Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-02 / 22. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÉFIHODAIiMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8-12 oldal terjedelemben.-------------- ----- -----­Fe lelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal* Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -----------­Fe lhívás. Junius 1. Ha Ön, vagy Önök lakást óhajtanak maguknak berendezni s abban az irigy­lésre méltó helyzetben vannak, hogy az anyagi eszközök hű szolgáik terveiknek, nagy általánosságban ugyebár kétféle el­járást követhetnek ? Elhivatják a szobrászt, a festőt, a kárpitost és szilárd anyagi pozíciójukra támaszkodva megrendelnek egy ampir, renesszánsz, barokk stb. beren­dezést abban a biztos hitben, hogy ízlé­süknek, énjüknek amúgy sem lesz semmi köze lakásukhoz, — vagy pedig az ama­tőr gondjával diskurálnak meg a kedves családi tanácsokon minden bútort, a falak színét, a függönyöket. Az első tagadhatatlanul kényelmesebb esetben van Önöknek egy kiváló műgond­dal összeállított butorraktári kirakatuk, melyben a tervezőknek az unok számára annyira idegen ízlése állandóan kisértő házi szellemként bolyong s a termeket Önök a bútorok s azok elhelyezése által Önökre szuggerált, — egyébként pedig Önöktől annyira távol álló méltóságteljes­séggel járják be s minden leülésnél élén­ken érzik, mennyire molesztálja Önöket a saját lakásuk, — mig a második, tagad­hatatlanul szimpátikusabb esetben közük van mindenhez, a mi a használhatóság révén oly nagy mértékben fokozza életük örömeit s lakásukban egy intim, meghitt barátra lelnek, melyet nem szívesen fog­nak egy másikkal, egy idegennel felcse­rélni. Ami Önnek, vagy Önöknek a lakás és annak berendezése, az egy városnak, egy vármegyének, vagy egy országnak a társadalom s annak intézményei. Ez a tár­sadalom tehát Unok : Ízlésüknek, igényeik­nek hű, megbízható tolmácsa. A társada­lom is tervezget, rendezget, butorozgat, a magyar társadalomról azonban szívfáj­dalommal ugyan, de lelkiismeretfurdalás nélkül konstatálhatom, hogy pénzen akar Ízlést vásárolni, intézményei csak divat- szerüek. Nagyon eltérnék tulajdonképeni tár­gyamtól, ha nem térnék azonnal reá. A társadalmi berendezéseknek nem a divat- szerűségen, de a célszerűségen, a társa­dalom igényein kell felépülniök. A beren­dezés mikéntje döntő módon jellemzi az ízlést és az igényeket, miből önként következik, hogy nem azért kell egy in­tézmény, hogy legyen, hanem mert köz­szükségletet elégít ki. A társadalom be­rendezései igy fogják csak felcserélni a hideg reprezentáció talán imponáló, alap­jában azonban szolgailag statiszta szere­pét a való, az élő, az élénk s tevékeny élettel. Nagybánya városa most rendezkedik, s aki csak kissé szimpatizál e fejlődésre képes várossal, aggódó gonddal figyeli, mikép megy végbe a berendezkedés. Nagybányán, — és erre a tényre nem győzők eléggé utalni, — rengeteg erő lappang effektiv működés nélkül, mely az annyira kívánatos felszabadulás esetén titáni munkára volna képes. Önöknek három lapjuk van, Önök festő-iskolát tartanak fenn, Önöknek iro­dalmi társaságuk van, mely elismert Írók­kal tud kontaktust fentartani, önök közt sok a művészlélek s mindezt a sok szép tényt a közszükséglet, a közigény produ­kálta. ■ Tudtommal azonban Önök még nem elégítették ki összes nemes igényeiket. Önök a nagy zeneszerzők álmait is kutat­ják és számosán vannak Önök közt olya­nok, kik a nagy auktorok gondolatait mes­terien tudják interpretálni. Miért