Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-10 / 37. szám
IV. évfolyam. /] Nagybánya, 1911. szeptember hó 10. 37. szám. tAr.sada.lmi és szépirodalmi hetilap. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. —----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ Er zsébet. Szeptember 10. Magyarország szomorú emlékezésének a napja a mai nap. Évfordulója van annak a nemzeti szerencsétlenségünknek, amikor kegyetlen erőszak által vesztettük el felséges királyasszonyunkat, jó édesanyánkat, Erzsébetet. Azóta a “szeptember 10-ike mindig fájdalmas gyásznapja a magyar nemzetnek, amely búsan emlékszik meg arról, hogy milyen vértanúhalált halt a mi fe- hérlelkíi, szent asszonyunk. Tőrrel áttört szive a mártírok szenvedéseitől gyötörtetett; pedig azt a jóságos, áldott szivet úgyis mártírrá avatta a sors mindazzal, amit rámért. Magyarország megrendülve siratta és siratja folyvást. Vigasztalanságunk éppoly kevéssé csökkent, amily mértékben nőtt a bizonyosságunk abban, hogy ő, aki tőlünk a hervadásos ősz elején olyan gyászosan ment el mindenkorra: pótolhatatlan nekünk mindvégig! Méltán érezhettük, hogy halálával minden vesztes között a legsujtóbb veszteség minket ért. Hisz Őbenne bíztunk legfájóbb nemzeti bajainkban; mert hagyományos tudatunkká vált már, hogy a hova a mi szavunk ereje el nem ért: az Ő szelíd lelkének a fénye oda is világosságot és melegséget hintő sugarakat küldött miérettünk. Lelkének édes vonzalma úgy hozzánk kötötte, hogy minden jó ügyünket a magáénak tudta és akarta érezni. S ha már ez a királyi kegy is joggal emelte öntudatunkat: a mérhetetlen jóság, amivel az ő legmagasabb kegye felénk áradt, a legmélyebb hála meghatottságát ébresztette minden magyar szivében. íme, régóta nincs többé! -— Es a mikor ez a fájdalmas bizonyosság végig- nyilal bennünk: megszáll a bús vágy mindnyájunkat, elárvult magyarokat, hogy kegyeletes emlékezésünk melegével vegyük körül az Ő visszasóvárgott szellemi részét. Aldassék emléke itt, ezen a bánatos magyar földön, a melynek minden jó fia különösképen gyászolja ma a nemzet legjobb édesanyját, Erzsébet királyasszonyunkat ! Legújabb madéra párnák rum- burgi anyagból 65 krajcárért Kész- tenbaumnél. R nagybányai Hírlap tárcája. Vágy. Gondolatim messze, messze szállnak, Túl a bércen, szebb hazába vágynak, Szebb nekem a bércek vízesése, Mint a rónák hullámos vetése. Szép az Alföld, mint az ifjú álom, De a bérc az én öreg barátom, Eget érő, zöldes, mohos orma, Mintha csak egy tündérkastély volna. Vágyom látni büszke bércek ormát, Vízesések dörgő zuhanását, Csörgő patak zöldleveles partját, Fenyveságon daloló madárkát. Halkan figyel a madár dalára, Nagy időknek nagy koronás fája, Dal a szívben, csengő dal az ajkon, Úgy jön el a fényes, piros alkony. Ezerszinü, égő súg ár kéve, Odaszáll a hegyek tetejére, Mintegy izzó, tüzes csókra válva Ki-kilobban a csillagok lángja._______ Gondolatim messze, messze szállnak, Túl a bércen, szebb hazába vágynak, Szebb nekem a bércek vízesése, Mint a rónák hullámos vetése. Heigel Ilus. De még nem ismerem . . .- Irta: ifj. Kárpáti Endre. Átázott zsebkendőjét kétségbeesve marko- lászta sáppadt, vékony kezében. Az anyja, a fonnyadtarcu, beteges, fulladós kis anyja, tipegve kerülgette az asztalt.