Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-06 / 10. szám

2 N agybányal Hírlap 1910. március 6. kiadása van egyéb igazi, elengedhetetlen szükségletek fedezésére; de a közterek diszitése és gondozása az ő feladata; a lakosság érdeklődésének felkeltése és éb­rentartása ezirányban szintén az övé s ugyancsak az övé, hogy az áldozatkészségre egyes vagyonos cégnek és magánosoknak, nagyobb jövedelemmel biró társulatnak jó példát adjon. — Egyszóval a városi hatóság megteremteti a virágkultuszt a lakossággal, céltudatosan ápolja azután és fejleszti. Hogyan teszi ezt? Felhívja a figyel­met a sajtó útján, vagy másként ha jobb eszközt tud, a virágkultusz minden irányú fontosságára ; megmagyarázza, hogy min­den egyes lakónak vagy háztulajdonosnak saját érdeke és gyönyörűsége első sorban, hogy háza, üzletében szívesebben menjen a közönség ; minden embernek pedig ha fejlődik benne a szép iránti szeretet, a virágoknak ilyen célra való kiválasztásá­val és nevelésével pedig a szép iránti ér­zék. — Aki ezt megérti, megérti azt is, hogy minő haszna van a virágkultusznak az ipar és a forgalom, általában a köz szempontjából. A virágkultusz, amely látszólag csak fényűzés, tehát még nevelő eszköz is, mert nemesíti a kedélyt, gyarapítja az értelmet. Kisebb városban meg lehetne kezdeni a leglátogatottabb, a legszebb főutca díszí­tésével, a vele kapcsolatos nagyobb tér s azután a vasúttól a városba vezető azon utcával, melyen a személyforgalom, tehát az idegenforgalom is, a legnagyobb. Az érdeklődés felkeltésére és fentar- tására jutalmakat lehetne s kellene kitűzni, kisebb összegből de legalább tizet, hogy minél többeknek legyen kilátása az el­nyerésre, oly kikötéssel, hogy ugyanaz a lakos azonban pl. három évenkint csak egyszer részesülhet kitüntetésben. Ilyen formán nemes eredményes verseny tá­madna, melynek az egyesek és az egész város egyaránt hasznát venné. — Tudom, — felelt rá a paraszt ember, egykedvűen eregetve a füstöt; most már nyoma se volt nála a sírásnak. — Meg biz’ a még az estve! — Az estve ? — kérdezte furcsán, irtózat- tal az ur - és van lelke így hagyni szegényt? Miért nem teszi koporsóba, hisz ez borzasztó. Szegény asszony . . . — Igen ám, de nem akar átjönni senki, mer’ hogy má’ úgy esett, hogy mindenkivel ve­szekedve élt a jámbor — mondta az immár öz- veggyé lett ember csöndesen szipákolva — én má’ hívtam, mentem, voltam . . . — Hites asszonya volt ? — A feleségem, igen ... a tegnap meg­halt... az pedig a jányom vóna ott künn... és... — Hát mikor lesz a temetés ? Mert ha a szomszédasszonyok nem is jönnek el, temetés csak lesz, mi ? — Hja’ azt má’ én nem tudhatom. Merhogy én mán lettem vóna a papnál is. Azt mondta: „Mi baj?“ „Meghalt az asszony.“ — „Hoztál pénzt is?“ „Nem én — mer’ hogy nincs is.“ „Nincs-e ? — kérdezte a pap — mit akarsz ?“ „Hát azért csak eltemeti a tisztelendő atya azt az aszonyt, hisz megbüzlik.“ „Már én lelkem, jámbor fiam — mond a pap — én nem teme­tem, mint hogy nem is temetem, merthogy én nagyon beteg vagyok ... s az leszek holnap, holnapután, meg azután is, én látod fiam . . .“ „Hát akkor mit beszélsz te itt nekem“ — gon­doltam — és ott hagytam. — Na — folytatta - nem jön, hát nem jön. Akkor elmenvén a Nagyhoz szólok, neki, mánhogy ő tudna is koporsót csinálni, — de mondok — majd küld a jányom Amerikából, oszt megfizetem becsülettel, merhogy most nincs. Heghivó. A Teleki Társaság 1910. évi március hó 12-én, este 8 órakor, a Kaszinó helyiségében tartandó XII-ik felolvasó ülésére.. Tárgysorozat: 1. Elnöki megnyitó. 