Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
A „NAGYBÁNYAI HÍRLAP“ KARÁCSONYI MELLÉKLETE. Várom a karácsonyt. — Irta: Ifj. Kárpáti Endre. A karácsony a gyermek ünnepe. Nem a mienk. A miénk is volt, mig gyerekek voltunk Ma már nem. Alig maradt belőle valami. Akkor egy egész kiszélesedett világ volt, egy határkő, életcél, egy megelevenedett és. közénk- jött élő Aridersen-mese. Ma csak egy korán sötétedő téli délután, egy ünnepi reggel, pár órás nap, valami kis megpihe- nés, kevéske mosolygásos öröm. És én mégis nagyon, de nagyon várom. * * * A karácsony a gyermek ünnepe. Nekünk is ünnepünk, mert félig gyerekekké leszünk benne. Megállunk egy játékkirakat előtt sok apró gyerek között. Ott nézzük a babákat, elefántot, a körben szaladó vonatot, erezzük a remegését sok gyerekléleknek. A mi lelkünk is el kezd remegni, ahogy remegett valamikor sok karácsonnyal .ezelőtt. Még ma is fáj a szivünk valami után, amire akkor fájt és amit akkor nem kaptunk meg a Jézuskától. Megyünk tovább. Menekülni a felujuló hangulatok elől, amik különös csalódásizü sajgást hoznak el a messze gyerekkorból. A gyár a város végén vastag hangon kezd dúdolni. Ezt is ismerem. A sötét pályaudvar felől tolató mozdonyok sípolnak; erre is ráismerek. A lámpa a szobában körben ülő arcokat világit meg. Ezek is mind a régiek. Furcsa, hogy mi szikranyit se változtunk. Csak a beszédünk más. Még olyanok ülnek köztünk, akik akkor nem voltak itt. És olyanok hiányzanak, akik akkor itt voltak. Mégis más a világ. Körülöttünk is, bennünk is. * * * A karácsony a miénk is. Akit eddig is szerettünk, jobban szeretjük. Akit nem szerettünk, nem jut eszünkbe. Sok olyannal törődünk, amit máskor nem veszünk észre. Uj beszédtárgyakat találunk. Ami mást érdekel, engem is érdekel. Apró eseteken könnyezésig el tudok kacagni. Egyáltalán nem sok kellene hozzá, hogy sírva fakadjak, nem tudom én, mitől. Ez az absolut pihenés. Nemcsak a munkanélküli tespedés. De pihenése az agynak; a léleknek megújulása. A rendes képzetek sarokba szorulnaké s támad egy keskeny térség, ahol minden uj, minden izgató, mulatságos, egészen tiszta, világos. * * * IJyen reggel nincs több az esztendőben. És nincs több az egész egy életben. Jövőre más leszek; minden jövő karácsony más lesz. Talán ha kinézek majd az ablakon, nem ezt a sötét háztetőt fogom látni. És elfelejtek innét sok mindent, pedig ma még tudom, ismerem a környékünket a legutolsó betűig, a legutolsó emberig. Akik szembe jönnek az utcán: mindről azt hiszem, ismernek. Tudják, hogy karácsonyi öröm van a szivemben. És én megfordulok, utánok nézek. Elképzelem, hogy az éjjel felkelt az egész ház apraja- nagyja és éjféli misére ballagott. És érzem rajtuk az áhítatot; látszik a friss reggeli mosakodás iidesége az arcukon ; az ünnep nagyszerűsége a fekete ruhájukon. Az ujdonatosuj fekete bőrkeztyü a kezemen büszkeséggel tölti el szivemet. Karácsonyt érzek. Karácsonyban élek. A templomi pásztoraiét meg tudom érteni. Nézem a sok embert a boltozat alatt és uj gondolatot ád a tömjénfüst, az orgo- nálás tömött hangtengere. * * * Otthon a meleg kályha mellett sohase érzett szenzációk várnak. Lapos, nyomda- szagu újságok. Friss, simahátu, felvágatlan könyvek. Uj könyvek. Uj hangok. Uj képek. Kipirultan válogatok bennük, számolom őket. Nem tudom, melyikhez kezdjek. Karácsony van mindenikben. Karácsony van a szoba sárga falai között. Lassankint megtelik minden karácsonyi levegővel. A szomszéd szobából tegnap esti langyos fenyőillat árad el. Az ablak alatt a sárban hangos beszédű emberek sietnek odább. * * * És én várlak téged, karácsony. Várlak. Szomorú viszontlátás.- Irta: Révai Károly. — Csánk egy minden nevezetesség nélkül való kis falucska, hol emberemlékezet óta nem történt rendkívüli esemény. Talán a tatárdulás óta még hadfiakat se láttak. Az ottani emberek születnek, csöndesen leélik a kiszabott időt, aztán feltűnés nélkül visszatérnek a földbe. Csak most, hogy arra jártam, tűnt fel nekem valami, ami már rendkivüliségszámba megy. Egy elrongyolt, szomorú alakot láttam napestig bandukolni a házak körül ; nem azért, hogy kolduljon, hanem hogy tudakozódjék két leányka után. Mindennap újra kezdi kéydezős- ködését: Nem látták-e a Birikét, meg az Ágnest? A komoly emberek szánalmasan felelnek neki s megnyugtatni igyekeznek őt; de a pajkosabb fiatalság átküldi a szomszédba azzal, hogy igenis látták, ép most szaladtak át a szomszéd udvarba ! Ezt a szerencsétlen embert úgy hívják Csánkon, hogy a „bolond Bálint.“ Megkérdeztem a csánki papot, mit tud a szegény emberről? O mesélte el az egész történetet elejétől - végig. Hát én ezt a szomorú történetet mondom el; talán okul belőle sok árva honfitársam. * Egy tavaszi délután nagy sirás közt találta Bálint András az ő hűséges élettársát. Hiszen igaz, volt miért bánkódnia! Nagy szegénység ütötte fel tanyáját a házban. De Andi ás kemény ember volt; nem szerette a siró szemeket. Azért odafordult a zokogó asszonyhoz s kissé élesen szólt reá: Édes asszonyom, egy hangodat se’ halljam többé! Nem szeretem a sírást! Az nem változtat a mi dolgunkon semmit. Sírásért nem adják vissza a mi házunkat. Itt okosan cselekedni kell! — De ha látom a mi két kis leánykánkat, - felelte nagy búbánattal az asszony, — azt hiszem, meghasad a szivem! — Tudom édes életpárom, hiszen engem is az ő sorsuk keserít; de én sírással, jajgatással nem vesztegetem időmet. Tudok én dolgozni! Be jó, hogy gyermekkoromban egy kis kovács — lakatos munkára is szoktattak! Jó hasznát veszem én annak! Már beszéltem a jegyző úrral Nagyfaluban; holnap meg lesz az útlevél. — Útlevél? Hát minek az? — Minek? Elmegyek messze-messze, tengeren túlra; oda adom testemet azoknak, kiket úgy nevez a jegyző úr, hogy „jenki“. Oda adom jó pénzért; addig dolgozom, mig leszakad rólam ez a hitvány hús! — Jézus-Mária! édes uram lelkem! Tán megháborodott az esziben? — Nem háborodtam meg, sőt ezután leszek okos. Amerikában annyi a pénz, mint a polyva, csak dolgozni kell érette. Meglátod mennyi bankót küldök majd haza! Első dolgod
