Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-28 / 35. szám
III. évfolyam. Nagybánya, 1910. augusztus hó 28. 35. szám. társadalmi éjs szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a,lapközlemények küldendők Főmunkatái’s: RÉVAI KAROLY. Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ----- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ A k ik sárral dobálóznak. Augusztus 27. Egy idő óta a magyar társadalmat s közéletet egy nagy betegség ragadta meg. Nagy betegség, mely egyúttal undorító is! Az emberek egymásközti érintkezésében bizonyos hidegség, tartózkodás figyelhető meg, melynek közvetlen okozója a bizalmatlanság, a gyanú, a félreértés. Mindenkiben gazembert látunk, vesztegetőt, panamistát. Ha valaki ismerőseink közül valamely kedvező üzlethez jut, vagy előnyös állásba kerül, — mindjárt ott szállong körülötte a gyanú sötét árnyéka, mely szürkébe vonja át még a legtisztességesebbet is és reá sütik a bélyeget, hogy az elért eredmények nem képességének következményei, hanem a kijárásnak, kipanamázásnak férges gyümölcsei. Panamista! Ez a szó mai napság minden közéleti tevékenységet kifejtő polgártársunk hízelgő jelzője. Senki sem gondol azzal, minő megbecstelenítő, lealacsonyító megbélyegzést követnek el ezzel. Nem törődik senki azzal, hogy a terjesztett hir — ha még oly csekély tápból is merit, — mindig talál hiszékeny lélekre, akik azután tovább terjesztve az aljas rágalmat még azokat is elhódítják, a kik különben teljesen és jogosan az ellenkezőről vannak meggyőződve. S vájjon honnan származott az erkölcsök s a közélet eme romlása? Minek tulajdonítsuk e magyar lélekhez nem illő szokás térhódítását? Miért pusztít ez a gyanúsító láz a mi közéletünkben? Mi fertőzte meg an-nyira társadalmunkat, hogy minden lelki furdalás nélkül szolgáltat ki tiszteletre méltó egyéneket a megvetésnek, megbélyegzésnek, közutálatnak ? A rágalmazó nem törődik azzal, hogy vájjon az illető kap-e elégtételt vagy nem? S ha kap is, mindig fog akadni egy-kettő, aki dacára a cáfola- : toknak, mindig inkább a rágalomnak, mint a védekezésnak ad hitelt. Az áldozat hiába védekezik tanukkal, okmányokkal, hogy bebizonyítsa tisztességes eljárását, — a gyanútól kikezdett közvéleményt már nem tudja megmásítani, s egész élete végéig viselnie kell azt a keresztet, amit a könnyelmű rágalom, a gyanúsítást a megbélyegző szándék homlokára sütött. Úgy látszik, a huszadik században éli fény korát a pa- namaláz; mert mindenki, kinek önérzetes fellépése, képzettsége, tehetsége van magasabb célok s dolgok elérhetésére, azt már megtámadja a panamaláz, hogy rövidesen kivégezze s átadja a közmegvetésnek. Kulturállamban, rendezett országban ilyennek történnie nem szabad! Ne dobáljuk sárral azokat, kik a társadalmi éleiben szerepet játszanak, ha azok tisztességesek s ha képességeik arra teremtették. Erős, tisztitó áramra van szükségünk, mely elsöpri ezt a panamalázt. Tűnjék el a magyar közéletből a könnyelmű gyanúsítás, a mindent megrágalmazni óhajtó durva törekvés, hogy egy szebb jövő, egy boldogabb korszak válthassa fel ezt az áldatlan, beteges állapotot, mely nemcsak a közéletben érezteti pusztító, sorvasztó hatását, hanem egész társadalmi életünket megmételyezi. Ha ezt elérthetjük, ha csirájában meg tudjuk fojtani azokat a baktériumokat, melyek a panamalázt éltetik, — akkor jobb napok virradhatnak a mai szomorú, sivár jelennél mindnyájunkra. Óvintézkedések a kolera ellen. A fővárosi lapok minduntalan sötétebb szinben ecsetelik azt az óriási pusztítást, melyet a kolera Orosz- és Olaszországban rémesen kifejt s egyre több tünet bukkan fel, mely az irtóztató vésznek hazánkba való becipelését is lehetségesnek árulja el. Ezen jelenségek folytán kormányunk már elrendelte a