Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-12 / 7. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. február hó 12. 7. szám. táusadaIjMI és széjpihodalmi hetilap. A NAGYBÁNYAI IPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula kőnyvnyomda>bérlete, Rákőczi-(Fó')-tér 14. ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ——— Tanul az ember. Február 11. Olvassuk egyik-másik nagykárolyi lapban, Jiogy a kis Nagybánya is vickán- dozik. 0 is akar, úgy mint Szatmári Ez a hangnem eddig szokatlan volt a nálunk egy bakarasszal népesebb, de egyébként elmaradottabb Nagykárolytól, mely várossal szemben Nagybánya mindenkor előzékeny és figyelmes volt s az kíván maradni a jövőben is, addig, mig hivatása teljesítéséről csak avatatlan egyének adnak oktatást. Arról van ugyanis szó, hogy városunk tanácsa egy memorandumot terjesztett a földmivelésügyi minister elé, melyben a hegyvidéki kirendeltségnek megyénk székhelyéről Nagybányára való áthelyezését, esetleg egy uj kirendeltség felállítását kéri, mert ez az expositura hivatását oda át megfelelően és kellő intenzivitással nem teljesítheti. Ez pedig annyira úgy van, hogy a járásunkból meghallgatás végett berendelt jegyzők mindannyian álmélkodnak a felett, hogy a kirendeltség Nagykárolyból akarja a mi járásunk elhagyatott, koldus népségét mentőakciójában részeltetni, de csak mérsékelt terjedelemben, mert a székhely körüli gazdag svábfaluk elég ügyesek előbb maguk részére szedni le a tejfelt, hogy e járásba már csak a savó jusson el. Ha hát a nép közvetlen és legalaposabb ismerője: a jegyzők mosolyognak e fura helyzeten, mégis csak volna némi alapja az expositura áthelyezésének s ha mi mámorunkban is fején találjuk a szeget, ezért a népjólét előmozdítására irányuló, humánus törekvésünkben a vármegyei érdekek szolgálatával olykor alaptalanul dicsekvő, székhelybeli sajtó részéről csak elismeréssel s nem izetlen lekicsinyléssel találkozhatnánk. Tanul az ember! * * * Egy másik, de már szatmári lapban pedig a következőket olvassuk: „A rendkívül hidegre fordult időjárás miatt Szatmár városában beállott a tüzelőfainség. A készlet a szükségletet már egy hét óta nem bírja fedezni, a minek következése az, hogy az összes raktárak valósággal ostrom alatt állanak. A városi faraktár természetesegen legjobban igénybe van véve, mert ott a fa olcsóbb, mint a többi helyeken. Azonban itt is elfogyott az egész készlet, a mely a tél elején még mintegy 45.000 köbméter volt. Az erdészeti hivatal nem volt akkora fogyasztásra elkészülve és bár lázas buzgóságot fejt ki, hogy a városi erdőkből újabb szállítmányokat kapjon, a megrendelések óriási tömegének nem tud megfelelni, Naponkint legfőllebb 4-5 vaggon fa érkezik, ezt azonban már a pályaudvaron, a lerakásnál elkapkodják. A közönség nem is reflektál arra, hogy felapritott fát kapjon, örül, ha hasábfához jut, a melyet fogadott fuvarosokkal szállíttat haza. A városi faraktár valóságos ostrom alatt áll, az emberek odadobják a pénzt és erőszakkal akarják a pár köbméter fát elvinni. Az erdészeti hivatal kénytelen volt csendőrséget kérni, hogy a fatelepen fentartsa a rendet.