Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-09 / 2. szám
UNTagybáuyai Hírlap 1910. január 9. kozásoktól eltiltassék. E tilalom mellett érvel a fenti ellenőrizhető dokumentumokon kiviil a Városok Lapja is, mint egy legilletékesebb orgánum, midőn legutóbbi számában oda koncludál, hogy „lehetőleg minden városnak oda kell törekedni, hogy olyanok alkalmaztassanak a városi mérnöki, ügyészi és orvosi állásokra, a kik magángyakorlatot nem folytatnak. Ha a magángyakorlat meg van engedve, akkor nagyobb súlyt fektetnek annak kihasználására és elhanyagolják városi tisztségüket.“ S városunknak erre már példával is szolgálhatunk! A Magyar Mérnök és Épitészegy- letnek kérdésemre adott szives válaszában is olvasható — az érdeklődőknek eredetiben is bemutatom — hogy „a városi mérnöknek az ipari foglalkozástól való eltiltása hivatalos feladatköre szempontjából ugyancsak indokoltnak mutatkoznék. “ A városi mérnök tehát az ipari vállalkozástól eltiltandó s ezért részére olyan javadalmazás adandó, mely tisztességes és illő megélhetését biztosítja. A dotáció megállapításánál figyelembe veendő, hogy a megszüntetett városgazdái állás teendőinek becsületes ellátása a mérnökre eléggé súlyos terhet ró, ezért e volt állás javadalma a mérnöki fizetéshez csatolandó s ekkor már a városnak igazán csekély további áldozatot kell hoznia, hogy a mérnöki állásra megfelelő egyént találhasson. Hisz téves az az álláspont, hogy a gazdai állás teljesen felesleges. Polgár- mesterünk nagy agilitását ugyanis érthetően kimerítik azok a konceptiók, melynek megvalósításában avagy tervezésében oly kitartóan fáradozik. Ellenőrizni nem ér reá; bizalmát egyéni sympatiák indokolhatják, a város érdeke azonban e tekintetben is tárgyi garanciát követel. Ezt a város mérnökének körvonalozott feladatköre s az ennek betöltéséért fenálló erkölcsi és anyagi felelőssége nyújtaná. Ha hát a gazdai állás teendői is kifejezetten a mérnök hatáskörébe tartoznak, az a mai állapot nem ismétlődhetnék meg, hogy a város nagyszabású anyagkezelése teljesen ellenőrzés nélkül maradt. A gazdai állás végleges beszüntetése tehát okvetlenül maga után vonja a mérnöki fizetés emelését. Végül még meg kell említenem, hogy az ipari vállalkozástól eltiltott mérnöknek még mindig van oly megengedett jövedelme, mely állásával összefér. Ha a szakértői működés, privát felmérések, tervezésre nyert megbízatások s más efféle dolgok elvégzésére hivatalos teendői mellett ráér, ezek neki elég szép privát jövedelmet biztosítanak. Az ipari vállalkozástól való eltiltás a városra mérhetetlen' haszonnal járna, de azzal az egyetlen haszonnal mindenesetre, hogy elhibázott magán építkezések nem terhelnék a lelkiismeretét. A magyar sovinizmus. (B.) Minden igaz magyar politikus ideálja az egységes magyar nemzeti állam. Sőt politikai érzés sem kell hozzá, úgy általánosítható e tétel, hogy minden igaz magyar ember úgy szeretné megalkotottnak tudni Magyarországot, hogy ez a nemzeti jellegzetességtől duzzadó, egységes magyar és nemzeti legyen. Szászor megbeszélt, ezerszer taglalt kérdés volt már, hogy mily erőt foglal magában egy egységes nemzeti állam és kapcsolatban ezzel a kinos megbizonyosodás a mi részünkre, hogy mennyi, de menynyi tényező, eszköz és alkotó elem hiányzik nálunk ahhoz, hogy nemzeti államról beszéljünk. Egy frázisban merül ki minden gazdaságunk, egy frázis, a melyből táplálkozunk és a melyet elég bőnek, mindent magában