Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-20 / 8. szám
2 INTagyliányai Hírlap 1910. február 20. rakodva és száműzik a gondot, nyomort egyszerű életükből. Ha a kivándorlás hatalmas arányai el is szorítják szivünket, megdöbbentik lelkünket, megmarad vigasztaló momentumnak, hogy hiszen az egész mozgalom csak átmeneti, mi nem veszítjük el fiainkat, mert hisz azok visszajönnek, hanem csak mintegy tanulni küldjük idegenbe, és éltet a remény, hogy ha meg lesz mindnyájunkban az az erős energia, amelylyel a szegény magyar munkások rettenetes viszonyok között becsülettel megállották helyüket odakünt, idegenben, akkor mi is felkönyököljük magunkat a gazdagságnak arra a fokára, hogy minden polgárunkat itt tarthatjuk — jól tarthatjuk - a hazában. T ranssylvanizmus. — Irta: Dózsa Endre. — Abból a Pesti Naplóból, melyet Báró Kemény Zsigmond szerkesztett, olvasom a magyar irodalomról: „Első helyre soroztuk e pontot, nem csak mert minden nemzet miveltsége s igy életre valósága és belterjes erejének is legbiztosabb hévmérője irodalmának fejlettségi foka, hanem azért is, mert napjainkban az irodalom pártolása nagyrészt a nemzetiségért buzgó érzelem kifolyásának veendő s mint ilyen a közművelődés és honfiság kettős becsével védi a féltékenyen őrzött és ápolt kríziseket.“ Abból a Pesti Naplóból pedig, melyet tekintélyes emberek között olyan uráli is szerkesztenek, akik csak Írnak, csak Írnak, de nem olvasnak, azt olvasom, hogy az erdélyi irodalmi társaság fellendülését a társaság működésének, irányának, céljainak alapos ismerete nélkül, af- fektált olimpusi felsőbbséggel lefagyasztani akarják. Abból a. Pesti Naplóból, melyet Báró Kemény Zsigmond szerkesztett, azt olvasom, hogy Toldi igy ir Báró Orczy Lőrinczről: „Tisztes kora és egyéni becse fényében, egyik tekintélyes fia volt az országnak; atyai, sőt baráti nyájassággal vegyült közéjük (az irók közé) s a lelketlenség, Megdöbbenve, betegesen felcsigázott képzelődéssel érünk a kereszthez s rögtön látjuk a rejtély megoldását. íme, a földön hever a Krisztus ércalakja. Leszakította a szélvihar, talán épen a tegnap éjjel. Ott a fűre borult arccal a nagy Megváltó . . . Mintha keservesen siratná a két ezredév minden gonoszságát, amit végig kellett néznie a magas, dicsőült keresztfáról. Áhitatosan fektetjük az. Istenképet a térdeplőre s melléje borulunk. Úgy jön az imádás ajkunkra, mintha mi kérnénk irgalmas bocsánatot az elem dühéért, amely csak olyan hálátlan s telve gonoszsággal, mint az ember, mely megfeszíti tulajdon Istenét . . . Nehezen lehet elűzni a különös eset benyomását a lelkűnkről. A nóta sem Ízlik úgy . . . A mohos kőnél átlépjük a határt és nemsokára sötét horgas-utcába érünk, honnét már egészen a közelben látszik a Rákóczy-fa, ez a gyönyörű óriás, mely uralja méltóságos arányaival az egész vidéket. Haj, szépséges, amit a nép regél erről a Rákóczy-fáról! . . . Magam is ottkün hallottam, egy öreg aratótól, akinek a dédapja Rákóczyval aprította a németet ... Az mesélte, hogy a nagyságos Fejedelem járt volna itt valamikor jobb időben. Erről a dombról nézte végig a Koronczó melletti ütközetet, mikor ott lenn, a rétségen két, nagy fekete folt egymásba ivódott össze, mint a hangyasereg, ha vadul ront egymásnak ... Ez a vén fa tudna beszélni a legnagyobb fejedelméről a magyarnak ... ez takart rája hűs, sötét árnyékot ... ez engedte, hogy körülölelje derekát a dicső Kuruc pejlovának aranykantárja . . . Rákóczy a lovát őhozzá kötötte ... És még ma is hajt levelet, ma is él . . . Azért élt ilyen sokáig, harcolt a viharral, de nem adta helyét át semmi drága áron ; mert a kurucoktól tanúit annyi kemény elszántságot, hogy kétszáz esztendő után is integetni fanyarság és gáncsoskodással küzködőkben szerető gondoskodással tartotta a lelket.