Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-11 / 50. szám
2 KT agy toánya.1 ZZlrlap 1910. december 11. IPARÜGYEK. Pártoljuk a hazai ipart. Mondjuk, de nem tesszük. Igen kevesen vagyunk, akik megkísértjük. Az eredmény is csak kicsiny. Éppen Nagybányán annyira jelentéktelenül kicsiny, hogy hazai ipar, magyar ipar pártolásáról itt alig beszélhetünk. Pedig valóban kárára az országnak: mindnyájunknak kárára van a magyar iparnak a nem pártolása. Országunkban többször kezdődött a magyar ipar pártolására hangulatkeltés és csakugyan hangulat maradt, azaz gyorsan elpárolgott a lelkesedés s megszűnt a hazai ipái1 pártolását célzó munka. Úgy megszűnt, amint eltűnik a hangulat, mielőtt még életképességig fejlődnék; sok minden, ami magyar, mert hamar lobban a magyar szalmaláng. Minden esetben ez az egyik ok. Talán a legnyomósabb, de van kívüle más több is. Megemlíthetünk egy-kettőt. Aki végigfutja talán e sorokat, ezekből is láthatja netalán: miért nincsen pártolva a magyar ipar. Az elmúlt száz évnek negyvenes éveiben, amikor a szabadság szellője legyintésének előszelét már érezte a nemzet művelt osztálya, az akkori időnek nagyjai a magyar ipar pártolását is megkezdték. A „honi ipar védelmében“ mágnásaink egy részes az alattuk (?) állóknak: a középosztálynak csaknem minden műveltebb tagja hadat izent a külföldinek, amennyiben a hazai ipar termékei között megtalálta, amire szüksége volt. Már-már erőssé kezdett izmosodni a mozgalom, mikor a kereskedelem közönséges ravaszsággal a maga hasznára kezdte becsempészni és árulni hazai gyanánt azt, ami nem volt az. A hazai ipar már-már erőhöz kapott volna, de a nemzeti életnek fokozatosan növő ereje mellett útjába állott a kereskedelem, ahelyett, hogy segített volna emelni, nevelni. Pár éve volt a tulipán mozgalom. Kevesen voltunk, a kik fel nem tűztük a tulipán jelvényt, de amennyire módunkban állott, pótoltuk a mozgalmat, mivel az előtt is magyar iparpártolók voltunk. De jó, hogy nem tűztük fel a tulipánt, mert akkor magunk maradtunk volna jóformán, akik még ma is hordanék. A tulipán időszak éppen úgy, mint a honi ipart védelmező, előbb említett mozgalom hasznára kezdett lenni az iparnak s hogy életképességét gyengítse, oda állott újra a kereskedelem. Tulipán jelvény s magyar iparpártoló jelszó alatt az osztrák árukat behozva magyar áruként juttatta országunkba mindenüvé, mindeni- künknek a kereskedelem. Kezdve a gyufán, igen sok kereskedelmi cikk került házunkba a j külföldről hazai gyártmány gyanánt. Szomorú tények ezek, melyek bizonyítják, hogy a kereskedelemnek egy része még a nagy nemzeti érdeket sem veszi figyelembe, ha arról van szó, hogy többet nyerhet. És ez ártalmára van a becsületes kereskedői osztálynak, mert a kereskedői bizalmat rontja, megbízhatóságát gyengíti. Vannak városok, ahol a magyar ipari készítmények fel vannak karolva; gyakran keresik a vevők a magyar gyártmányokat; keresik honfiságból és keresik azért, mert meggyőződtek a hazai készítmények jóságáról és magukra nézve hasznosnak tartják, ha magyar kéznek a munkáját szerzik meg. Azokban a városokban [ a kereskedők ezt jelzik is már a kirakatjaikon s azonkívül gondoskodnak arról is, hogy hazai gyártmányok cége alatt külföldi áruk forgalomba ne jöjjenek. De az ellenőrzésről gondoskodik maga a közönség, a vevők, a magyar ipar és j kereskedelem érdekében. Azt a két mozgalmat, mely a hazai ipar pártolását célozta, a fennebbieken kívül megölte, elfojtotta a politika, ez a moloch, mely mindent semmivé tesz vagy legalább semmivé 1 igyekszik tenni országunkban. Vagyont, meggyőződést, egyéni tisztességet, az egyén szabadságát s úgy látszik az egyének becsületét is ez eszi meg nálunk. Ilyen viszonyok közt a hazai ipar támogatására talán legjobb volna, ha mintegy titkos szövetség szervezkednék az ország összes iparososztálya, a számottevőbb kereskedők s a fogyasztók érdekének megóvásáért a városok hölgyközönsége. Hallgatagon