Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-02 / 40. szám
III. évfolyam. Nagybánya, 1910. október hó 2. 40. szám. TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP- Jk. STAGYBÁNYAI TTJÁÉT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatfírs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fó')-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Val ljuk meg őszintén ... — Irta: Ajtai Nagy Gábor. — Valljuk meg őszintén, hogy sokkal nagyobb mértékben óhajtjuk a város, mint jogi személy gazdasági, sőt erkölcsi javait is különösen anyagi érvényesülésünk szempontjából igénybevenni, mint a menynyit e javakból egyénileg készek és képesek vagyunk a városnak juttatni, pláne mint a mennyit valósággal szolgáltatunk is! Ennek illustrálására legyen szabad ismét legelterjedtebb laptársunkkal szembe- állani, mert a színházi vasfüggöny „icike- picike“ hirdetési ügyével kapcsolatosan előrebocsátott tételem bizonyítható. Egyéni felfogás dolga, de megmagyarázható, hogy a város főjegyzője „tiz-tizenkét jónevü kereskedő és iparos“ meghiúsult, bár látszatra megdönthetetlen indokokkal utólag igazolt (— a kérvényezők beadványukban absolute semmiféle indokot fel nem hoztak, mely kézzelfoghatóan olcsó ajánlatukat acceptábilissé tehette volna —) vállalkozását, mint lapszerkesztő saját kicsiny céljai érdekében ügyesen felhasználja, mert hisz a közgyűlés előtt való nap ő maga hívta fel figyelmemet az ajánlat olcsóságára: ám a köz szem- bontjából súlyos jelenségnek kell tartanom, hogy a város előkelő kereskedői és iparosai a saját érdekeiket palam et publice előbbrevalónak hirdetik, mint a város gazdasági érdekeit. Valljuk be őszintén, hogy a városnak a magánvagyonosodás gyarapításában közvetlen szerepe nem lehet s ezért minden egyes törekvést, mely a kellő ellenérték nélkül való közvetlen szolgáltatásnak, mint természetes és magától értődő dolognak a városházára való bevezetését tenné csak megkisérelhetővé is : minden képviselőtestületi tag részéről energikusan visszaszorítandó. Mert bár igaz, hogy a városnak érdeke, miként jónevü kereskedői és iparosai feltétlenül boldoguljanak s képesek legyenek az esetleg még mindig fokozódható közterhek viselésére, mégis e célt is feltétlenül szem előtt tartván ezen érdek érvényesitése csakis a város gazdasági érdekeinek elvárhatóan kellő istapolása esetén számíthat általános támogatásra. Valljuk be őszintén, hogy az érdekek ezen kölcsönös és magasabb szempontokból igazolt, sőt okvetlenül szükséges kiegyenlítése nálunk épen nem normális, sőt a concrét esetben feltűnően dishar- raonikus, hiszen még a széntirás is segítségemre siet, mikor az cseng fülembe idézetül: Adjuk meg a városnak is, a mi a városé! Ne az fájjon nekünk, hogy más nagyobb értéket szolgáltat azért, amiért mi csak kevesebbet szántunk, hanem épen saját egyéni érdekeink védelmében igyekezzünk mi adni többet a városnak, hogy az biztosíthassa a régi, jónevü kereskedők és iparosok számára, miszerint „az agyon- reklámirozott világban a vasfüggönyre oly hirdetések ne kerülhessenek, melyek nemcsak a nagybányai kereskedelemnek és iparnak, de a városnak sem válnának nagy dicsőségére.“ Hiszen ha ajánlattevők a saját érdeküket akarták jó eleve előmozdítani, oly megfelelő összeget kellett volna a hirdetési jogért igérniök, mely épen személyükre és egyéni viszonyaikra való tekintettel a törvényben előirt árverésen kívül való bérbeadást indokolttá tette volna. Hol van az a mai közgazdasági viszonyok ezerlapos könyvében megírva, pláne axiómaként aláhúzva, hogy a város az egész közönséget s annak minden rétegét átölelő tevékenységét kénytelen legyen egyetlen társadalmi osztály előkelőségének kénye-kedve szerint berendezni s kizárólag annak feküdni, hogy saját anyagi érdekei rovásával nehány, egyébként felette értékes egyén tetszés szerint értékelt javát szolgálja? Valljuk be őszintén, hogy az tény, miszerint a város a Grundböck-féle csatornázásba felette sok ezeret haszontalanul eltemetett, nem szolgálhat örökös indokúl arra, hogy a jövőben is mindannyiszor eldobjon magától erre