Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-24 / 17. szám
1910. április 24. 5 gyár művészetre, mint a botrány, ami ennek nyomán történt. — Szóval csendben, suba alatt kellett volna intézni az egész kis játékot, akkor nem haragudott volna meg eme erkölcsi testület-bácsi és az ügyet annak rendje-módja szerint el is - hallgatták volna! Nagy a félsz a világosságtól! Azonban várjuk a további fejleményeket. Az állítólagos sajtó port amit a Pesti Napló és Pörge nyakába akasztanak. Félő, hogy az egész dolog privát reklámmá sekélyesedik. Már eddig is alkalmat adtak arra, hogy a valóban nagy Cottettal hasonlíthassa össze magát — egy még dilettánsnak is rossz festő. * Hogy ezen klik égisze alatt milyen gyönyörűséges állapotok fejlődtek ki, minden vonalon, álljon itt egy példa kiemelve a sok közül: A Nemzeti Szalonban rendezett Miénk, kiállításon 1909. februárban a sajtó vernissage napján (tehát a tulajdonképeni megnyitás előtt) eladtak egy festőnek kiállított képét — mint utóbb kisült - féláron. Természetesen az illető tudta és beleegyezéze nélkül. Ezen tényről sem a kiállítás tartama alatt, sem utána 2-3 hétig egyátalán nem tartották szükségesnek értesíteni az illetőt. Csupán amikor már a kép árát reklamálta a Szalontól, utalták ki a félárat minden komentár nélkül a rendes 10% levonásával. Természetesen e perfid eljárás a bíróság elé került. Gazdája nem akadván — mint rendesen — az ilyen eljárásnak, mindenféle Ígéretekkel kifogásokkal húzzák halasztják az ügyet. Bejelentett tanuk is akadtak - kik jelen valónak az álitólagos eladáson - de persze a tárgyaláson jónak látták meg nem jelenni. Szóval másfélévé itt áll ez ügy befejezetlenül. Nincs valami horribilis summáról szó - de maga az eljárás felháborító egy állami támogatásban részesülő intézménytől; amely hivatva volna a művészek érdekeit képviselni! így fest egy képeladás a Nemzeti Szalonban, ha az illető festő nem tartozik a „nagy hivatalosan bejegyzett festő álliánszhoz“ — jobban mondva maffiához. * Nagy bajok lógnak a levegőben évek óta. Nagy tisztogatás kellene - de nincs olyan erős legény aki a seprüt a kezébe fogja. így hát alig van remény egy jobb kibontakozásra. Ha csak igaz nem lesz, hogy a holtak gyorsan lovagolnak ! Most tavaszszal - virágzás idején ilyen rügyek fakadnak a magyar hivatalos művészet berkeiben. B. T. CSARNOK. (R. K.) A napokban egy öreg barátom letorkolt azért, hogy öregségemmel kérkedek verseimben. Ilyenforma okosságokat vagdosott fejemhez: „Csak az az öreg ember, ki lemond már minden élvezetről! Ki meg nem látja már a szépet! Ki fásultan halad el egy szép leány, vagy asszony mellett, anélkül, hogy szemébe tekintene! Ne hagyjuk magunkat! Tagadjuk le a tűnő éveket! Soha se’ halunk meg!“ Letagadni az éveket, - asszonyi kiváltság! A vén ember hiúsága - nevetséges ! Mert hiába teszek piros szegfűt kabátom gomblyukába, - macskakörmös arcom visszacáfol arra. Hiába igyekszem megfeszíteni izmaimat, — fejem alá- hanyatlik, lábam megroggyan. Az évek rettenetes súllyal nyomják a vállakat. De én irigység nélkül nézem a mellettem kimagasló, ringó járású, daliás ifjúságot, ezt a virágtengert. Gyönyörködöm bennök minden keserűség nélkül; s nem haladok el fásultan — mint öreg barátom mondta, — a szép leány és asszony mellett, hanem szemébe nézek, ha nem is olyan érzelmekkel, mint 30 év előtt. Előre haladt korom nem akadályoz abban, hogy a szépet megbámuljam. Hátha még a feltűnő arc régi kedves emlékeket ébreszt lelkemben? Most is visszaszállok boldog ifjúságom virágos mezejére, valami jó 38 esztendőre! Egy bájosan szép, ringó derekú, barna leány, lilavirágos kalappal fején, ajakán édes mosolylyal, megfogja kezemet, s visz ragad magával a letűnt évek hosz3Vagylaállyai Hli'lap szu