2. Székfog­laló. Irta és felolvassa Soltész Elemér r. tag. 3. Költemény. Irta és felolvassa Incze Lajos r. tag. 4. Schubert dalok vadászkürtön. Előadja Dankovitz Antal, zongorán kiséri Szemesek István. — Felolvasó ülés után bányász-estély. — Vendégeket szívesen látunk! Napybánya, 1910. február hó 28-án. Révai Károly elnök. Fliesz Henrik titkár. Tavaszi gondolatok. Korai kikelet. Megmozdul az őserőktől duzzadó föld, lüktet a természet nagy ütőere. Égre tör a fű s a fa. Bolyongni ilyenkor erdőn, mezőn épülete­sebb testre, lélekre egyaránt ezen iskola teó­riájánál. Érezni, látni, hallani kell tudni. Ha percekre bár, de sok ember képes lenne ilyetén kivonni magát a materiális élet igája alól, más képet mutatna az emberiség! Persze a védekezés: Elfoglal uram a ke­nyérkereset, az életküzdelem! Igen: Elfoglal a szertelen kapzsiság, a pénz­vágy. Tönkretett a mai társadalom mindent klaszisba osztó rabszolga gondolkozása. A külsőségek üres frázisai, majom-tömeg szuggeszciója: megölte benned az egyént! A gondolkozót, az érzőt, az akarni és tenni tudót. Ki a természetbe! Tanulni. Nem rombolni. (Sajnos, megszoktuk az ember nyomát ez utón látni csupán.) Nyíló kökörcsinek lila mezőiben barna fák -- levélnélküliek, miknek végeit pirosba duz­zasztja a megindult nedvkeringés... Ünnepélyes csend. Fönt az égen fehér gombolyagok kék levegőben hangtalauul suhannak — lenn a föl­dön lázas erők, duzzadó nedvek hangtalan mű­helye. S a kanyargó utak mentén letépett virá­gok, sárbadobottak jelzik a „teremtés koroná­jának“ állati nyomait. Megy s ősi önzésénél fogva mindent ma­gáénak kíván; csomóstól tépi a tavasz hírnökeit azért, hogy eldobja! Miért ? A természet kertészei, a fürge madarak, vígan kopácsolják a fa kérgét. Pusztítják a kár­tékony, élősdi férgek milliárdjait! Ősi ösztönből, hitfentartásból. Buzgóbban és korábban látnak a fák tisztogatásához, mint az ide vonatkozó — Azt mondta: sok a gyerek, meg drága a deszka, nem csinál. — Hát akkor — jegyezte meg szinte félve a pesti ur — a község majd eltemeti. Csak menjen el. — Má’ kérem ténsur, megbocsásson, mer kimondom, tudom én is, mi a tisztesség. Mer­hogy a fiam meghalt a tavalyi aratáskor, egy lányom most szántáskor pusztult el, biz’ azokra is csak a község költött, szégyenlem én többször kérni. Mit, hát még nem jelentette be, hogy meg­halt; megbüntetik ! — Má’ az nemlesz, merhogy most már egész böcsületes ember leszek. Meghalt az asz- szony, magam a jánnyal elélünk valahogy, dej- szen nem kap engem semmi gazságon a tör­vény. — Vétett már eddig ? — Na mán mért ne ? Mert hát köllet biz a’. Az asszony köhögött mindég, nem járt mun­kába, oszt nem jutott se orvosra, se patikára. Én má’ valahogy megtermettem vón azt a kit csíny máiét aZ uraságnál ... de egyébre osz- nem is jutott. Minthogy az ur se gondoskodna egy köhögős asszonyról. De mennyit köhögött, oszt nem evett, ha lett vón is mit. — Hát a leányának nem édes anyja volt? Azért kérdem, mert nincs itt. — Má’ hogyne volna édes! — kiáltott föl csodálkozva az ember — de minthogy volt 4 krajcárom, gondolom, legalább egy gyertya le­gyen oszt’ elküldtem a botoshoz. Éppen jött is a lány. Mérgesen de mégis ösmerős pillantással nézett a vendégre, mialatt az asztalra dobta a vásárolt gyertyát. hatósági rendeletek végrehajtásához a gazda­emberek! Jön egy ember — csak akkora, mint az öklöm — de Teli Vilmosi allűrökkel! Lelövi a madarat! Miért? A „teremtés koronája“ tulajdonkép a