is, arra is pár száz koronát, ahányszor csak azt tőle kívánni szeretnők! R nagybányai Hírlap tárcája. Egy jeles román költőről. Ha a romániai lapokban valamely jeles tudósról vagy Íróról olvasunk, százat tehetünk egy ellen, hogy az a jeles iró vagy tudós magyarországi származású. Az utolsó évtizedekben föltűnt kiválóbb alakjai Romániának majdnem kivétel nélkül a mi édes hazánk szülöttjei, a magyar földben gyökereznek, s itt szívták magukba azt a szellemet, melylyel túl a Kárpátokon hirt, dicsőséget arattak, s megteremtették a román nemzet renaissancá-t. Különösen a bérces kis Erdély szülte egyremásra a nagyobb tehetségű írókat és adta a román irodalomnak. Igaz, hogy a politikai kalandorok is itt termettek. De most ne beszéljünk ezekről! Tényként kell azonban megállapítanunk, hogy Erdély nélkül vagy egyáltalában nem, - vagy csak egy századdal később fejlődött volna oda a román irodalom, a hol ma áll. De csudálatos ! Eleinte Romániában hozánnával üdvözölték az alkotó erejű magyar-románokat, oda édesgették, s mindent elkövettek, hogy csak minél többen kerüljenek a határon át, s igy időnként fölfrissitsék a petyhüdt román közéletet. Később már sokalták a beözönlést, s elriasztani iparkodtak őket. Az ok nagyon egyszerű volt : a kenyér kérdés. .Megdöbbenve vették észre, hogy a magyarrománok kiváló jeles tulajdonaiknál fogva, egy csapásra meghódították a lelkeket s a magasabb állásokba könnyű szerrel bejutottak. A kenyérkérdés tehát élére volt állítva. Ez időben került a mi földünk jeles szülöttje : Cosbuc György Romániába, kiről e rövid pár sorban kívánok megemlékezni. Cosbuc György, ki a románok enervált poezisa után, legelőször szólalt meg egészséges, reális, népies hangon, s ki uj életet öntött a román irodalomba, — 1866-ban született a Naszód melletti Hordó kis községben, hol apja görög keleti lelkész volt. Elemi iskoláit s a gimnáziumot Naszódon végezte, hol már akkor az ifjúsági irodalmi kör elnöke volt, melynek „Virtus Romana Rediviva“ címet, adták. 1884-ben Cosbuc Kolozsvárra ment át, hol az ottani egyetemen a bölcsészeti szak hallgatója lett, s 1887-ig ott tartózkodott. Hogy Kolozsvár szinmagyar kultúrája nagy befolyással volt reá, - az tagadhatatlan. Megjelent költeményeiben meglátszik a hatás, különösen a Petőíié. Egyetemi tanulmányai után a „Tribuna“ szerkesztőségének lett tagja, s ott dolgozott 3 évig, közben a szamosujvári és nagyváradi román lapok is közölvén verseit. 1890-ben ment ki Romániába. Ugyanis Maiorescu Titus bukaresti egyetemi tanár figyelemmel kisérte Cosbuc irodalmi működését, s felismervén az „oroszlán körmöket“, magához vette munkatársul. Bukarestben kezdte meg verseinek és prózai dolgozatainak köteteit gyors egymásutánban kiadni, hol egyszerre óriási feltűnést keltett. A inig itthon Magyarországon dolgozgatott, senki tudomást nem vett róla Romániában; ő maga Írja egy helyt, hogy „Romániában a kakukfióka sem tudta, hogy létezem.“ 1893-ban adta ki „Balade si Idile“ című verseskönyvét, melyről azt Írták akkor egyes lapok, hogy „Cosbuckal uj csillag gyűlt ki a román költészet szürke egén.“ 1896-ban jelent meg „Fire de tort“ című verses kötete, majd az Aeneis fordítása, melylyel megnyerte a bukaresti akadémia 12000 frankos nagy diját. Sűrűn jelentek meg eközben prózai dolgozatai is, melyek közül legnevezetesekbek : „Bessarabiá- ból“ „Egy acél korona története“ és „Független harcunk“ ciműek. De mint minden nagy tehetségnek, úgy Cosbucnak is temérdek ellensége támadt; kritikusai sokat Írtak róla sőt még a plágium vádjával is illették, a mi őt végtelenül elkeserítette. De a sok támadás dacára is folytatta lázas munkálkodását, s ma már kétségtelenül az első helyet foglalja el a román irodalomban. Nemzete sokat vár tőle, habár utóbbi időben ugylát- szik, a politikai viharok letörölték naiv lelkének hamvát. Cosbuc verseinek egy része magyar fordításban is megjelent. Az „Erdélyi Irodalmi Társaság“ megbízásából Révai Károly adott ki Budapesten egy kötetet, a költő arcképével, (Kapható Révainál Nagybányán 1 K 50 f. árban) Lapvinlt. mai száma G oldal.