“ Szerényebb keretekben ezen irodalmi társaság elnöki székében én is ezt teszem, mégis abban a Pesti Naplóban, a melyet olyanok is szerkesztenek, akik csak Írnak, csak Írnak de nem olvasnak, azt olvasom, hogy lekicsinyelve egyénileg támadnak meg. Miért ? mert igaz munkában társaimmal együtt igaz szívvel dolgozunk ? A újabb kori nem olvasó irók Pesti Naplójával szemben a Báró Kemény Zsigmond Pesti Naplójában megtaláljuk a vigasztalást. Meg van ott Írva néhai ngos vitéz Balassa Bálintnak és ama jó emlékezetű Rúnái Jánosnak, a magyar nyelv két ékességének istenes énekeiben, hogy: „Az idő ósága nevel magasságot, Mint tél után nyár hoz korára virágot. Ne várd hát éltedben bár nagy érdemű légy, Hogy erőtleneken nagy becsületet vágy, Híredet, nevedet tapodja sok irigy ........... Biz d a jövendőre érdemed jutalmát Te csak szolgáld időd............ És mi szolgáljuk a magunk időnket minden gáncsoskodás, kicsinylés, nagy képüsködésből merített lenézés dacára és ellenére s a kik nem veszik a fáradtságot, hogy szerény működésűnket megismerjék s a helyett, hogy céljainkban segíteni igyekeznének, felületes birálatok- kal kevély hangon leckéztetnek: idézzük az igazi a nagy Kemény Zsigmond féle Pesti Naplóból. De kisded előttem a kevély uraság, kinek dicsősége a lusta puhaság. Becsület abban áll, közjónak szolgálnunk . . . Igenis mi a közjót akarjuk céltudatosan szolgálni, mikor vissza akarjuk szerezni Erdély elveszített küzszellemét. Sokszor el mondottam már, még sem tudom eleget ismételni, hogy ma még Erdély közszelleme a budapesti élet lehullatott morzsáival táplálkozik, pedig a gyorsan fejlett fiatal főváros közélete nem hű tükre a nemzet gondolatvilágának. Események, melyek minket aggasztanak, szenvedélyek, melyek a hamu alatti parázs erejével tovább és tovább égnek, ott fenn a Duna partján ismeretlenek. Egész Erdély lüktető élete be szorul a fővárosi lapok „vidék“ rovatába. A politikai,-irodalmi, társadalmi mozgalmainkra vagy lealázó vállveregetést vagy felületes és rossz indulatu kritikát kapunk. Másként volt ez a múltban, mikor a vérünkből származott erdélyi fejedelmek magyar udvartartása, magyar hadserege, magyar művészete Európa akar zörgő leveleivel a reménységre szőrűit szegény magyar népnek . . . Ezért esik a lelkünk csodás mozdulatlanságba, mikor a Rákóczy fája alatt a füvet fe- kiisszük. Csönd van. Minden hallgat. A vidék visszatartja lélekzetét. Hallgatnunk kell, mert érezzük, hogy kár volna megzavarni a templomi csöndességet. Többet érezünk, mint gondolkoznánk. Tekintetünk az égen úszkáló habos felhőcsomókat kisérgeti. Jön egy gombolyag, csipkés. Szakasztott mint a lovas huszár. A ló büszkén lobogó sörénnyel délceg vitézt hordakinek előreszegzett kardja százszoros halált akar osztani ... De ni, mi ez! ... A folt egy, szerre gomolyodni kezd, a ló előrerugtat a nagy, lapos kék mezőségen, s lovagja elmarad tőle, vergődve, halódva . . . Egy perc rája és nyomorultan tipornak rá megbokrosodott, gazdátlan paripák . . . Aztán más alakzatok jönnek ; s a mi lelkünk oly nyugodt, oly végtelenül pihen és felejti önmagát. Mintha már menne is a felhőkkel . . . Nehéz elválni attól a helytől. Tele a fülünk a pacsirta dalával. A fa tetején ezüstös hátú levelek tapsolnak a szélben. Pedig mi nem vesz- szük észre a gyenge fujdogálást. Megmérjük a fát: csak négyen bírjuk átnyalábolni. Pudvás odúja kettőnket is benyel kényelmesen. Bársony is kiveszi részét a felséges élvezetből: a homokparton ürgelyukat fedezett fel; annak ment neki és kapar, mint a motolla ; majd beledugja orrát a lyukba és önfeledt kéjjel prüsszög, hortyog, szimatol. De végre is indulni kell. — Kár még hazamenni — igy vélekedik Laci, mi pedig helyeslünk. — Igen ám, de otthon . .. mit szólnának, ha késünk ? . . . Aggódnak, hogy eltévedtünk. — Eltévedtünk ... — ez már erős ellenérv. De könnyű visszaverni. Csak egy ötlet