leg­durvább állat! Mert se állattanba sorolt élő­lények — az állítólagos logikával nem biró észnélküliek (bár ehhez sok szó fér!) — több­nyire önvédelemből, avagy létfentartásból ölnek, pusztítanak! Azonban a teremtés remekbe ojtott koronája nagyhangú frázisok közt — vagy puszta szeszélyből érzés- és neveléshiányból ront-bont! Csekélység egy letépett virág, egy megölt madár. Nem sokat változtat a világ folyásán: de a gondolkozó embert megállítja egy pilla­natra, ha épen a serdülő fiatalságnál az ily tulajdonságokat járványszerüen látni fellépni! Ily apró brutalitások szülői később nagy emberi bűnöknek! Igaz, hogy részben átöröklött haj­lamok fejlődnek ki az emberben; de ezek tul- tengését meg lehet fiatal korban, kellő nevelés mellett akadályozni, enyhébb, avagy teljesen jobb mederbe terelni. Apró dolgokon épülnek nagy érzések - s a fiatalság oktatói ezt mindenesetre át keli hogy érezzék. Körülbelül ilyen intentiók indították a madárnap, virágnap stb. mozgalmát, de igen kevés praktikus eredményét látjuk ez ideig. Igaz; egyszerűen paragrafussal keresztül hajtani ilyesmit nem lehet. Lelki szükséglet kell hogy legyen, de hát a lelket állítólag ne­velni lehet. * A Konstotálm lehet, hogy Nagybányán külö­nösen a „hasznos“ madarak száma elenyészőleg csekély s ez gazdasági szempontból is igen káros. Köszönhetik a madarászó - flóbertező „arany ifjúságinak. Jóval szigorúbb eljárás alá kellene venni a dolgot, amiben a hatóságnak a tanintézetek vezetői sokban a kezűkre jár­hatnak. Nemesebb hajlamokat kellene táplálni a még gyúrható anyag van. * Bizony ezek nem világrengető események. El is tűnnek nyomtalanul ama gőzfelhőben, ami a fürdőház tájékán támadt. Persze, hogy gőzö­lög a fürdő, a mikor az iparfelügyelő a kazán szelepeit magával vitte Debreczenbe; mint fe­lejthetetlen emlékét az utóbbi idők nagy res­taurációjának. Állítólag két heti munkába kerülne a hely­reállítása oly módon, hogy többé nem veszé­lyeztetné a közbiztonságot és az egészséget. Honi/ sóit, qui mal’y pense! B T. — Hol voltál oly soká ? - förmedt rá az apja. — Vótam ! — Látja tensur — panaszolta a paraszt — ilyen ez a lány. Nem fél, hogy neki megyek a jányfejének, oszt jól elrugdalom. Merhogy a sze­gény anyjukot is mindig igy felelte. Közben kiment a lány, most újra bejött. Hozta a forró, fazekat és letette az asztalra. — Itt van! Egyék, ha kell — szólott kel­letlenül és kiment. Az apja nem is ügyelt rá. Csöndesen mo­toszkált a szobában. Egy pad alól valami ócska sótartó-félét húzott elő, abba belécsöpögtette a gyertya zsírját, beleragasztotta a pipájánál meg- gyujtott gyertyát is, azután az ágyhoz húzta az egyetlen törött lábú széket és arra helyezte el a ház gyászának ezt az egyetlen jelvényét. A gyertya fényénél még kisértetiesebb, még félelemgerjesztőbb volt a halott arca. A fi­nom idegzetű úriember megborzadt. Azután kivett a zsebéből egy papiros bankót és átnyújtotta a parasztnak. — Itt van jó ember, sajnálom magát. Te- mettesse el az asszonyát. Az ember mohón kapott utána. Ahogy meg nézte, fölcsillant a szeme. Tiz forint volt. Azután számitgatni kezdett magában: ko­porsó-deszka 2 forint, pap 2 forint egyéb megint 2 forint, megmarad 4. De ahogy a halottra nézett: rémület nyilait a szivébe, ügy rémlett neki, hogy az asszony­nak élet pislán a szemében. S az ember úgy megijedt a gondolatától is: hogy ha ez a nya- valygó némber föl talál ébredni, elnyeli a négy forintot is az istenverte köhögés. Jávor Bella.

Next

/
Oldalképek
Tartalom