Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-10 / 15. szám
W agytoáiiyai Hírlap 1910. április 10. örvendjünk azon, hogy a fordító oly rég óta becsül minket! Forgatva tovább a füzet lapjait az utált i előszó felé, azt látjuk, hogy a könyv nagyobb részét Brán Lőrincz, illetőleg Lnurecziu Brán román lelkész fordította, ki Somes-Saplae községben lakik. Elolvastuk ezeket is. Hallgassátok meg, első versszakát Goga egyik költeményének. Nálunk zöldéi a nagy erdő,. Virág van a réten; Tarka lepkék kergetőznek Es gyászolunk régen. Dalt tanulni csalogányok Messze tájról jönnek; Nálunk virág, dal fakadnak És temérdek könnyek. Lefordította egészben a „Luceafárul,“ „Satira“ és más verseit Eminescunak, továbbá Goga, Vlahutza, Naum verseiből egy párt, s a fordítások eléggé jók. De arra kiváncsiak vagyunk: vájjon Brán tudna-e magyarból-románra fordítani ? Mi azt hisszük, hogy nem tudna! Megvagyunk győződve, hogy Brán jobban tud magyarul, mint románul, mert ő azon idegenek közt él, kiknek természetük, hogy a román irodalmak csak magyarban olvassák mintegy Ízelítőül ! És ez kimondhatatlanul fájdalmas ! Ezért nem is örvendünk az ő fordításának ! S bár csak ne is tudott volna fordítani !“ Grünwald Mór eiönyö sen ismert gőz mü-kelmefestö és vegytisztító gyüjtödéje a Minorita-malom épületében, Hid- utcán, dr. Kádár átellenében. Ötvenéves évforduló.- Irta: Turman Zoltán. — Ez év április nyolcadik napja oly történelmi évforduló, amelyen szükségszerű, hogy emlékezzünk a régiekről. Épen egy félszázada annak, hogy „egy szó nyilalott a hazán keresztül s e röpke szóban annyi fájdalom.“ Meghalt Széchenyi István gróf, akinek nevét Clio az uj Magyarország történetében arany betűkkel jegyezte fel. A kik behatóbban foglalkoztak nemzetünk utolsó évszázadának történetével s a kritika vesékig látó górcsövén keresztül szemlélték az eseményeket, egyértelmüleg állapíthatták meg, hogy e század legkarakterisztikusabb alakja, a tudományok és gyakorlati életben egyformán jártassággal bíró, példás hazafi Széchenyi István gróf. Az első demokrata magyar főur, ki nem abban látta életcélját, hogy a dúsan termő magyar humus gabonáját csengő aranyra váltva külföldön dorbézolja el. Ellenkezőleg. Széchenyi éles elméjével meglátta, hogy ez az ország és lakossága jobb sorsra érdemes, kiválóan alkalmas egy fejlettebb politikai és közgazdasági kultúra befogadására s csupán vezetőre van szükség, ki a születés és tudás tekintélyével megjelölje az utat, amelyen haladva kell felépíteni minden hazafi ragyogó ideálját: a nagy Magyarországot. Azét a nagy Magyarországét, amelynek talpköve a tiszta erkölcs, első támasza a nemzeti érzés és polgárai szivvel-lélek- kel magyarok. Nem riadt meg a helyzet sivárságától, sőt erőt merített. Tanult, dolgozott és szerzett tapasztalatait minden magyarnak először a „Hitel“ cimü nagyszabású és tág perspektiváju munkájában tette hozzáférhetővé. Méltóan sorakozott e mellé a Világ és a Stádium. Sokoldalú tudás, biztos Ítélőképesség és a magyar föld sajátosságainak alapos ismerete sugárzik elő minden munkájából. Sajnos, őt is elérte a minden nagyok végzete. Korában meg nem értették, sőt félreértették. Egy félszázadnak kellett lemorzsolódnia az idő malmán, hogy megértsék a positive alkotni vágyó es a konservative redikalis politikáját. Csak ma fedezték fel Széchenyit, amikor a történelem eseményei igazat adtak neki. A magyar földre is elértek az uj idők uj szelei. Öröklött tunyaságunkból engednünk kell s ha keleten mi akarjuk tartani a nyugati kultúra fáklyáját, dolgoznunk és tanulnunk kell. Hogy miképen, abban legyen tanítómesterünk a legnagyobb magyar. Intensiv