Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-07-23 / 30. szám
I IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. julius hó 23. t30. szám. ABTBANTAI HÍRLAP TÁRSADALMI Í3S SZÍ3PIRODALMI HETILAP. •’> 1 Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, gyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér, elenik minden vasárnap 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főműnk? árs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Kákóczi-(Fö)-tér 14. -------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -------------Ha llgatnak a múzsák! — Irta : Ajtai Nagy Gábor. — Julius 22. Inter arma silent musae! A mostani korszakos alkotások között közvetlenül kulturális vonatkozású is szerepel ugyan, mégis a teremtő erőket teljesen az anyagi közjóiét előmozdítását szolgáló intézmények létesítése köti le ; a csákány és kapa zűrzavaros zajában hallgatnak a múzsák! Pedig ha valamikor, úgy a közel jövőben felette kívánatos lesz régi dicsőségünket az éji homályból kiugratni, hogy a város közönsége s különösen a fentartó elemét képező polgárság az egyre szaporodó terheket a tiszteletre méltó múlt történetéből mentett büszke öntudattal viselje. Az előkészületekben azonban felette lassan haladunk előre. A város mono- graphiája pedig kiapadhatatlan forrásul szolgálna a csüggedő polgárság jövendőbe vetett hitének megerősödésére, mint a hogy az itt szülött patrícius polgárság csak végső kétségbeesésében fogja kezébe a vándorbotot, mert az életküzdelem lankadatlan megvívásában erőt ad neki és pedig megbecsülhetetlen, nagy erőt elődeinek szelleme, mely ott susog a'Virághegy alján és a Rozsály szelétől messze elragadva megteliti a Lápos- és Szamosvöl- gyének szórványosan küzködő magyarságát, melybe már-már csak innen városunkból jár ki hálni a lélek ! Ma holnap esztendeje, hogy feledhetetlen emlékű tudósunk . Schönherr' Gyula emléktábláját elhelyeztük volt ps még mindig késlelkedünk, hogy emlékét ennél sokkal maradandóbb és a közre még értékesebb formában is megörökítsük, pedig az nagyszabású szellemi hagyaték, melyet a rajongó anya egyre gyengülő kézzel naponta leporozgat, roskadozó testében szellemi energiáját megfeszítve hetente átlapozgat, — igen, ez a megbecsülhetetlen szellemi hagyaték ott sárgul meg a polcokon ! Hiába Írták meg annak idején a szaklapok s igy a „Századok“ a megboldogult emlékezetéről kiadott nagy mű ismertetése alkalmából, hogy „különösen értékesek Schönherrnek a Nagybánya város monographiájából elkészült részletei, melyek a város kialakulásának és meginduló fejlődésének kezdetét tárgyalják s első kidolgozásukban is becses adatokként tekinthetők“,' — a város a legnagyobb mértékben xfireketlen nem csak e monumentális „részletek“ iránt, de teljesen hidegen hagyja amonographia egész ügye, bár ennek rendezésére és megoldására már egy bizottság is kiküldetett volt. Mi kiáltottunk eleget már a pusztába ! Szinte berekedésig szeretnék most is ennek a bizottságnak bizonynyal nem süket fülébe kiáltani, hogy elérkezett a döntésre a tizenkettedik óra! Vagy pedig tagadjuk meg a múltat, bontsuk el sűrű fátyollal Schönherr Gyula mélázó arcát, szemrehányó tekintetét s merüljünk el teljesen az anyagiak kultuszában! Ez azonban meggyalázó volna városunkra, mely minden adódó alkalommal szinte érdemein felül büszkélkedik kulturális hivatásával, melynek szolgálatába eddig nem csak szülöttei, de az ország számos jelese is odaszegődött! Becsüljük meg ezt a nem érthetetlen nagy vonzódást, melylyel ezek az idegen kiválóságok irántunk viseltetnek s használjuk ki a nyert nagy erőket, mert a gyümölcs megérett a le- szakitásra. A gyermek nyaka-kockáztatásával kúszik a magas fára egy szem piros cseresznyéért is, mi pedig kezünket is lusták és meggondolatlanok vagyunk kinyújtani a legbecsesebb szellemi kincsek után! IPARÜGYEK. Az iparos és kereskedő tanoncz=oktatás. Az iparos tanonc iskola felügyelő-bizottsága Bodnár György kir. tanfelügyelő és Stoll Béla elnöklete alatt f. hó 13-án népes gyűlést tartott, mely alkalommal betöltés alá kerültek a tanonciskolái tanítói állások is. E gyűlés fontosságát emeli azon körülmény, hogy azon megtörtént az első lépés az iparos és kereskedő tanonciskola szétválasztására. Az iparos és kereskedő tanoncok oktatása az ezen oktatást szabályozó törvény megjelenése óta együttesen történt. Pár éve annak, hogy a helybeli kereskedőtársulat érdemes elnöke, Glavitzky Károly felszínre hozta e kérdés rendezését oly irányban, hogy a helybeli kereskedő R nagybányai Hírlap tárcája. Kaláber és még valami.