legmesszebbmenő óvintézkedések megtételét; megmozdult a vármegye is és városunk tanácsa a mai ülésében Smaregla Mihály rendőrkapitánynak a szükséges intézkedések megtételére a tiszti főorvosi vélemény alapján alapos körültekintéssel és nagy lelkiismeretességgel kidolgozott javaslatát mindenben elfogadta s legközelebb már falragaszok fogják a közönség figyelmét a kolera elleni óvintézkedések szigorú betartására figyelmeztetni. f\ Nagybányai Hírlap tárcája. fele van lelkem . . . — Irta : Révai Káróltj. — Tele van lelkem alcáefa virággal, Ezt hintegetem néha szanaszét. Dalok! Ti lelkem hófehér pilléi Borítsátok be leány keim szivét! De, mint az ákác, — mely csodás virágit Elszórja lassan a pázsit felett: Dalaim is csak gyermekem szivében. Találjanak föl pihenő helyet. Hisz’ úgyis, hogyha néha egy-egy szirma A zugó széllel távolabb repül: A fásult lelkű emberi tömegben Széjjel tapossák kíméletlenül! Örökség. — Irta: Hajdú Miklós. — Estefelé leesett az első hó. Lágyan, csöndesen szálltak a pelyhek és mire a hold nevető ábrázata megjelent, szelid nyugalommal bóbiskolt a sok apró cselédház a fehér bunda alatt. Csöndes az idő és megejti a szemet, lelket a gyönyörű világosság. Minden fehér, a föld, a tető, a fa és ezüstös-kék a fényesség; vidámabbak a csillagok és jobb kedvében van a hold is. Néma az egész puszta. A kutyák se vonitanak, valamelyik kuckóban meghúzzák magukat; amelyik szalmára akad, szinte a menyországban van, egyiknek sincs kedve friss nyomot vágni a csikorgó hóban. A hó mellett sárgás a falak fehérsége. És apró fekete pontok vannak a falakon, ezek az ablakok ; egyikmásik előtt gyékény, hogy a hidegség valahogy be ne férkőzzék a szobába. Egyik ablakon át a mécses világa látszik. Pedig éjfél felé jár az idő. És beteg nincs a pusztán. Hát baj van valahol, hiába senki se égeti az olajat. Az ispán azt mondja, menjünk arrafelé, hátha épen a tanítónál van a baj. — Özvegy ember, az ősszel halt meg a felesége. Talán a kis lánya beteg ? így találgatja a dolgot az ispán. De hogy közelebb érünk, látjuk már, hogy a tanitó ablaka sötét. Egyik cselédházban van a világosság. Megállunk az ablak alatt. Egy öregasszony ül a kályha előtt, valami régi szűr van a lábán és egy kék keszkenővel törülgeti a szemét. Sir. Az asztal sarkánál meg egy legény könyököl. — Az öreg számadó felesége, az Orbán Mátéé; — mondja az ispán. — Talán meghalt az öreg ? Pestre vitték a kórházba. Szent Mihály után egy rozsdás szögbe lépett és a doktor azt javasolta, hogy vigyék minél előbb Pestre, mert le kell vágni a lábát. Az uraság fölvitette az öreget, fizeti is érte a kórházat. Úgy fordul, levágják a lábát, és szegény öreg a mankó helyett a koporsót választja. A legény az édesanyja felé fordul. Aztán fölvesz az asztalról egy kis darab papirt. — A tanitó ur az este kapta a levelet. Nincs ebben se több, se kevesebb, csak annyi, hogy nem mondja bizony el még a királynak se. — Hát mi lösz akkor mibelőlünk ? — Mi lösz ? Csak megélünk azért valahogy. Erre aztán már hangosan sirt el egy nótát a szegény asszony. — Pedig mögmondhatná. Láthatja a tanitó ur írását, nincs ellene senki gonosz szándékkal. Mi rajtunk mög segíthetne. Úgy is kódusok vagyunk. Az ispán álmélkodik, bámul, nem érti a dolgot. Gyanakszik is, mondván: — Pedig becsületes emberek . . . Kisvártatva hozzá teszi: — Valami baj van. No, be kell nézni holnap a birka-akolba. Gondol egyet az ispán, aztán azt mondja, menjünk be hozzájuk. — Jó . . . Kopog az ablakon. Az asszny föltekint: nem ijed meg, nem fél itt senki az éjszakától. A legény feltápászkodik és az ablak felé jön. A ködmene ujjával letörüli a jégvirágokat az ablakról, aztán kitekint. — Az ispán ur . . . — No, nyisd ki az ajtót ... — sürgeti az anyja. Xjapunk. mai szama 8 oldal.
