Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-16 / 42. szám
1 TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. A KTAGYBÁKTYAI ipartestület hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egész évre'6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------A l egégetőbb kérdés'. Október 14. (M. H.) A legégetőbb kérdés már régen van napirenden. Rengeteg tinta fogyott el tárgyalása közben, mérhetetlen szó hangzott el felette, de az ügy ma sincs elintézve. Nem is csoda. A drágaság — ez a legégetőbb kérdés - körülbelül^ veleszületett betegsége a civilizációnak. És pedig olyan betegsége, ami ugylátszik, majdnem gyó- gyithatlan. Az ősember, aki maga gyúrta magának a fazekat a maga agyagföldjéből s a maga iszkábálta parittyával ütötte le az őzet, vagy maga faragta szigonnyal szerezte a harcsát, bizonyosan nem sajogta még a drágaságot. De Róma őskorából már fönnmaradt a törvény, amely eltiltja a tejesmalac megölését, mert nagyon megdrágult a malacpecsenye. Ez nagyon primitiv orvossága volt ugyan a drágaságnak, de ma sem igen tudunk különbeket ellene, pedig jó egykét ezer év van azóta mögöttünk. Az orvosság nem lett többet érő, csak a baj lett ezerszer akkora. A római polgár a malacpecsenyét védelmezte — melyikünknek jut most eszébe azon jajgatni, hogy drága a malacpecsenye, meg a pávanyelv? Nem a luxuscikkek drágultak meg, hanem azok az élelmiszerek, amik az erőt adják, az életet tartják az emberben. A kenyér, a hús, - a viz! A levegő felől még ma nem panaszkodhatunk, de az csak addig tart, mig Lukács Lászlót nagyon meg nem szorongatják Bécsből az uj ágyukért. Fele ennek csak a tréfa: a másik fele komoly. Az, hogy egynéhány ember száz ötlettel fokozza addig a drágaságot, mig a tömeg milliói csak egy gondolattal is enyhíteni tudnak rajta. Pedig a gondolat bőven terem, jaj, minő bőven! Ha búzában, gyümölcsben, legelőben akkora volna a termelés, mindig terítve volna az asztalunk. Csak az a baj, hogy ezek a gondolatok csak lelkileg táplálók. Hússá, vérré, kenyérré soha nem válnak. Megaszalódva raktározódnak el a világ legnagyobb temetőiben, a könyvtárakban. Ez lesz a nyilvánvaló sorsa annak a három derék könyvnek is, amit most az országos iparegyesület adott ki a drágaságról. Szép könyvek, derék könyvek és hiábavaló könyvek. Élvezet őket olvasni nemcsak a gazdag embernek, hanem a szegénynek is, aki megtanulja belőlük, hogy a drágaság' nagyon viszonylagos fogalom és a keletkezése ép oly zavaros, mint a jégesőé. Hozzájárul az is, hogy valami ir csavargó Klondykében uj aranymezőket fedez fel, meg az is, hogy a magyar paraszt nem végez felsőbb gazdasági tanintézeteket, mint Tolyás Dániel. Becsületes szándékkal, nagy igyekezettel össze van itt szedve minden ok, ami csak található Septimius Severustól lord Avebury-ig. Csak egy hiányzik közülök, csak egyetlen egy. Az, amit egy igen messzire való falusi tanító igen világosan fejezett ki, mikor a fák és madarak napján szemléltető oktatást tartott tanítványainak a szabad mezőkön. — Látjátok, fiaim, ezt a szép, nyílt, kék eget? Ez, ameddig csak látjátok, mind, mind a miénk mindnyájunké. A lelkes tanférfiut egy okvetetlenkedő gyerek kérdése akasztotta meg a költői lendületben. — Hát a föld, tanító ur? — Az, fiam, ameddig csak a szem ellát, végtelen végig, a Pallavicini őrgrófé . . . Ezt többféleképpen lehet variálni, de nem nagyon sokféleképen. Egy marék püspök, egy sereg mágnás: s kivan az ország. Hogy mi az orvossága a drágaságnak? Az okos könyvek erről is sok okosat tudnak. Jó kereskedelmi szerződések, a beltermelés fokozása, a paraszt művelése, fogyasztói védőegylet megalakítása az egész ország bevonásával, sőt — fokozottabb statisztikai adatgyűjtés és még elevenebb sajtóakció. Kétségtelenül okos dolgok ezek és nem lehet mondani, hogy annyit csak érnek, mint a patkó a virslivé válás stádiumában levő lovon. Nem, annál többet érnek: annyit, mint a haldoklónak, ha elkergetik róla a legyet. A husboykottot sok helyen R nagybányai Hírlap tárcája. A ragadozó.