Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-21 / 16. szám
V. évfolyam. Nagybánya, 1912. április hó 21. 16. szám. TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. Az^öjrszágos/Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési arjäfc: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, nwyedjívi* 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Alegjel^ni^ minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatáis : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula kőnyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14.---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Ko moly intelmek. Mélyen megrendülve olvastuk Dr. Moldován Gergely kolozsvári egyetemi tanár, udvari tanácsos vezércikkét a „Budapesti Hírlap“ múlt heti egyik számában. Lapunk nem politikai lap; távol áll tőlünk a politizálás, ez a háládatlan mesterség, mely csak arra jó, hogy áz emberek lelkét felkorbácsolja s egymás halálos ellenségévé tegye. De a Moldován cikke nem is politikai cikk! Az egy vészkiáltás a magyar nemzeti állam érdekében, ébresztő szózat a magyar társadalomhoz, egy szivettépő jajszó, mit ha meg nem hallgatunk, akkor rövid időn Lengyelország sorsára jutunk s elmondhatjuk vo- nagló ajkainkkal: „Finis Hungáriáé“! Nagy értéket és kiváló érdekességet ad a Moldován vezércikkének az a körülmény, hogy azt egy jó román, egy talpig magyar hazafi Írja, ki egész életét annak szentelte, hogy a két faj érdekellentéteit kiegyenlítse, elsimítsa, ki minden munkájában imádságként hangoztatta a magyar haza iránti hűségét s a feltétlen — minden hátsó gondolat nélküli — hazaszeretetei. A Dr. Moldován vezércikke fölött nem szabad közönyösen napirendre térnünk! A fővárosi előkelő sajtóban elhangzott cikknek a vidéki sajtóban is visz- hangja kell hogy támadjon. Különösen oly vidékeken, hol különböző anyanyelvűek élnek együtt. Hadd olvassa azt az utolsó falusi földmives is s gyújtsa föl lelkében a hazaszeretet szent tüzet az az ódaszerü szózat, amit egy román ember hirdet Isten és világ előtt! Előre.tudjuk, hogy Moldovánnak ezért a szózatáért - saját faja részéről, — átok és kárhozat jut osztályrészül. De hiszen ő már megszokta ezt! Ideális, önzetlen hazaszeretete, nyílt vallomása, tör- hetlen, meg nem alkuvó jellemtisztasága már régen a „renegát“ jelzőt juttatta néki annak a nemzedéknek részéről, mely nem a béke, a szeretet, az együttmunkálkodás malasztját vallja hitelvének, hanem a gyűlölködést, a rombolást hirdeti s a magyar nemzet’ ezeréves alkotmányát döngeti. Sajnáljuk, hogy lapunk tere és iránya nem engedi meg, hogy Moldován riadóját egész terjedelmében leközöljük, hogy elterjesszük minden há:.ba, hol netalán félrevezetett lelkek töprenkedve állanak. Pedig megérdemelné, hogy aranykeretbe foglalva ott függjön minden szoba falán s abból merítsen hitet, reményt és szere- tetet minden polgára a hazának. Mi a Moldován cikkének alapköve? Ez a tétel: állampolgároknak csak azok tekinthetők, a kik az állammal együtt éreznek s annak céljait elfogadják, ténykedésében részt vesznek. A nemzetiségi gyűlölködés a társadalom lelkibetegsége, ; őrjöngése. Minden hűség között legna- ! gyobb az, melylyel hazánk jogainak tartozunk és minden jog között legnagyobb: az igazság joga. Ezekből az alapelvekbői kiindulva, Moldován képét adja a mai szerencsétlen Magyarországnak s lefesti azt a sivár jövőt, mely reánk vár, ha csak meg nem állunk elég korán a rombolás utján. Azt mondja: „minden nemzeti államban csak egy nemzeti ideál bir jogosultsággal; az, a mi a nemzet történeti múltján, nemzeti intézményein épült fel, a mi a haza talajából él és táplálkozik, abból a talajból, a mit a száguldó harci paripák patái az ősök vérével és csontjaival összegyúrtak. Minden más nemzeti ideált, amit ezzel a magyar nemzeti ideállal a haza földjén szembeállítanak, össze kell törni, össze kell rombolni, mert az idegen nemzeti ideálok megteremtése és imádása nálunk hűtlenséget, lázadást jelent; hűtlenséget és lázadást az igazság, a történeti múlt, az ország ezeréves alkotmánya, a magyar szent korona ellen.