gazdálkodás, takarékosság és rendes életmód. A hazaszeretet ápolása, a nagy történelmi emlékek értékelése. Erőgyűjtés a múltból, a büszke nemzeti jövőre, de anélkül, hogy a nyugati kultúrától elzárkóznánk. Amit nyugat kultúrája ad, azt vegyük át, de töltsük meg magyar tartalommal. Szüntelenül haladni, de a fejlődés örök életű törvénye szerint egyenletesen. Támaszkodjunk a történelmi múltra és a hagyományokra. így nem lesz igaza ellenségeinknek, hogy Magyarország volt. Nem. Magyarország lesz. ____ Vá rosunk csendesen, zajtalanul ülte meg a legnagyobb magyar halálának ötvenedik évfordulóját. Elsőben is a Kaszinó áldozott a nagy halott emlékének az Ur házában. Gyászmisét tartatott e hó 8-án, melyet Szőke Béla h. lelkész végzett. Az istentiszteleten a Kaszinó elnöksége, a hatóságok, a tanintézetek vezetői, továbbá a növendékek valamennyien megjelentek. Az istentisztelet után az iskolák ünnepsége következett. Az elemi iskola központi épületében énekkel, szavalatokkal rendeztek emlékünnepet. A beszédet Székely Árpád igazgató tartotta, lelkesítő, felemelő hatással. A főgimnázium ifjúsága is méltó módon nyilvánította kegyeletes érzését. Délelőtt fél tiz órakor folyt le az ünnepély a tornacsarnokban, hol az ifjúság Borbán Géza tanár kitűnő vezetésével a Himnuszt énekelte összhangzatosan, meghatóan. Neuberger István tanár volt az ünnepi szónok. Buzgó hazaszeretettől áthatott, magas szárnyalásu, nagy tudással megteremtett beszéde nagy hatást keltett. Vajny Sándor VII. o. t. ügyes szavalata után az énnekkar énekelte el nagy tetszést aratva az „Imá“-t. Feltűnést keltett Syntenis Gyula VIII. o. t. komoly tudással, , színes és mégis egyszerű stilussal megirt felolvasása, mely Széchenyit megkapóan, nemesen méltatta. A tehetséges felolvasót megtapsolták. Majd Kóczy László VIII. o. t. szavalta el művészi hévvel, igaz át- érzéssel Arany „Széchenyi emlékezetét.“ Kiváló orgánuma, érces hangja a gyönyörű költemény örökéletü szépségeit hatásosan érvényesítették. A kegyeletes ünnepély a „Szózat“ precziz el- éneklésévei ért véget. A polgári leányiskola szintén emlékünnepélyt rendezett Széchenyi emlékének. Az intézet tágas tornatermében fél tizenegy órakor kezdődött a „Himnus“ sikerült eléneklésével. Ezt követte Takács Piroska IV. oszt. tanuló bátor, értelmes szavalata. Demeterné Balázs Vilma tanítónő tartalmas, poétikus emlékbeszédét feszült figyelemmel hallgatta meg a hallgatóság. Dióhéjba foglalta Széchenyi áldásos működését. Előadásának keresetlen egyszerűségével igaz és őszinte hatásra talált. A megtapsolt előadást: Vanea Margit IV. o. t. szavalata váltotta fel. Széchenyi emlékezetét hallottuk ismét s úgy a temperamentumos előadás, mint a hosszú költemény fáradságos betanulása szép sikert biztosított a leánykának. Bapp Jolán I. oszt. tan. zöldséges kofa bóbiskol négylábú alacsony kis lócáján összegubbaszkodva. A templom fél ajtaja nyitva. Ottben hideg homályban jobbról-balról a gyertyás oltárok világítanak elő a fülkékből. Halk mormoiás zsong a hangnélkülí tágas templomhajóban. Hol itt, hol ott csengetnek Szanktuszra. A sekrestyében a sarokszék körül pár várakozó ministránsfiu suttog egymáshoz hajolva. I Aztán kiment az ember a két ámpolnával és a gyertyavégü bottal oltárt készíteni, majd egy fordulás után megrántja a csengőzsinórt és kikopog a inisés pap előtt, ölben vive a vastag misekönyvet. S megkezdődik a felelgetés az „Introibo“- tól az utolsó „Deo gratias“-ig. . . . Aztán megyünk erős lélekkel munkánkhoz. * * * A véméndi fehérfalu templom úgy ül a domboldalban, mintha széles teste kotlóstyuk módjára szedegetné maga alá az ájtatos jó sváb híveket. Ennek a falunak a parókhiáján vertük el az évről-évre beleöröködött téli nagy csendességet némely nyaratszaka. Reggel a hatórai misén kvartettban énekeltük a fenséges magyar hymnusokat s a derék sváb atyafiak, akik már megszokták a kántoruk régi jó énekeit, nem győzték újságolni a papjuknak: „Nó, liaba Fára, tó szán aba séne Liada!