kimondanák s fáradságot nem kiméivé, mint egy jól szervezett titkos hadsereg megtennék, hogy csak hazai iparkészitményeket engednek be házaikhoz s az ellenőrzést a leglelkesebb éberséggel gyakorolnák. Az a nőegylet, mely ezt megtenné, eddigi humanitárius szolgálata mellett fontos hazafias missiót is teljesítene!!... A „Magyar Védő Egyesületinek a „Hazai Ipari Beszerzési Források“ cimii füzete van előttem. Lapozgatom s látom, hogy van mit pártolni, van igen sok készítmény hazánkban, a miből házi berendezését, ruházatát, fenntartási szükségleteit mind beszerezheti. Csak egy kis magyar lelkesedés s hazaszeretet kell hozzá. Ez pedig ugy-e van minden magyarban s különösen a hölgyekben?! Akkor hát lássuk ez irányban a magyar munkásságot, a magyar nemzeti munkát is. Csak hazait szerezzen be mindenki!! Siculus. * A kereskedelmi miniszter által ez évben kiadományozott 600 koronás ipari tanulmányúd ösztöndíj az ösztöndíjas személyi akadályai miatt megüresedett, erre uj pályázatot hirdetünk. Elnyerhetik a kamara kerületében illetékes oly iparos segédek vagy fiatal iparosok, a kik katonai kötelezettségüknek eleget tettek. Az ösztöndíj külföldön szakiskolában, tanfolyamokon vagy műhelyekben szakbeli tanulmányok folytatására használandó. Pályázati kérvényeket a debreceni iparkamarához f. hó lö-éig kell beadni. A kérvényben ismertetendő az eddigi szakképzettség, esetleges nyelvismeret, a külföldi tanulmányozás helye és módja. Felhívom azért mindazokat, akik az ösztöndíjat elnyerni óhajtják, hogy kérvényüket a jelzett határidőn belül az ipartestülethez adják be. S. F. hírek. December 10. Vasárnapi levél. A városi takarékpénztár a mai közgyűlési határozattal nyugdíjazott főkönyvelőjének mint volt városi tisztviselőnek kegydijat juttat. Ez szép dolog, meg nem is. Vagy megillet valakit becsületes szolgálata után az illő nyugdíj vagy nem, de kegydijaknak intézményszerü bevezetése a városi közéletbe elitélendő törekvés. A város, szervezési szabályrendeletének rég elhatározott revisiója a városi törvény megalkotásáig, tehát ad graecas Kalendas elhalasztat- ván nagyon megfontolandó, hogy nem volna-e inkább célravezető a nyugdijszabályrendeletbe lefektetett elveket áttörni, a szabályrendelet vonatkozó intézkedéseit a tényleges viszonyoknak megíelően megváltoztatni, hiszen nemcsak a tisztviselők és tanács, de maga a képviselő- testület is meg van győződve arról, hogy lehetetlen többé a pótlékok előtt volt régi fizetéshez a változott s állandóan nehéz megélhetési viszonyok között visszatérni : mintsem holmi kegydijak alkalmazásával megkerülni az érvényes szabályrendeletet és megalázni vele azt, ki valóban nagy buzgalommal és szorgalommal szolgált rá a már állandósitottnak nevezhető fizetése után kirovandó nyugdíjra ? Az a szabályrendelet csak mint az akadémiák minden aprólékossága. A publikum nem tudja, hogy az „élethű“, foto- grafikus pingálás a legkönnyebb, az abszolút egyénieden munka a világon, amelynek megtanulásához éppen csak idő kell és semmi egyéb, tehetség a legkevésbbé. Nem tudja azt sem, hogy minden fiatal piktor, még a leggyöngébb is, aki egy tájképet fest, amelynek extravaganciáján a jámbor laikus esetleg megbotránkozik, sokkal kevesebb fáradtsággal megfesthette volna ugyanezt a tájképet teljesen objektiv szemmel, szolgai hűséggel. A publikum nehezen tudja ezt bevenni, de el kell hinnie azonnal, mihelyt arra gondol, hogy emberek, akik tehetségesek, szorgalmasak .