nem tömörülnek a nagy, a szép cél érdekében? Miért az excluziv elvo­nulás, miért nem részesítenek minket is élvezeteikben? Emlékeznek Önök, mily élénk vágy fogott el sokunkat, amikor a budapesti Népopera a Wagner-ciklusba kezdett, hogy elutazva mi is hallhassuk a művészek mű­vészét s vágyakozásunknál csak sajnál­kozásunk lehetett élénkebb, mikor számos akadályaink miatt csupán a lapok kriti­káinak mohó olvasására szorítkozhattunk! R nagybányai Hírlap tárcája. Őszi panasz. — Lénán. — Nem maradhatsz meg sehol, Tova tűntél tavaszi báj! Őszi hús szél nyargal ott, Hol még nemrég virult a táj. Szomorúan zúg a szél, A berekben sírva lebbgn, Mintha végsóhaja von A hervadó levelekben. Lepergetek mihamar, A többihez még egy évet, S zúgva kérdi az erdő: Találtam-e üdvösséget ? 0, ne kérdezd, szivemnek Fáj-e a lomb suttogása? . . . Évről-évre szomorúbb Lombok, vágyak hervadása! Fordította: Gyomoréi. Ágnes elbúcsúzott.- Irta: Révai Károly. — Mint egy elaszott csontváz feküdt a beteg­ágy hófehér párnáin Ágnes, a Darkó Bálint felesége. Viaszsárga arcából csak a nagy fekete szeme vált ki, mely úgy világított, mint a Vénus-csillag. Két sovány karja végig nyúlt a piros takarón mozdulatlanul, ziháló sovány melléről lecsuzott a patyolat ing s látni lehetett a behorpadt mellcsontot, a pergamenszerü bőrt, a diónyi nagyságra összeaszott mellet. Jaj, csak a két nagy szeme tüzelt szörnyűségesen ! Sor­vadásának utolsó napjait élte. Künn nyárutói alkonyat volt. A nyitott ablakonv beözönlött a lekaszált sarju illata. Méhzümmögés, tehéncsordák távoli kolompja neszeit. Valahol a szomszédban egy fiatal leány hang csendült föl : párját hívogatta a beálló alkonyattal. Darkó Bálint ott ült szomorún a beteg ágya mellett. Életerős, hatalmas termetű ember; olyan mint egy"- hajóárbóc. Le nem vette szemét az összeaszott asszonyról, kinek lázas pillantása szakadatlanul rajta nyugodott. Nagyokat sóhajtott. Néha megfogta a csontváz-kezet, megsimogatta gyöngéden. Aztán megint cs^|í sóhajtott, s kinézett a nyitott ablakon át a kertbe. Úgy tetszett Bálintnak, mintha ott künn, az ablakkal egy irányba valami piros kendő villant volna meg. Ej ! Nem gondol ő most piros kendőre, mikor idebenn a patyolat párnákon egy letört liliom utolsó óráit éli. Égy liliom, ki neki három éven át hűséges élettársa volt s kire csak úgy ráesett a kór az elmúlt télen s azóta vergődik, kínlódik, mint a sebzett madár. Újból meg-meg simogatta a sápadt kezet s egyszerre megint csak azon kapta magát, hogy kinéz az ablakon s oda tapad a szeme a piros kendőre, mely hivogatóan lengett az alkonyati szellőben. A haldoklóknak éles pillantásuk van utolsó perceikben. Túllátnak az élet határán is, messze be a végtelenségbe, hol a fény az árnyékkal már összeolvad. Ágnes is odapillantott égő nagy szemével a nyitott ablakra, melyen át ép abban a pillanatban villant meg a piros kendő. Gyönge, elhaló hangon szólalt meg :- Édes Bálint!- Drága jó Ágnesem!- Édes Bálint !- Mit kívánsz én szépséges liliomom ?- Eredj, hívd által Bánki Trézsit !- Trézsit? Minek? - S csodálatosan nézett a beteg lángoló szemébe.- Búcsúzni akarok tőle! Lásd Bálint, Trézsi jó szomszéd volt. Nem múlt el az a nap, hogy át ne jött volna hozzánk. Hányszor segitett nehéz munkámban! Hát a mióta az ágyat nyomom, nem segit-e neked édes Bálintom, minden munkádban ? Nehéz fojtó köhögés nyomta el hangját s ziháló melle hörgött erősen. A viaszsárga arcot Lapunli mai szama O Oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom