Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-16 / 16. szám
2 Nagybányai Hírlap 1911. április 16. csak azt sem mondhatni, hogy rosszindulattal (legföllebb a képzőművészetek terén hiányos ismeretei folytán), de kegyetlen dolgokat ir. Mutatóul: a magyar művészetet felette fogyatékosnak tartja gondolatban, érzésben, képzeletben. Az érzéki gyönyörűségben, színek tobzódásában, teknikázásban látja kimerülni. Szemünkre veti a külföld majmolását, barbár mi- voltunkat s kritikájához még egy pár ehhez hasonló kellemetességet fűz. Ez Thovez ridegsége. S ez a Thovez bátor eredeti észjárású, soha meg nem alkuvó iró, ki tollát olyan nagyságokon fente ki, mint D’Annun- zio és Carducci. Azonban — mint a római levelező tovább fejtegeti - a többi nagy lap kritikusa ugyan barátságos hangon irt rólunk; de nem mondhatnám, hogy sokuk felületes hebe-hurgya dicsérete fölérne Thovez jóhiszemű, férfias hangú igazságtalanságával. Mert a jóindulatúan semmitmondó „Corriere delia Sera“ és az ehhez csatlakozó „Giornale D’ Italia“ rendkívüli melegen, de nevetségesen tájékozatlanul ir. Avagy a „Fanfulla della Domenica“ irodalmi folyóiratban Arduino Colasanti, az olasz közoktatásügyi minisztérium modern művészeti osztályának veze- zetője, ki jól ismeri művészetünk múltját s jelenét becsüli; de amit mond, annyira jóindulatú, hogy dicséretnél egyébről nem szól. * Akik ismerik az olasz művészet fejlődését, azok fogják tudni, hogy Segantini óta — ki mindenféleképen elszigetelten állt művészi törekvéseiben Olaszországban a legédesebb „gicscs“ korszaka virágzott és uralkodott a legutóbbi időkig. Mert a Párisban és egyébütt élő „fiatal olasz generáció“ az utóbbi tiz év alatt óriásit fejlődött. Egy csomó fiatal tehetségük támadt, akik mindenképen jeles művészek. És erre a kiállításra igen megszitálva bocsájtották őket. Az olasz zsűri rettenetes pusztítást művelt a beküldött műtárgyakban. A kirekesztettek elkeseredése akkora, hogy amolyan „sálon des refusés“-re készülnek most. Na végre ide értünk. Itt találjuk meg a rokon vonást a magyar művészeti viszonyokkal. S ha ehhez még hozzá teszem, amit szintén az olasz tudósitó észlelt, hogy a francia kiállítás zsűrije is ily irányban fejtette ki működését, lévén a- kiállítás zöme közepes munka s igazán mivel sem különb a miénknél — elérkeztem azon pontig, ahonnan érthetővé tehetem azt, hogy: miért nem képviseli úgy és akként a magyarországi művészet fejlődését és ezzel kapcsolatban a nagybányai festőiskolát is a római kiállítás, mint ahogy kellett volna tennie. A mivel el lehetett volna dicsekedni — ha a dicsekvés egyáltalán célhoz vezető dolog — avagy érdemes foglalkozás. A kiállítás zsűrije tehát működött és pedig akként, hogy az egyes kollektiókat (pl. a Fe- renczyét is) nem állította össze szerencsésen. A sok középszerűséget elvitte. A modern művészeink legjava nem érvényesül s a kiállítás nívója veszedelmesen hasonlít a Műcsarnok évről-évre megismétlődő és sokat szidott és lerántott nívójához. (Ezt is a római levelező mondja). Hozzá teszem: azokat a fiatal törekvéseket, melyeket „érdekes dolog lett volna“ szerepeltetni — kiknek ezen kuriozumszámba menő „szereplésen“ kívül elvitázhatatlan jogaik lettek volna részt venni a kiállításon — a zsűri a hazánkban már közismert recipe szerint egyszerűen refüzálta. Hisz felelősség nélkülibb hatalom nincs sehol a világon egy „művész zsűrinél.“ A közös sors, mely olasz, francia „elvtársainkat“ is érte — szolgáljon örök vigaszul. * Mikor a „Művészház“ fiatal festőit meghívták a részvételre - többek között (kérem semmi érzékenység — nem kitüntetés ez, csak sablon) — nagy pessimizmussal vettük a meghívást. Az olaszországi eddigi tespedt művészeti viszonyok (a világkiállítás pattantotta ki, hogy ott is lappang már valami a hamu alatt) semmiképen nem ingerelték az újabb művészeti irányok követőit a részvételre. No meg a zsűri összeállítása — és ismert eljárása sokat visszatartott á beküldéstől is. S azok, kik mégis „szerencsét próbáltak“ (mert kérem ez a mai állapot) — leszámítva egy-két különösen protekcióst — az előre sejtett fogadtatásban részesültek. S hogy ennek dacára itt Magyarországon az elégedetlenség hangja nem emelkedett fel, annak oka részben a már elmondottakban, részben abban volt, hogy : I: modern művészeti szempontból a fiatalok - ez idő szerint - nem tulajdonítottak (mint ez be is igazuk) nagy fontosságot a római kiállításnak. II: szét vagyunk szórva a világ négy tájékára a megélhetés nehézségeinél fogva. S egyenlőre egymást marjuk, követve elődeink példáját. III: no és ha tenni is akart volna valaki, gondoskodtak arról, hogy a zsűrizés eredménye csak római kiállítás megnyitása után jóval lett részletesen tudatva. így minden netalán- táni akció eső után lenne. Nagybányai festőiskola római szereplését nem tartom szerencsének, mert: Maguk a résztvevők nincsenek kellőképen bemutatva qualitásban s mert a nagybányai iskola — de az egész magyar piktura sincs a legújabb, legfiatalabb törekvéseiben képviselve, holott itt élünk húszán, harmincán, ötvenen, nyolc, tiz, tizenöt éve s dolgozunk. Pedig élni jogunk van. Annak a kiállításnak pedig, amelyik a legfiatalabb törekvések elől elzárkózik - nincs joga egy ország művészetét képviselni. De hát ez puszta szó. Az erőszak a hatalomé. Semmi esetre sem alkalmas az olasz sajtó szeretetreméltó fölületessége arra, hogy a „nagybányai iskola“ önérzetét különösen fokozza. Az olasz kiállítás magyar zsűrije tett, avagy elfelejtett tenni arra nézve, hogy a magyar művészetek eddigi fejlődése kellő sokoldalúsággal és az egyes egyének kellő és karakterisztikus megvilágításával reprezentáljon. Az olasz sajtó kritikáján pedig a tudatlanságon kívül az egyoldalú forrásból eredő információk ize nagyon is érzik. Ezen összbenyoiháson alapszik (és ilyenek vagyunk) azon nézeteltérésem is a cikkíró befejező sorai fölött, melyben helyénvalónak látja „a római kiállítás nagybányai részének gazdagsága“ folytán, hogy helytelen dolog lett volna az idén városunkban megvalósítani a tervezett helyi nagyobb szabású kiállítást, mert igen sok szép kép lemaradt volna itt, amelyik most Rómában szerzi meg az egész művelt világ előtt a magyarságnak és Nagybányának a dicsőséget!! Kérem: az itthon maradt anyag sokkal karakteresebb, gazdagabb és sokoldalúbb, ami külömben a magyar lapok kritikájából is kiviláglik! A szatmári kiállítás. A jubiláris kiállítás előkészületi munkálatai rohamos léptekben haladnak előre. A vidéki bizottságok — kettő kivételével — már megalakultak; most már az egyes csoport-bizottságok kezdik meg üléseiket. A rendezőség a Szatmár városi és J vármegyei iparosoknak a bejelentési iveket szét- küldötte, úgyszintén a gépgyárosoknak is; az az általános gazdasági és állattenyésztési csoportokra vonatkozó bejelentési ivek szétküldése pedig most van folyamatban. A rendezőség ez utón is felkéri azokat az iparosokat, kik esetleg tévedésből bejelentési ivet nem kaptak volna és a kiállításon részt venni óhajtanak, szíveskedjenek ez iránti felszólamlásukkal a kiállítás igazgatóságához (Szatmár, Deák-tér 2.) fordulni. A falu. A „MagyarTársadalomtudományi Társaság“ szabadiskolája egy idő óta élénken foglalkozik a falvakkal. Kitűzött célja az, hogy meg kell javítani a falut, át formálni a falusi társadalmat, mert csak igy lehet a nemzetet is megjavítani. A szász falvak társadalmának intelligens vezetői saját ösztönükből minden külső segítség nélkül már régen megteremtették a falusi egységes társadalmat. Utánoznunk kell őket. Merész gondolatok, szinte mondhatni álomképek azok, melyek segélyével a falusi társadalom bomlása feltartóztatható s a továbbfejlődés utjai előkészithetők. S minthogy a faluk lakosaiban megvannak azok a tulajdonságok, melyeknek kifejlesztésével és foglalkoztatásával nemcsak életrevalóságáról, hanem továbbfejlődésére képes voltáról is tanúbizonyságot tehet: meg kell indítani azt az akciót, mely a nemzet megjavításához vezet. Az együttérzés fontos társadalmi jelentőségét különösen azon szakiskolák növendékeiben kellene mielőbb öntudatra ébreszteni, akik előreláthatóan a falusi társadalmak vezetésére és igazgatására lesznek hivatva. Ezek pedig elsősorban: a papnevelő, tanítóképző intézetek és a közigazgatási jegyzői tanfolyamok A falusi életpályákra előkészítő ezen intézetekben eddigelő semmi figyelemmel nem voltak a kikerülő ifjak életpályájának leendő különleges helyi körülményeire. Pedig nem okozna semmi nehézséget, ha az előkészítés ideje alatt megkívánnák a papnövendéktől, hogy részletes dolgozatban számoljon be saját faluja egyházi, hitéleti és közerklöcsi életéről s mindazon vonatkozásokról, amelyek ezekkel valamelyes összefüggésben vannak. A tanító növendék elkészíthetné faluja részletes közoktatásügyi viszonyait felölelő leírását; a jegyzői tanfolyam hallgatója^ a faluja közigazgatását ismertető dolgozatát. És ezek a dolgozatok lennének előfeltételei a leteendő szakvizsgálatnak. így lehetne még társadalomtudományi szakdolgozatot elvárni azoktól is, kik mindazon közéleti pályákra készülnek, hol a nép nagy tömegével jutnak hivatali érintkezésbe. így például: az orvosnövendék a járás közegészségügyéről, az erdésznövendék szülőfaluja erdészetéről, a gazdasági növendék a mezőgazdasági viszonyokról Írna ismertető dolgozatot. A legtöbb faluban a papon, tanítón és jegyzőn kívül alig találunk más intelligens embert. Mily óriási befolyást tudnának ezek gyakorolni a népre minden irányban, ha őket oda nemcsak a kenyérszerzés, hanem egyéb is I vonzaná! A falu társadalmának életviszonyaiból ! megfigyelés és közvetlen tapasztalás által szer- | zett tudás nemcsak hivatali állásban lenne megbecsülhetetlen támasza, hanem kiválthatná leikéből azt az erkölcsi kötelességet is a társadalommal szemben, melyet az ezen ismereteket nélkülöző tisztviselő a legjobb akarat mellett is figyelmen kívül hagyni kénytelen. Ma már — úgy vesszük észre, — a faluk társadalmának élete is kezd megpezsdülni, ami abból is kitűnik, hogy alig van már valamire való falu, melyben ne volna úgynevezett gazdakör, hitelszövetkezet és más természetű falusi egyesülés; s ez meg is látszik a faluk külső képén is, az emberek értelmi, erkölcsi életében, az általánosabbá váló jóléten és a meg-meg- nyilvánuló einberszeretetben. A falusi intelligens emberek tehát ne csak a hivatalban érintkezzenek a néppel, hanem a falusi társadalmi egyesületekben is, a hol a pap és tanító közérdekű kulturális dolgokról, a jegyző közigazgatási, adózási, mezőrendőri, — az orvos közegészségügyi, — az állatorvos állategészségügyi, — a birtokos okszerű mezőgazdasági dolgokról tárgyaljon a néppel s tanítsa, világosítsa fel s nevelje. Ha ez az idő bekövetkezik, akkor a mi falvaink társadalmi élete széditően szép és magasztosan emberi lesz! „KRISTÁLY“ Gőzmosó Gyár KOLOZSVÁR M05, vasal és tisztit női és férfi ruhanemüeket a legszebb kivitelben, előnyös árak mellett. fggP Nagybányai gyűjtődé: Özv. FRIED LIPÓTNÉNÁL Kismalom=utca 4. TU Csomagolás és szállítás díjtalan! 7—20
