Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-29 / 5. szám
2 1911. január 29. ma is magánkezekben vannak, átmenjenek a községek birtokába és olyképp rendez- tessenek, hogy igazságosan elosztva minden község jövedelemre tegyen ez utón szert. Ilyen többnyire magánkézben levő jog a vásártartási és vásárvámszedési jog is. Meg tudja vájjon indokolni azt, hogy miért kap vásárvámot egy magánegyén, a ki annak idején még pénzt sem fizetett a jog elnyeréséért és miért nem a község, melyben a vásár tartatik s melynek mindenféle alkalmazottja tesz ilyenkor szolgálatot? Vagy hogy miért van teljesen hasonló jelentőségű és forgalmi községek közül egyikben vásár, a másikban meg nincs? Minden községnek legyen országos vásárja, évente legalább egyszer, hogy a vásár vámja, jövedelme a községi pénztárt gyarapítsa. Senki sem fog felzudulni még a vásárvámok mérsékelt felemelése miatt sem, ha az összeg nem egy magánember pénzes zsákját tömi majd, hanem a község szükségletének fedezését köny- nyiti, tehát apasztja a pótadóterhet. Ezen üdvös reformhoz pedig, hogy az a sokszor igaztalanul védett szervezeti jogot se sértse, csak annyi kell, hogy az állam ezeket megváltsa a polgárok jövedelméből. A megváltás „tisztán állami eszközökkel“ való keresztülviteléhez nem kellene akkora tőke, a mennyit évi 3—4 millió javadalmazás amortizálna. Mert tisztán állami eszközökkel kellene történnie a dolognak. A községek újabb megterhel- tetésére nem szabad, hogy vezessen, hanem uj jövedelmet kell hogy teremtsen a vagyontalan , község számára, mely a nélkül részesüljön a jóban, hogy áldozatába ne kerüljön. — Különben nem volna oly előnyben részesítés, mint a városok 5 millió koronája. A szegény, vagyontalan, elmaradott községek fölösen kiérdemelték már, hogy ilyenféle támogatásokkal egyrészt könymáskor is lapjába Írni, mert abban az esetben ő is az előfizetők közé lépne. Én viszont a szerkesztőtől kaptam levelet, melyben fölkér, hogy nagy elfoglaltságom mellett ne feledkezzem meg róluk sem. Nagyjából megírta, miért keres föl ezzel a kéréssel. Minden elbizakodottság nélkül vallhatom meg az én koromban, hogy sokan olvasták az én dolgaimat és sokak lelkében tudok hatást fölkelteni. Magam is csodálkoztam afölött, hogy ez az eset jobban, mondhatnám szokatlanul ragadott meg, izgatni kezdett, pedig nem volt újszerű. Titkos, szinte öntudatlan sejtelmek támadtak lelkemben, halavány, sápadt képmásai ifjúkori sejtelmeimnek. Szinte kegyelettel teltem el irántuk. Reminiscenciáknak tekintettem őket. Több verset küldtem be s rajtuk még az utolsó pillanatban is aprólékos gonddal csiszol- gattam. Arról Írtam bennük, hogy egy, az élet által legázolt ember küzd az öregség ellen ; áhítozik a fiatalság után, melyből oly kevéssé vette ki a részét, mely ingereivel, nemes pát- hoszával szinte ismeretlen világ maradt előtte. Azonkívül Írtam a szerkesztőnek is, pár adatot kérve az ismeretlen leányról. A szerkesztő igen szűkszavúan válaszolt. A kisasszony teljes ismeretlenségben óhajt maradni Neki egyébként rokona s szinte mimóza-érzékenységü lelke van stb. Nem elégített ki a válasz. Holmi fiatalos vágyat ereztem megismerni arcát, lelkét. Akárhogy akartam fantáziám segélyével megrajzolni képmását, banális portrék jöttek elém. Elkedvetlenedtem, de sokkal nagyobb termékenységgel Írtam verseimet. Azt írhatnám neked, nyebbé tegyék számukra a nehéz terhek és feladatok viselését, másrészt ama elzárt lehetőség nyíljon meg üdvös közérdekű dolgok létesítésére rájuk nézve is.