országutján vissza a múltba,. És ez a leány nem a fantázia teremtménye! Él, lélekzik, csicsereg, mosolyog, s tán szeret is valakit. Arca mint az almavirág, szeme mint a bogár, sugár az alakja, pillantásában van valami hasonlóság a Petőfi tekintetéhez: mély és villámló. Lám, én ezt a szép leányt hónapok óta látom, de soha se’ beszéltem vele, ped g biztosan tudom, hogy ismerem. Már akkor ismertem, mikor még valahol a csillagok közt szaladgált a fiastyuk csibéi közt. S amint hónapokon keresztül találgattam magamban, hogy ki ez a lány, egyszerre csak átvillant agyamon az a gondolat, hogy ennek a lánynak Petőfi pillantása van. S akkor már nem volt nehéz a megfejtés! Ezelőtt 38 évvel volt nekem egy puritán becsületességü, költői lelkű ifjú barátom, kit mi Petőfi fiókának neveztünk. E lánynak arcában az én ifjú pajtásom vonásait látom, ki — máig is drága emlékeim közt őrzött, — következő pár sort irta hozzám: Ha nincs szivedbe hely számomra ifjú, Elfoglalák azt boldogabb barátid; Ha nem számíthatok rokonszenvedre, Annyifelé oszolt e drága kincsed: Gyűlölj a szenvedély egész hevével! S midőn nevem hallod majd emlittetni, Eredbe lázadjon fel ifjú véred, Miként az óceán felzajlik, éled, Ha a vihar véletlen arra téved; S átkozd meg a sorsnak gúnyos szeszélyét, Mely összehozta életutainkat, Kérvén barátaidat: ne is beszéljék Nevem, hisz említése, lázba ringat: Mert az örökre tartó gyűlölet Tudom megőrzi hűn emlékemet. (Kolozsvár, julius 14. 1872.) Dávid. Ennek, az én ifjúkori barátomnak sarjadéka ez a lány! Igazad van öreg pajtásom: Soha se’ halunk meg, mert utódainkban élni fogunk örökkön- örökké! * A XX-ik századot nemcsak a technikai csodák, s a feltalálások korszakának, hanem a „pletyka“ századának is lehetne nevezni. Nincs az a nap, hogy egy-egy virágot be ne sároz- nának a könnyelmű emberek. A rágalom a gyanúsítás úgy burjánzik mindenfelé, mint eső után a gyom. Csakhogy a gyomot dolgos kezekkel ki lehet irtani, de a gyanút, a rágalmat soha ! Ott marad annak gyökere az emberi szívben, s vígan kihajt újra az első meleg esőre. Férfit, nőt egyaránt üldöz a pletyka. Igaz- hogy a férfi könnyebben lerázza magáról a rátapadó szemetet, de a nőt, - ha egyszer befecs, kendezi a sár, - nincs az a szentelt viz, mely tisztára mossa! Azért most, a „pletyka század“ virágzó korszakában jegyezzük föl magunknak a következő aksziómákat: „Nincs nő a kerek nagyvilágon, ki képes lenne megmenekülni a rágalom elől. Soha sem szabad követ dobni a nőre csak azért, mert talán vérének lázongó tüze életében egyszer kifogásolható helyzetbe sodorta. A nők bukásának oka — a férfi! A nőknek legtermészetesebb ellensége - a férfi. A nő a természetnek egy gyönyörű hibája. Isten a nőt nemcsak jutalmul, de büntetésül is adta a férfiaknak. Csak olyan férfit lehet megcsalni, ki sohasem lát meg semmit. Az olyat pedig nem nagy élvezet megcsalni! A bűn nem egyéb, mint természeti lázadás. Soha sem kell hinni az olyan nőnek, ki 35 évnél idősebb és piros szalagot hord.“ * Szeretnék annyi hatalommal rendelkezni, hogy minden ház ajtajára - hol gyermekek vannak - felírassam nagy lángoló betűkkel ezt a figyelmeztetést: „Vigyázzatok a gyermekekre!“ Nem nagy kívánság! De a nemzet jövőjére beláthatatlan horderejű lenne! Vagy talán az én belekor.tárkodásom nélkül is megcselekszik a szülők, hogy vigyáznak a gyermekekre? Föl van az a szózat Írva — ha nem is az ajtókra, — de az emberek szivébe? Aligha! A társadalom az utolsó évszázadban hatalmas változásokon ment át; a családi összetartás, a szeretet meglazult; tülekedés önérdek, érvényesülés minden megengedett és meg nem engedett módon tartja lenyűgözve a sziveket; züllenek a gyermekek, ezek az Istennek legdrágább de egyúttal legpazarabb ajándékai! Nőnek, mint a