtem. A megfejtést megtaláltam Borszéken, hol fölge? jó-e, rossz-e igazában? minderről fogalma sincs. Mennyivel kevesebb vér folyt volna évezredek óta s mennyivel több művészi alkotás menekült volna meg helóta kezek rombolásától, ha ez a látszat nem téveszti meg a törvényhozókat! De megtévesztette és ezért halmozták el ők, akik az emberiséget az erkölcsi jóhoz akarták elvezetni, mindazt, ami szép: tagadással, átokkal, megbélyegzéssel. Ezért igyekeztek a Cirylek, Athanáziu- sok, Ágostonok — s a hozzájuk hasonlóan gondolkodók — bebizonyítani, hogy minden, ami szép, a poklok küldötte. E nagy törvényhozók között sokan voltak olyanok, akik egyedül csak az erkölcsi szigor kérlelhetetlenségétől várták az emberiség megmentését. Igaz, az aesthetika folyton ád. Bőkezűen. Fáradhatatlan!. Vet. Dobál virágot. Szint lop a mindennapiság szürkeségébe, formát ad az alaktalannak, értéket a kavicsnak. De, mialatt a szépért lelkesít, közelebb viszi az emberiséget az e- thikához. Napjainkban kezdik ezt megérteni s ezért igyekeznek — messze tekintő paedagógusok — már a kis gyermek lelkében felébreszteni az érdeklődést a szép iránt. Erre azt mondhatnék, ha igaz, hogy a szép utáni sóvárgás a legrégibb ösztöne az emberiségnek, akkor miért olyasmire tanítani a gyermeket, ami, — ezek szerint, — úgyis benne kell hogy legyen ? Ez azonban nem egészen helyes ellenvetés lenne, mert a szép iránti ösztönnek csupán lényege öröklődik. A szép nagyon sok esetben segítségére van a jónak, az ethikai fejlődésnek, és tagadhatatlan az is, hogy az emberiség történelmén át nagyon sok esetben szembe is került vele, mint legnagyobb ellenségével. Ez rendszerint akkor állt elő, amikor egy-egy civilizációban a szép kultusz.1 túltengett. Ez legtöbbször az egyesek túlkapásában, szertelenségében és romlottságában nyert kifejezést s mivel ez veszélyeztette a közt, mert bénította élet- lehetőségét, az emberi társadalmakban mindig megérlelődött egy-egy reakció. Róma után Nazaret, a Borgiák után : Savonarola, a Stuartok után : Cromwell, a Lajosok után : a francia forradalom, Viszont, hogy a Stuartok visszafoglalhatták trónjukat, vagy hogy a Szent Bertalan éj borzalmai megtörténhettek, ezt is csak úgy lehet megmagyarázni, ha az okot az okozattal összevetjük, ha úgy értelmezzük, hogy mindkét esetben a széptől eltiltottak lázadtak fel a békóbaveretés ellen és iszonyú boszszut álltak azokon, akik az ő élet örömük felibe az ő javukat igyekeztek helyezni. tartóztatták a megvadult lovakat. A kocsiban ülő ur ép bőrrel menekült meg; az első lövésre befeküdt az ülés alá ; ugyanezt tette a kocsis is, de már csak holtan. Őt érte az első lövés. A megvadult 4 ló aztán ragadta magával a kocsit. Hogy ki volt az a megtámadott ur, azt nem tudom. Elfeledtem nevét, hiszen egy emberöltő telt el azóta. Úgy emlékszem, hogy Borszéken valami civil urak, meg zsandárok engem is faggattak, hogy mit tudok, mit láttam ? Hányán voltak a haramiák? Miként voltak öltözve? De valószínű, hogy fontos adatot nem tudtam nekik szolgáltatni, mert elbocsátottak. S ha akkor az a büszke nagy ur megszánja a fáradt gyermeket s fölveszi hintójába ? Édes kis leányom, Aranyos Erzsikéin! Imádkozzál a Mindenható Istenhez, hogy őrizze meg anyát, apát a veszedelemtől ! . . . ▼ ▼ ▼