- rf, BT agybáuyal ZXlrlap IPARÜGYEK. Az ipartestület most közreadott jelentéséhez e lap hasábjain némi megjegyzések hangzottak el, olyan megjegyzések, melyek azt engedik sejtetni, mintha a szigorú kritika, melyekben talán megérdemelt megrovások is érhetnék a testület vezetőségét, pusztán személyi tekintetekből maradt volna el. A tárgyilagos kritika nem válthat ki, — meggyőződésem szerint tisztét lelkiismeretesen betöltő emberből sem haragot, sem ellenségeskedést. Épen azért szívesen veszünk minden olyan intelmet, mely arra szolgál, hogy általa a közjó előmozdittassék, a mely intelem ment minden személyi érdektől, melynek nem az a célja, hogy valaki a meg nem érdemelt leszólás- ban, vagy méltatlan dicséretben részesittessék. Tudva azt, hogy épen nagyrabecsült szerkesztő ur nem látja szívesen e lap hasábjain a tévedésen alapuló fejtegetéseket, hogy a jogos | kritika helyes alapra építtessék, legyen szabad nekem nehány szóval indokolni az Ipartestület j tevékenységének, vagy ha jobban tetszik, semmittevésének azon oldalát, mely úgy látszik gerendává nőtt szálka lett sokak szemében. Az ipartestület jelentéseiről Írott kritika évenként megújuló következetességgel említi fel az iparfejlesztéssel szemben az Ipartestület maradi nemtörődömségét, mintegy úgy állítva oda a dolgot, mintha az Ipartestület birtokában volna azon módoknak és eszközöknek, melyek az iparfejlesztéshez okvetlen szükségesek. Az iparfejlesztéssel való nem törődés igen sokak által kapcsolatba hozatik azzal az anyagi gondokkal, melyeket az Ipartestület a házvétellel magára vállalt, olyan színben tüntetvén fel a dolgot, mintha ez volna az iparfejlesztésre irányuló tevékenységünknek bénító oka. Az iparfejlesztés elhanyagolásnak emlegetése már valósággal olyan frázissá lett, a melyet szívesen és örömest használnak fel az ipartestület vezetésével elégedetlenek minden alkalommal. Pedig a kik ezt teszik, azok vagy nincsenek tisztában az iparfejlesztés módozataival és kellékeivel, vagy csak eszközül használják fel más téren képződött személyi ellentétek általánossá tételére. hogy annak a leánynak titkos érdeklődése állandó izgalommal töltött el. Akkortájt sürgősen el kellett utaznom. Az anyagi kérdések, a kiadóimmal való száraz tárgyalások minden mást háttérbe szorítottak nálam. Azonkívül tartós izgalomra, - magadról tudhatod, — nem vagyunk mi már berendezve. Belefáradunk egy több napos szenzációba is. Amint visszaérkeztem, felgyülemlett postám egy levelet tartalmazott. Sosem láttam az ő kezének vonásait, s mégis szinte holt-bizo- nyosan tudtam, hogy tőle származik a levél. Képzelheted, mennyire reszketett a kezem, amikor fölbontottam. Még korholtam is magam érte. Öreg, öreg, neked nem volt még elég az, amit az élettől kaptál! Egy végtelen finomra tökéletesült lelkű leány pár diszkrét sorát tartalmazta a levél. Tudja, hogy az ő kedvéért Írok a vidéki lapba. Igen hálás, mindent megért, amit Írok, végtelenül jól esik neki az, hogy nem a nagy lapok pornográf-lapjairól olvassa megtisztult érzésekről tanúskodó komoly soraimat. — Egyéb semmi. — Még név sem. - Azt irta, hogy ez fölösleges. Azon az estén különös gyöngédséggel öleltem magamhoz kis leányomat. Tiszta szemeiben vágyódva kerestem ahoz a másikéhoz talán később hasonló lelkét. Ismét el kellett utaznom. Két városba, — mint olvashattad, - felolvasni hívtak meg, Budapestre pedig szegény nyolcvankét éves anyám utolsó napjai vittek. Szolnokon, hol átszállásom volt, összevásároltam pár napilapot s álmosan kezdtem érdeklődni a fölolvasásomról irt referádák iránt. Mielőtt azonban ez ügyet részletesen megvilágítanám, előbb a házvétel indokait és szükségességét ismertetem. Az a sokszor hangoztatott állítás, hogy az Ipartestület minden jövedelmét felemészti a házon levő adósság törlesztése s ez az oka annak, hogy iparfejlesztésre nem