- De Méla, csillapodjál, nézd! Azon az estén, mintha haldokló beteg volna a háznál, sokáig égették a lámpát a szobában. Méla nem tudott aludni. Ágyában hánykolódott. Előtte állt egy alak, akit ma látott roskatagon, megtörve s akit múlt évben látott először, nyáron, egy zöld fürdőtelepen. Méla az anyját, a köhögős kis beteget sétáltatta a csörtető kavicsokon és a napsugárban gyakran látta az ismeretlen férfit, aki mindenkit kikerült s a pincéreken kívül nem állt szóba senkivel. Méla ezen a nyáron sokat üldögélt magányosan a nagy árnyas fák alatt vagy a világos üvegablak előtt a szalonban. Anyja azalatt ott fenn pihent a besötétitett szobában. Lehozott magával könyvet olvasni vagy a kézimunkáját és halk lélekzéssel, mozdulatlanul, talán gondolat nélkül hajolt a keresztbetett térde fölé. A nemzeti színek, jelvények és az iskola. — Irta: dr. Sz. G. — A nemzeti színek és jelvények: zászló és címer minden országban közbecsiilés és tisztelet tárgyai. így van ez általában nálunk is és igy kellene lennie mindig és minden tekintetben; ámde sajnosán kell azt a szomorú igazságot megállapítanunk, hogy a művelt kontinens semmiféle államában annyi cimer- és zászlósértés elő nem fordul, mint éppen nálunk, Magyarországon. Igen gyakran előfordul ily súlyos kihágás az iskolákban is; hogy csak a középiskolákról szóljunk, a tavalyelőtti tanévben például az erzsébetvárosi főgimnázium derék tanári kara több tanulót volt kénytelen kizárással büntetni a nemzeti színek megsértése miatt. Álljunk meg e kifejezésnél: nemzeti színek. A magyar törvény a nemzeti zászlót, mint az ország jelképét, védelemben részesíti akkor, ha címer is van rajta; de ha címer a zászlón nincs, úgy azt igen sok esetben csak színes szövetnek, hogy ne mondjuk - éppen rongynak tekintik, amelynek megsértése nem von oly súlyos következményeket maga után, mintha valaki a címeres lobogót tépi le vagy tiporja sárba. A külföldön ez sehol sincs igy. Romániában a legtöbb köz- és magánépületen cimertelen lobogó van, de azért soha senki sem próbálta még meg Románia zászlaját megsérteni. Hogyan akadályozhatná meg ezeknek a kihágásoknak előfordulását az iskola ? Ha megértetjük a gyermekekkel, hogy először is a nemzeti színek és az ország címere a lakosság egyetemének s igy minden állampolgárnak szimbóluma; az ország címere nemcsak a fajmagyarok földjének, de a német, román, tót ajkú magyar állampolgár hazájának is jelvénye, ennek itt bent és a külíöldön Szent István birodalmának jelképe. Egy fáradt, édes ebédutánon a fürdővendégek lustán ödöngtek a szalonban. Méla hímzett az ablaknál, egyedül. A túlsó sarokban jóllakott, léha lányok nevettek. A zongora fehér fogsora szótlanul tátogatott az árnyékban. Méla megrezzent, felnézett. Az ismeretlen barna férfi állt elébe, meghajolt, bemutatkozott, bocsánatot kért és leült melléje a jobbkeze felöl, egész közel. A tű félig állt a hímzésben. Az ismeretlen barna férfi állt elébe, sima hangon, bizalmasan. — Magát Mélának hívják. Méla . . . A lány csodálkozással figyelt. Nyugodt volt, olyan megadó, mint valaki, aldt régóta Inagyon jól ismerünk. A férfi susogva beszélt, sajgósan-; Méla sokszor meg sem értette, olyan titokzatosan, homályosan. Beszélt az életéről, a célokról, csalódásról, beteg lélekről, küzdelemről, amely pálmával koszoruz, de a lélek hamuvá lángol benne. — Lássa, Méla, idejutottam, ebbe a szenvedők szigetébe. Nem kellett már nekem semmi. A könyvemet kivitettem mind a szobámból, a toliam nem fürdött már rég a fekete lében, amelyből éjszakákat és éjszakákat Írtam végig azelőtt. Nem kívántam látni embereket, akik tudják a nevemet, verseimet megceruzázzák a kávéházban és szerelmes lányok, asszonyoslfelkü emberek megsiratják sokszor. Méla kissé szétnyilt ajakkal hallgatta a csodás történetet. Olyan világosnak, érthetőnek tűnt íei Lapunk, mai száma O Oldal.