“ Azután áttér a vallás és a család ideáljaira. Mély bölcseséggel, megrázó szavakkal festi a mai társadalom elfajult erkölcseit; reá mutat prófétai ihletséggel, hogy hová fog mindez vezetni? Azt kérdi: hová lettek a női erények? Azoknak megbecsülése? A családi élet szentsége, tisztasága? A modernizmus porba döntött mindent! A régi erkölcstannal szembe állítják az érzéki gyönyöröket: a gyomrot és a nemi érzést, melyeknek kielégitéséR nagybányai Hírlap tárcája. A hervadt levél. — Irta: Lenau. — Ablakomon berepült egy Hervadó kis falevél. Rajt’ a halál üzenetét Fújta talán be a szél. Meg is őrzöm! A lapok közt Jó helyen lesz, — tudom én — Amelyeket tőled kaptam Boldog órák idején. Lombjavesztett' fa levelét Aligha ismerné meg . . . Levelidet talán te sem, . . . Hiszen rég elfeledted! A szerelem, melyről szóltak, Régen oda, kedvesem . . . Most üres szók, hazugságok . . . El-el nézem csendesen . . . De nem fogom tűzre vetni! Nem égnek el e szavak! Panaszosan kérdezik bár: Már meghalnunk sem szabad ?’ Őrzöm őket, féltve, óva, S olvastukon feltámad Szebb napoknak száz öröme S ezer annyi búbánat. Őrzöm a. falevelet is, Üzentét a halálnak: Minden bánat enyhülést lel, S a sebek írt találnak!’ . . . Fordította: (lyöttlörei. Vadászat napfogyatkozás alatt. — Irta: Révai Károly. — A vadvizes réteken csöndesen, nesztelenül haladtunk előre. Mellettünk alig 200 lépésre sötétlett a szálerdő, hol őzbakot jelzett a kerülő. A fák még nem öltöztek nászruhájukba, csak itt-ott egy-egy szilfa és fehér fűz kapkodott magára hebehurgyán néhány lombot, hogy kérkedve mutogassa magát az alig rügyező tölgy és bükk fáknak s kiváltsa a kőris irigységét, mely szintén gyors egymásutánban pattogtatja már rözsdavörös bimbóit. Annál szebb a rét. Buján sarjad már mindenütt a fű; a tocsolyák körül aranysárga szemével integet a mocsári gólyahir. A lejtős oldalak, - hol a kökénybokrok fehér virága hullatja pihéit, - tele vannak szirontákkal, téli zölddel, melynek kék virága olyan, akárcsak egy szép leány szeme. Az ég bárányfelhős, a levegő tiszta, átlátszó s enyhe. Kis gyönge szél fuj nyugat felől, mely csak alig-alig ingatja meg a fák puszta koronáit, s a tocsolyák vizét csak annyira borzolja föl, mintha valakinek gyöngéd ajaka csókot hintene reá. Az erdőszélen a vadszeder sötétzöldje élesen kiválik a szürkeségből s a rátűző napsugárban úgy néz ki, mintha zöld bársonyszallagokat teregetett volna ki valaki a csupasz ágakra. A fekete rigó ágról-ágra száll- dos, a tarka matyik egymást hívogatják, közbe- közbe beleszól a szarka cserregése, inig az erdő mélyéről a kakuk kiáltozza a maga megszámlálhatatlan édes szóját. Fölnézünk az égre. Rózsaszínű felhők szállanák nyugatról - keletre. A nap ragyogóan süt, bökésen tekint alá, mintha nem is tudná, hogy 12 óra 36 perckor egyjsteni színjátéknak lesz önkénytelenül részese. Óráinkra tekintünk. A mutató a XII-ön túl van; a színjáték rendezője már megadta az első jelet s a természetben beáll az a mélységes halálos csönd, mely együtt szokott járni a napfogyatkozással. A réLapunli. mai száma 8 Oldal.