és fiatalok és akik ezzel a három tulajdonsággal a közönség pénzelt kedvencei lehetnének, ha nem a meggyőződésük, hanam tisztán a megélhetésük lebegne szemük előtt, hogy ezek az emberek keserves küzködésben vannak a létezéssel, ennek az iránynak, a modernségnek, a meggyőződésnek szeretete miatt. Még ha az egész művészetük egyetlen tévedés volna, akkor is tiszteletreméltó és értékes lenne ez a tévedés, minthogy minden dolog tiszteletreméltó, amihez emberi fáradtság, emberi munka, emberi szeretet tapad. Hiába hirdetik róluk a szélhámosságot azok, akik az ő rovásukra akarnak emelkedni: küzködő, éhező, nyomorgó szélhámosok nincsenek. A szélhámosok rendesen elsőosztályon utaznak és lakkcipőt hordanak. Igen jól érzik magukat és nem-verik a fogukhoz a garast, amit a modern piktor csak azért nem tehet, mert nincsen hozzá garasa sem. De ha az nincs, annnyit legalább megkövetelhet, hogy tiszteljék a^ munkáját, vagy ha azt nem, hát a koplalását. És ne vágják a szemébe, hogy csak a tudatlanságát rejtegeti holmi modern jelszavakkal. Annál kevésbbé, mert ezek a jelszavak a mi meggyőződésünk szerint az igazságot fedik. Nem a hangulatfestés az egyetlen esztétikai érték a világon, de mindenesetre egyike a legelsőknek. Nem is ma találták ki, hanem a hangulat a legszebb dicsősége akár Boticelli, akár Raphael, vagy akár. eppen Rembrandt művészetének. Azt, hogy az „Éjjeli őrjáratában, vagy a „Christ aux cent florins“ lapjain nincsen hangulat, nem igen merné állítani valaki, hanem azt igenis, a legmélyebb meggyőződéssel kimondjuk, hogy annak a festésnek, amelyik a maga ideálját a külsőségek utánzásában látja és ahelyett, hogy a saját szellemét fejlesztené továbbb, hagyományokon rágódik, semmi köze nincsen sem Rembrandthoz, sem ezekhez a hagyományokhoz, sem bármiféle igazi előkelő művészethez. * Azoknak, akik Európa nyugatán tanultak pikturát és idehaza akarnak azután érvényesülni, még egyéb dolgokat is a szemükbe vágnak igen gyakran. Többek között azt, hogy nem magyarok, nincsen nemzeti jellegük, hogy kozmopoliták. Hát ez igaz. Nekünk speciális, magyar jellegű pikturánk nincsen. Én nem tudom, vájjon a művészetnek faji differenciálódása elsőrangú cél-e, de amenyiben rólunk, magyarokról van szó, akik kevesen, szegények és kezdők vagyunk, akiknek minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy a külföldéi észrevétessük magunkat, meg tudom érteni és magam is érzem az egységes, nagyszabású, magyar piktura' utáni kik vágyakozást. Ebben tehát egy volnék azokkal, az említettem szemrehányásokat a moder piktorok fejéhez vagdalják. Hanem én nem a piktorok felé küldöm ezeket a szemrehányásokat, Hanem éppen azokhoz, akik a modernséget szidják. Őket éri a szemrehányás, mert ők ennek a kozmopolitizmusnak az okai. Azok a piktorok, akiket ők védenek, melengetnek, nyilvánvalóan nem nemzetiek. Legalább is én nem tartom nemzeti művészetnek azt, ha valaki diszmagya- rokat pingál vagy pedig válogatott jeleneteket a magyar történelemből. Sohasem láttam, hogy például a legnemzetibbként emlegetett angol piktura igy cselekednék. Nem, az angolok portrékat, tájképeket, tengert festenek, nem is mindig angolokat, hanem olyat, ahol éppen vannak. A pikturájuk mindamellet speciálisan angol. Miről van tehát itten szó ? Nyilvánvalóan arról, hogy nekünk magyaroknak, éppen úgy, mint nekik angoloknak egy külön, saját, zárt stílusunk fejlődjék ki. Már most én azt szeretném tudni, hogy ez az uj stílus miképpen fejlődjék ki, ha minálánk minden újságra, minden eredetiségre való törekvést elnyomnak éppen azok, akik ezt az uj stílust követelik ? Miképpen lehet követelni a fiatal magyar festőtől, hogy ódákat pingáljon a hazafiságról, mikor nem hagyják lélekzethez jutni. Elsősorban: lehetetlen, hogy minden piktor ne rohanjon a nyugat felé, mikor idehaza nem tud megélni; másodszor : sohasem fejlődhetik ki semmiféle uj stílus, ha ez a fiatalság nem tud érvényesülni. Idáig a magyar nemzeti piktura nem volt, az öregek nem tudták megcsinálni. Miképpen gondolják tehát a soviniszták, hogy ezt a stílust azok fogják megcsinálni, kik _éppen az öregek hagyományaiból tengődnek? És miért nem szidják ezeket a nemzetietlenség miatt ? És miért támadják épen azokat, akikben, ha semmi más érték nincs is, de a fejlődni akarás, az újnak keresése mindenesetre ? Egy csomó_ kérdés, amelyre én nem tudok megfelelni. Ők pedig fölöslegesnek tartják. Sz. K.