fordithatnnk semmit, nem állja meg a helyét. Nem kell e törekedni egy testületnek arra, hogy magának valami kis vagyont gyűjtsön, legalább annyit, mely lehetővé teszi az egy helyen való lakhatást. Art e az egy testület tekintélyének, ha háza van ? Városunkban a polgári olvasókörnek s a kaszinónak háza van. Tessék gondolkozni rajta vájjon miért tartják ez egyesületek házaikat fenn. A kolozsvári, nagyváradi, szegedi, aradi s más tekintélyes ipartestületek százezreket érő házakkal rendelkeznek. Ezek a testületek a hivatalos helyiségeken kívül olvasó és játéktermeket tartanak fenn a tagok részére s egyik-másik 8-10 sőt több elszegényedett iparosnak adnak házokban teljes ellátást. Ha megtekintjük a fenti ipartestülelek jelentéseit, azt látjuk, hogy pl. az aradi ipartestület 20 ezer korona évi bevételről 40 koronát, fordít tanonc jutalmazásra (mi 70-et), adósság törlesztésre 10 ezer koronát, iparfejlesztési célokra 400 koronát. A többi nagyobb ipartestületek jelentéseit nem kivonatolom, de azokból is ilyenforma dolgot lehet látni. Jóllehet a fentemlitett ipartestületek 150 — 200 sőt 300 ezer koronát érő vagyonukat nem mind maguk gyűjtötték, hanem sok bennök az adomány, de biztos vagyok benne, hogy a mi ipartestületünk azoktól az emberektől nem fog örökölni, a kik a házvételre szükséges nehány ezer korona adóságért folyton haragusznak. Bátran állíthatom, hogy a mi ipartestületünk — viszonyítva vagyonát az ország nevesebb ipartestületeinek vagyonához — horribilis összeget költ évenként tanonc jutalmazásra, tanfolyamok tartására, kiküldetésekre s más ilyennemü dolgokra. Mint érdekes jelenséget felemlítem, hogy Szatmáron a hatóság minden igyekezete mellett sem képes ipartestületet alakítani, útjában állanak az alakulásának a céhrendszerből mai napig is fennmaradt csizmadia és timártársulatok. É társulatok az ipartörvény behozatala óta sem nem szegödtetnek, sem nem szabaditnak, szóval a jövő ipari nemzedék képzettségét illetőleg semmiféle hatósági joggal nem rendelkeznek s az ipartörvényben az ipartestületek részére biztosított szép jogokat alárendelik e társulatok régen szerzett vagyonuk iránti indokolatlan féltékenységnek. Lassankint elálmosodtam s előkészületeket kezdtem tenni az alváshoz, amikor egy apró állomáson egy körülbelül 18 éves leány szállt fel s jött be a fülkémbe egy idősebb uriasszony társaságában. Utazósapkám szemellenzője alúl mustrálni kezdtem őket. Lapjaim mellettem hevertek az ülésen s a reám vonatkozó részek ceruzával voltak bennük megjelölve. Amint az idősebb hölgy fölcsavarta a villanyt, szinte hangosat dobbant a szivem. Akár- mily hihetetlenül hangzik is neked barátom, de megéreztem, megtudtam, minden bizonyossággal éreztem meg, hogy az a 18 éves feltűnően szép és elegáns leány más nem lehet, mint az én titkos ^ismerősöm. Égtem a vágytól, hogy szavakkal realizálva halljam azt, ami lelkemben egy pillanat alatt futott át, s az alkalom is megjött. Elakadtunk a hóban s a kalauz jött jelenteni, hogy egy-két órát egy helyben vesztegelve fogunk eltölteni. A különböző vasúti malőröknek s baleseteknek megbeszélése képezte diskurzusunk kiinduló pontját, lassankint azonban más mederbe terelődött a beszélgetés és mire innét elindultunk, már bizalmas ismerősök voltunk. És itt értem, édes öreg barátom, az én élményem szomorú végéhez. A leánynak feltűntek a megceruzázott ujságrészletek. Figyelni kezdett s a diskurzus folyamán meg kellett tudnia, hogy ki vagyok. Éátyolozott hangon, remegő ajakkal kérdezgetett banális, hétköznapi dolgokat; a fátyolozott hang s remegő ajak nagy csalódásról tettek tanúbizonyságot; — meleg őszintesseggel s bizalmaskodással mesélte egyébkent majdnem