- Egy ifjú jegyzeteiből. Tiszta, üde levegőjű alkonyaikor hárman ültünk a verandán, a kis, fakószűrke nyári asztalkánál. Kalábereztünk. Az öreg háziasszony elmélyedve nézte az utca vigan rohanó görbe patakját s hallgatta a közelgő estet üdvözlő fák halk zenéjét. — Tere, béla — cassa, tuli’ulti’ — zúgta be rendületlenül, sánta kurtasággal s dörgő, basszus hangján az ősz, merészen pocakos Bordás bácsi, a kántor, vagy — ahogy az oláhok nevezték - a „gyiák.“- Vannak, quart, contra játék, contra túli, contra ultimó — vágta rá gyorsan, vigyorgó arccal a borvirágos orrú tiszteletes, a partnerem. Nyertünk. Bordás bátyám dühöngött kutyául, mig a tiszteletes helyeslőleg kacsintott rám egyet- egyet. Cudarul meg volt velem elégedve. Velem, kire máskor egy vesztett játék után azonal rámzengte, hogy valami rozsás-arcu, csalfaszemü, hatszoknyás menyecskéről ábrándoztam. Magam is szörnyen csodáltam a dolgot. Bámulatosan környékezett a kártyaszerencse ez estén. De nem sokáig. Megérkezett a fiatal gyógyszerészné. Látogatni jött a jó kántornénihez. Ők beszélgettek s mi meg kártyáztunk tovább. Most igazán álmodoztam. Rá-ránéztem a fiatal asszony sápadt, szép, szomorú arcára, mély bánatot tükröző fekete szemére s ilyenkor akaratlanul eszembe jutott a múlt igaz, őszinte boldogsága s a tragikusan fájdalmas jelen. — Valami különöset, valami ismeretlent, valami sajátságosat éreztem. Sírni szerettem volna, vagy pedig vadul, bosszút lihegően felorditani... — Hagyjuk a játékot, beszélgessünk, — szólalt meg a tiszteletes. Megváltás gyanánt hatottak szavai. Most már négyen beszélgettek. Én hallgattam. Néztem hosszan, nagyon sokáig azt a régen kedves Erzsikét s gondolkodtam azokról a napokról, mikor még szabad volt őt szeretnem, mikor sziporkázva égő szerelme az enyém volt. Mikor együtt örültünk a tavasznak, a visszatérő szerelmes fecsíkepárnak, a csintalan hegyi patak csevegő zúgásának s a lepke után nyargaló egyszerű lurkók vidámságának. Mikor még hűvös májusi estéken együtt hallgattuk a büszke parasztlegények vig dalát s együtt néztük a sápadt, öreg hold küzdelmét a pajkoskodó bárányfelhőkkel. Mikor boldogságunkban kicsi volt számunkra a világ. Hazakészült. Megkértem, hogy elkísérhessem. Tudtam jól, hogy férje a közeli város valamelyik kávéházban duhajkodik. Elfogadott. A poros, szürke utón egy darabig szó nélkül haladtunk. Vártam, hogy ő beszéljen előbb. Hisz’ oly rég’ találkoztunk s oly nagyon szomorú volt. Nem is tudtam, mit mondjak neki. Végre megszólalt. Egykor csengő hangja fátyolozott volt. — Haragszik reám, Sándor? — Nem. Akit valaha igazán szerettünk, kiért képesek lettünk volna mindent föláldozni, ki számunkra többet ért önmagunknál, — arra igazán megharagudni soh’ sem tudunk. Hallgatott. S én beszéltem tovább. Az elmúlt időkről, régi szerelmünkről, egykori nagy boldogságunkról s a szomorú végről. . . Ő csak sóhajtottt s gyönyörű melle zilált. Látszott, hogy nagyon küzd magával. Pedig úgy éreztem, hogy szavaimban nem volt szemrehányás. Lakásukhoz értünk. Szembenézett velem s azokból a nagy, fekete, gyémántszerűen csillogó szemekből kiolvastam óriási boldogtalanságát. — Isten vele, Sándor! — szólalt meg s két nagy könnycsep szaladt le márványfehér arcán. . . * * * . . . Másnap reggel átlőtt, fehér, puha teste fölött Alektó istennő szelleme lebegett, melyet Ő hivott meg. És ezzel bosszút állott önmagán. . . Krizsán P. Pál. Lapunlt mai szama 8 Oldal.