“ Mise után nyakunk köré vettük az erdőséget, a lankás hegyoldalokat. Tudtunk olyan mellékutakat, amelyek valóságos tátráskodó rengetegbe vezettek. Friss vizű, kristály patakokat mezítláb gázolva jártunk be; domboldalokat azon a felén másztunk meg, ahol senki sem járt még, ut nem volt és a síkos perjén kettőt léptünk, kettőt csúsztunk. Ahány ember jött szembe, mindtől volt kérdezni valónk. A juhásszal pedig, aki a forrás körül terelgette birkáit, minden reggel szóba álltunk. Részben azért, hogy ne kelljen félnünk a juhászkutyától, amelyik dühösen vakkogott felénk és rázta a kölöncöt a nyakán. A juhász jó magyar ember volt. Sorra kinálgatott a bütyköséből és szalonnával a tarsolyából, de persze mi nem voltunk éhesek. Hanem mint erkölcsi hasznot szívesen vettük, ha ügyes kis komondorának tudományát bemutatta. Csak füttyszóval dirigálta.-- Nézzétek ahol azt a szemtelent ! . . . Fölmerészkedik az erdő aljába . . . Phjty! . . . Te! . . . Heej! ... Kutya! S azzal a kis dög már szántotta a hasig érő füvet fölfelé. Nagyot mögéje került a csendben eszegető báránykának, s mikor kellőleg megközelítette, haragosat rávakkantott. A felriadt állat nem is tudta, honnan jön a szép szó, csak behegett egyet, aztán megadva magát a karhatalomnak, engedte, hogy lefelé szorítsa a visitozó kutya a többi mellé.- Lássák, instá, ez a kutya az én tanit- ványom. Le hagyom ütni a derekam, ha ez egyszer nem engedelmeskedik . . . Nete! Venni kezdte észre, hogy a kolompos igen messze viszi a nyájat. Egypár zöld kis bárány átmászott már a patak túlpartjára, pedig az már nem tartozik ide, hanem tilos legelő. Jött az intézkedés.- Alszol? Te Kutya! . . .- Pjühjüjjüjű! Phjű! Kapta ám fel a fejét Kutya (olyan keményen tudta hangsúlyozni a nevét gazdája) s kalimpált át a patakon. Előbb a legszélsőnek a bundáját cibálta meg kicsit, aztán a másik oldalon figyelmeztetett egyet oldalba az orrával. Végre mozgásba jött az egész gyapjutenger és sűrű bégetéssel hömpölygött arra, amerre Kutya kívánta. * * * * Leszakadozott az est a véméndi határra. Nagy kulcsot fordítottunk meg a templomajtó harmatos lakatjában. Feltapogatóztunk a kórus tompán zuppogó falépcsőin és az orgona hátamögött egy poros padra telepszünk. Egyedül a templomban. Ottlen borzasztó messzeségben felpislákolva derengett a pirosas szemű örökmécses. Hosszú zsinórján lassan himbálódzott. Hallgatva csendben, megfeszített idegekkel vigyázzuk a halk kattogást. Az óra jár. Hatalmasakat lendül az ingája. Gondolkozva sétál, lustán, félig alva. De ébredez már. Sóhajtozása hallik. Ker- reg egyet. Aztán tovább kattog nyugodtan. Soha sem akar vége lenni a várakozásnak. Megint kerren. Aztán serceg, sistereg . . . és kezd verni a kis harangra élesen. Kicsit pihen, aztán belekondit a vastagba nyersen, erővel. Mind a nyolcat elüti. Még a hullámok ott vernek a templomüregben. Keresztet vetünk és nekinyujtózunk a vastag kötélnek. Soká-soká kihúzzuk a három verset, aztán betetézzük a kicsi Ave Mária friss csilingelésével. . . . S ottlen a többiekhez szegődünk. Széles sorba összekapaszkodva nekivágunk a fekedi országutnak. Előjönnek a kedvenc beszédtárgyak s mi ballagdálunk csendben a holdvilágnál — míg csak el nem kongja a toronyban a kilencet. Künn a Szent-János-bogárral beszegeth fehér országúton.