és minden rendben. — Hát a Bársony ? ! . . . legszabadabb nemzeti államát itt alkotta meg. Másként volt ez a múltban, mikor a vallási türelem, a gondolat, a lelkiismeret szabadságnak klasszikus földje Erdély vala. A magyar nemzeti közszellem épen ezen a földön simult a vezető magyar kultúrához a szászoknak a románoknak kultúrája. Ezen a földön törekedtek a fejedelmek a különböző fajú lakosság között megteremteni az egységes magyar nemzeti közszellemet. A „transylvanika nátióban“ az együtt élő népességnek egységes gondolat és érzelem vilámja egy egységes szabad nemzet kifejlődésére az alapokat ezen a földön építette meg. Ez alapokon a magyar nemzet kultúra vezetése el volt fogadva már s az országban lakó más fajok kultúrája nem keresett — miként most —egymástól teljesen szétfutó irányban idegenben vezető kultúrát. A fejlődés csaknem az volt, a mi az olasz közszellem és kultúra kifejlesztésében Toskana- nak jutott. Az olasz nemzeti közszellem legerősebb vára, az olasz nemzeti sajátosságoknak legfrappánsabb kifejezője nem Róma, hanem Florenz, Metve, Toskana volt. A Medin paloták csarnokában Florenzben 28 szobor van, mind magánosák ajándéka. Ez a 28 szobor, csupán Toscanai kitűnőségek, az Olasz nemzet faji erejét legfrappánsabban képviselik. Ma már Olaszországban köztudat az, hogy Dante tolla és Garibaldi kardja teremtette meg az olasz nemzet egységét. Ez a nemzetegység tulajdonképpen ott is csak amolyan Transsilva- nizmus volt kezdetben. De az a Transsilvaniz- mus, melyben benne volt az olasz nemzetnek assimiláló ereje, nemzeti öntudata és imperialis ösztöne. Ennek az assimiláló erőnek, nemzeti öntudatnak, imperiáíis akaratnak, teljes pen- dantja volt, mikor az erdélyi országgyűlés fanatikus lelkesedéssel tűzte ki a zászlót, hogy „Unió vagy halál !“ De mig Olaszorszországban a toscanai nemzeti energia kardját és tollát is meglelve, a szétmarcangolt nemzet testét összeszedve s egységes lélekkel látta el, addig a magyar nemzeti energia, mely a Transsilvaniztnus körében három évszázadon át fejlett, éppen a hatalmas toll és kard hiányában elszivárgóit, elveszett a homokos pusztán. Hogy mennyire vonzó volt Olaszország példája az erdélyiek temperamentumára s menynyire ösztönszerüleg is azonosnak Ítéltük az olaszországi fejlődést azon iránnyal, ahogy mi Micsoda megkönnyebitő sóhajok ! ... Hogy erre nem gondoltunk! . . . A Bársony pedig kezdi magát fontosnak érezni. Sugárzó pofával ugra-bugrál, majdnem eltaszint. — De hogyan? — ezt kérdi minden szem, tanakodva. — Adsza ceruzát! Papirom van ... Itt a levél: „Délre otthon leszünk. Nincs baj. Sok kézcsók.“ S azzal minden szem Bársony felé íordúl. Ő a nap hőse. Az Eszti belefűzi a cédulát a Bársony nyakravaló szijjára. így kész, ni. Most mehet. — Bársony! . . . Bársony ! - riasztjuk. Nem ért . . . — Bársony ! . . . Haza! ... — A hatás közömbös. Hátrakonyult fül, behúzott farok, és értelmetlen macskadörgölődzés. Most már szigorúság kell ide. — Bárrrsony! . . . Pszt, Bársony, de Bársony! ... — Többszöri előrefutás és kemény hangok. Ez már használ. Szűkülve néz ránk a szeme fehérjével és körbe kezd futni. Szagolja a földet, mig nyomra lel és aztán nem kell többet nógatni. Nyílegyenesen rohan, hogy alig látni vékony pálcikalábait. Megnézzük: tiz óra, húsz perc. És nyugodtan megyünk tovább : otthon már nem várnak. . . . Delet harangoznak, mikor az utcza- ajtóban a Bársony fogad bennünket nyájas fark- billegtetéssel. Tőlünk is kijár egy kis cirógatás ; egyébiránt úgy volnánk, mint az egyszeri ember. Olyan nagyon fáradtak vagyunk, hogy azt sem tudjuk : mit együnk hamarjában ? . . . Megkérdezzük otthon, hogy mikor kézbesítette a postás a levelet . . . Két órai gyalogúinkat ez az édes, kedves dög húsz kis perc alatt benyargalta . . . . . . Hát nem doktora ez utriusque kutyatudománynak ? . . .