- Irta: Jávór Bella. Az asszony arca vörös lett, mint a pipacs, mikor Pratarics bejött a konyhába. Éppen kenyeret sütött, az égő kemence előtt térdelve, hát arra fogta nagy zavarában, hogy attól pirult meg! — No, szép asszony, hogy állunk? — Ugyan, nem lehet egy hét gyerekes asszony szép. Mit tréfál kelmed! — Tudod te, Juli, hogy igazat beszélek, hisz te is látod, hogy napról-napra szépülsz. Az asszony lesimitotta csípőjén a szoknyája ráncát; csak abból látta, hogy az föl volt tűzve, hogy a férfi folyton a lábára nézett. Kötekedve szólalt meg: — Nagy bűne lehet kelmédnek, hogy folyton a földet nézi ... és nem meri fenhordozni a fejét. — Fölemelhetem, ha néked úgy tetszik, Juli.— Hirtelen elfáradt benne a szó, nagyot nyelt. Küntről tányércsörömpölés hallszik; az asz- szony mérgesen ugrik el a kemencétől: — Mariska, megint egy porcellántányér; törd el leány, törd; törd a többit is, hogy a . . . jaj, de megvert az Úristen veletek! Uram bocsá’, majd, hogy még mit nem mondtam . . . Csak az Isten bűnömül ne rója . . . Megint leül a kemence mellé. Az ember az ajtófához dűlve nézi. Közben az inge gallérjába dugja az ujját és feszegeti, mintha hirtelen megszükült volna. — Ejnye teringettét, és milyen melege kezd lenni. Simogató pillantása hirtelen megkeményszik. Már nem is emberi a szemejárása, inkább egy ragadozóé. Az agyát égni, lángolni érzi; szinte dühösen rival az asszonyra. — Juli, én nem járok utánad többé, vagy jösz hozzám, vagy . . . Az asszonyt gyönyörködteti ez a hang. Előmutatja a fehér fogsorát, sőt kacsint is egyet hozzá; végül jót kacag és úgy mondja: — Mégis nagy bolond kend. — És még bolondabb, amióta meghalt az urad. Az asszony fohászos hittel emeli égnek a szemét: — Az Úristen rendelése vót. — Vót ördögöt. Te dobtad el a sulykot, mikor még szép, friss és gyönyörű voltál; mint most is v. . — És most se értem, minek jár utánam már vagy tizenöt esztendeje. Minek jár utánam most is, én tudom, hogy csúnya és öreg lettem. — Karcsi, ereszd el a szoknyámat! Nem széköm meg, ne félj ... - Hát igen. Csúnya és öreg vagyok. Mit akar? — Mert te szegény és egy nyomorult özvegy asszony vagy. Én pedig gazdag ember. Prataricsnak, komám, nem tudná kifizetni a főd- jét az egész falu . . . Hát ezért. Meg emlékezzél, mikor kikosaraztál, — olyan futóbolond voltam neked — olyan büszke voltál; hencegős, cifra . . . Hejh’ be tudtam, te rád is jár a rúd egyszer. Meg is fogadtam akkor: ha eljön idő, ha megfordul a szekér kereke, ha csak száz pengőm lesz is, ha neked semtnidse; hejh’ be megfizeted a hencegésed, gyönyörűséges Kelemen Julis! Az asszony szeme szögletében sárgás láng villan, pajkosan helyezi a kis ujját a szájára. Ez még jobban felbőszíti a ragadozót. Izmos markával belemarkol az asszony csipőjőbe. Most már az se tréfál. — Menjen kend! Ne bomoljon. Menjen feküdni, ha részeg. Na nézzék . . . Nem szé- gyenli a gyerekek előtt! Most már észre tér az ember. — Hát menjünk a szobába. Csak nem mondhatok el mindent a gyerekek előtt? — Aztán hízelegve tette hozzá: Meg olyan okos gyerekeknek látszanak! — Az ám! Nagyon okosak ők. Aztán ösz- szefognak vagy öten, fiuk a bácsi ellen . . . És mert féltik a szép mamácskát, még elverik kendet, ha ilyenképen udvarol! — Mi a fene! — harapja össze az ajkát, az ember. — Talán mehetnék is már; mi ? — Hát tessék — vonogatja vállát az asz- szony. — Menjek? • — Mit bánom én? Menjen. — Jó. Hát akkor szabad leülnöm, néném- asszony? . . . Lapunk, mai száma S oldal.