vadszeder az erdőben, s nem törődik velők senki. Ki bánja, ha a bujkáló dúvad letopossa vagy eltiporja őket ? Megálljunk ! Nem moralizálni akarok ! Ezt a témát hagyom a tudós professzoroknak, kiknek ez kenyerük. Én a költészet szemüvegén keresztül nézem a gyermekhadat, mert maga a gyermek is költészet. Mély, hatalmas költészet, mi csak istenek lantján tud megzendülni. Nekem fáj az ha egy fiatal fácskát letörnek, ha egy pattanó bimbót leszakítanak ! Azért dugta ki a fejét csirájából a föld alól, hogy a léha ember rágázoljon? Nem sokkal hasznosabb lenne, — önző érdekből is, — hogy ápoljuk, fejlesszük a bimbót s növeljük nagyra a fát, hogy idővel enyhe árnyékában megpihenjünk? Hát a gyermek? Nem kötelességünk-e, hogy a viruló bimbót fejlődésében elősegítsük? Minden gyermek megnyomorodásaért, Isten és emberek előtt, — a szülőket terheli a felelősség! Ily szomorú esetben semmiféle mentségnek helye nincs! Százszor elmondott s ezerszer lemosoly- gott naiv okoskodások! A mig ember lesz ezen a földön, addig vadállat is lesz! Kipusztulhat az erdők dúvadja, a tengerek, s folyók minden kannibálja; a vadállat fogalma benne van az emberi szívben; önmagát termékenyíti s szaporítja az apró bestiákat ! Hol volt hol nem volt még az Óperenciás tengeren is túl volt, — egy csöndes tavaszi estén ablakomban ültem kis leányommal. A nyugati égbolt bíbora kezdett már sötét lilaszinre válni, s a felhők narancssárga rongyszegélyébe fekete lávát öntött az égi kéz. Az utcán kigyul- tak a villanylángok hosszú végnélküli sorban ; az utca végén már csak mint Szentjános bogárkák világítottak felénk. Erős nyugati szél kavarta föl az utca porát, s elzavarta a sétáló közönséget. Csöndes álmodozással ültünk az ablakban, midőn különös, rendszeresen megújuló kopogásra figyelmeztetett az én kis leányom. Figyelmesen néztem végig az utca széles aszfaltján, de egyelőre semmit sem láttam. A kopogás azonban mindegyre közeledett, s hangosabbá vált. Végre is előtűnt a villanyfényben két alak; az egyik egy javakorbeli asszonyi személy volt; előtte tipegett egy körülbelül 7 éves leányka fonyadt csenevész alakja, két kis mankóra támaszkodva. Ezek a mankók idézték elő azt a rendszeres kopogást. Lassan haladtak; minden két-három lépésre megkellett államok mert a kis nyomorék nem győzte a járást. Ziháló melléből föl-föltört a száraz köhögés, s mikor egy újabb szélroham söpört végig az utcán, a szegény nyomorékot az aszfaltra terítette. A némber, ki a gyermek háta mögött bandukolt durva szidalomban tört ki a gyermek ellen, s talán meg is rugdossa a földön nyöszörgő férget, ha ugyanakkor nem jön szembe egy fiúcska, amolyan 10 -12 éves, s gyöngéden fölemeli a nyomorék leánykát. Az a kis fiú púpos volt! Egy idomtalan nagy fejű rém, időelőtt megvénült sárga pergamen arccal, beesett szemekkel. Gyöngéden fölsegitette az elesett kis leánykát, kezébe adta a kihullott kis mankókat, s mély keserűséggel de egyúttal vigasztalóan szólott hozzá: „Nyomorékok vagyunk, de megsegít az Isten!“ Tovább mentek. A kis púpos jobbra a man- kós leányka anyjával balra. Azután mély csöndesség borult az utcára megint. Az én leánykám könnyes szemekkel borult reám, s gyönge karjának minden erejével szorította vállamat magához, És szótalanul belebámultunk az üres utczába, s a kitörni készülő lázongó szavakat fojtogattuk magunkba. S a mint hosszasan néztem az utca túlsó felén a villanyfényben úszó ház fehér falát, úgy tetszett nekem, hogy egy menynyei szépségű, aranykoronás asszony karján egy kis gyermekkel, — talán a Jézuskával, megállt a szomorú jelenet helyén, s nagy lángoló betűkkel fölirta : „Vigyázzatok a gyermekekre!“ Felelős szerkesztő: dr. Ajtai Nagy Gábor. Lapkiadó: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete.