“ Mi meg itt Szatmárhoz közel nem tudunk mit csinálni a temérdek fával! Nem arcpiritó satirája ez a mi élhetetlenségünknek, mellyel üzleti ügyeink kezelésében viseltetünk! Van már külön tehervonatunk is; 20 - 30 vaggon fát naponta szállíthatnánk Szatmárra s még se tesszük; sőt nekünk is alig akad fánk, mert fent az erdőben rothad, — köröm fájás miatt és erdei iparvasut nélkül nem lehet leszállítani. Legalább tanulna az esetből a tanács, mert mindig okul az ember, de soha elég későn, hogy abban az iparvasut létesítése megelőzhetné! IPARÜGYEK. (Válasz Kupás Mihály urnák.) Az a válasz, amelyet az Ipartestület működését indokoló cikkemre kaptam — megvallom - várakozásomat sok tekintetben felülmúlta. Tárgyilagosan megirt cikkemben kerültem minden személyeskedést, neveket nem hoztam fel, mert távol állott tőlem mindég, hogy valakit meggyőződésében korlátozni akarjak vagy azért épen meg is bántsak. Épen azért Kupás Mihály ür cikkének személyemre vonatkozó részét hozzám nem méltónak s a t. cikkíró ur részéről is teljesen indokolatlannak tartom Cikkemet nem ő és társai ellen Írtam, hanem azon láthatatlan bíráló számára, kiről feltettem azt, hogy a mi helyi és speciális viszonyainkkal nem ismerős. Kupás Mihály ur személyeskedő eljárását nem követem s jelen cikkemet sem ő hozzá intézném, ha cikkében nem azonosítaná magát az előttem eddig láthatatlannak vélt bíráló felfogásával. R Nagybányai Hírlap tárcája. Versek. — Irta: szentleereszti Szalag Margit — J. így városban élünk . . . Egy városban élünk, Szomszédos a házunk, Egy levegő éltet, Egy nótát trillázunk. Egyet ver a szivünk, Minden dobbanása: Azt, hogy egygyé leszünk Mi is nem sokára! II. Mikor himes volt a rét . . . Mikor himes volt a rét sok virágtól S a lég tele a madár csattogástól: Én voltam a legszerencsétlenebb Talán az egész nagy világon, Mert elhagyott, elfeledett Az én szerelmem, ideálom! Most virág nincsen: madár sem dalol, Ott csicsereg lenn délen, valahol; Itt szakadatlan csak havaz, havaz, S szivemben mégis napfényes tavasz! III. Éktutam. — Irta: bogáti Hajdú József. — Vándorol a lelkem künn a nagy zsivajban, Mindenütt csak küzdés, viaskodás, baj van; De a szivem csendes! Nem tüzeli vágyak önző mardosása. Gőgös nagyok kegyét sohase’ hctjhássza Álnok küzdelemhez. Hol a kapzsi lelkek dobott koncra várnak, Az én gondolatim arra sose járnak, Más az én világom ! Hol a természetben templomot emeltem, Néma áhítattal méláz el a lelkem Egy nyíló virágon. Ott a nagy zsibongás elmarad mögöttem, Mintha angyaltábor lenne körülöttem, Mennyei dal csendül; Belekezdek én is egy-egy édes dalba, S eltűnik egyszerre az élet siralma, Harca mindenestül . . . Az a nagy szerelem . . .- Irta: Jávor Bella. Vanda egyedült ül a szobában. A melegre fütött, kissé sötét, de kellemes levegőjű, elegáns szobában, mikor valaki uevetve köszönt be az ajtón:- Jóestét!- Maga az, Baba? Hozta Isten !- Dehogy, dehogy. Ördög hozott inkább. Hogy van drágám ? Jaj de meleg ez a szoba. Mit csinál ? Zavarom ugye ? Legkellemesebb gondolatait zavartam szét . . .- Ó nem . . . Örömmel látom ; örvendek, hogy jött - mondotta Vanda, miközben lesegi- tette a hölgy divatos bundáját, kucsmáját. Közbe persze szakértő újakkal meg is tapogatta a remek szőrmét: vájjon valódi-e? Azután mindketten helyet foglaltak a kályha mellett. Most már csak az égő fahasábok világításánál láthatták egymás arcát.-- Ah ! - sóhajtott Baba és mint egy finom, kényes kis cica összekuporodott a széken. - Olyan fáradt vagyok. Lehunyta a szemét, mintha aludni akarna. A másik leány hagyta. Ma délután különösen kedvetlen volt. Szinte betegesen fáradt. Terhére volt önmagának is. S éppenséggel nem örült vendégének. Megvető pillantással nézte végig az előtte ülő szép leányt. Nézte az ölébe rejT.apnnU mai száma 8 oldal.