foglalónak hirdetünk, mikor csak ezzel és kizárólag^ ezzel akarjuk megalkotni a nemzeti államot. És micsoda ez a frázis: magyar sovinizmus. Ebben a fogalomban merül ki minden törekvésünk. Joggal feltehető az a kérdés, vájjon valójában, tényleg és igazán beszélhetünk e mi magyarok nemzeti sovinizmusról? Van-e alapja kérkedés számba menő hivalgásunknak, mikor melldöngetve, mint csalhatatlan arcanumot hirdetjük sovinizmusunkat, mellyel és csak amely- lyel a magyar nemzeti államot felépíthetjük ? Mert mérhetetlen önteltség az, mivel faji suppre- maciánkról, beleolvasztási képességünkről és ennek erejéről beszélünk és autokrataságra valló erőszakos fenhéjázás, mikor ez alapon és ebből eredten minden terén és irányban hirdetjük a térfoglalást, erősbödést és haladást. Avagy nem mi hirdetjük, hanem ellenségeink fogják reánk, mint önkényt, mint zsarnokságot ? És mások, első sorban a hazánkban élő nemzetiségek panaszolják fel s igy vesz róluk tudomást a nagy világ ? Oh nem ! Csak annyi az igaz, hogy sovinizmusunk szük-látkörü, többnyire frázisokban ki is merülő, korok és viszonyok coloritjaként célzatosan felhasznált fellobbanás. Tartalmi ereje, súlya, nyomatéka alig van. Mi marad hát lényegben, valójában ? Tünetetek, melyeket eredményeknek szeretnénk feltüntetni, ha javunkra szolgálnak és letagadhatatlan eredmények az egyes nemzetiségek javára, melyeket tüntetnek kicsinylünk le. Tessék csak körülnézni egyéni, családi életviszonyok, kulturális, társadalmi egyházi és állami közigazgatás terén! Soroljuk is fel ezeket! Miért tegyük ? Újabb szégyenkezésül vagy okulásul ? Nem sokat ér, nénk vele. Komoly aggodalom kell, hogy elfogja lelkünket, ha a jelenségek, eredmények hatását vizsgáljuk. Pedig foglalkozni kell e jelenségekkel, foglalkozni erős nemzeti ét zéstől áthatottan szívós kitartással, vas következességgel és nem lankadó buzgósággal. Nagy tévedés azt hinni, mintha csak az államhatalom gyakorlása körében politikai vagy közigazgatási körletben céltudatosan teljesített tevékenység, e terén és körben jól rosszul végrehajtott törvények és rendeletek már felmentenek attól, hogy társadalmi életnyilvánulásaink vonatkozásában az eszme és törekvés szolgálatába ne szegődjünk. Koránt sem. Sőt éppen ez a tér, ez a mező az, a hol helyt kell állani minden magyar embernek, szerepet kell vállalni minden hazafinak és betölteni ezt emberül. Egyház, társadalom, egyesület, család, egyéni elet-viszonyok mind-mind alkalom erre a törekvésre. Az egyházi tót és német lithur- giális nyelvek eldöbbentő százaléka, a nemzeti közművelődési, ismeretterjesztő, dal, ének és zene egyesületek, az ilyen alapon szervezkedett jótékonysági egyesülések, a magyar földbirtokot megszerezni törekvő nemzetiségi pénzintézetek, idegen nyelvű, a tanítás szabadsága által biztosított nevelő-intézet és iskolák, nyelv szerint tagolt társadalmi csoportok és alapszabály szerint kifejezetten bár nem körvonalozott, hanem minden törekvésben ekként jelentkező asztal- társaságok, körök és csoportozatok eléggé ismretek mint olyanok, a melyekben nemzetisé- ségi hangulatok, célok és irányok a túltengők. Túlzás, tudatos elferdítés úgy állítani fel a nemzeti egység megteremtésére alkalmas törekvéseket, mintha ezek a társadalmi, közpolgári avagy egyéni szabadság korlátozását céloznák és mintegy erőszakos kézzel, durva módon nyúlnak bele a viszonylatokba. Nem; mert más hol találok valami ajtót és neki estemegy öl fának, hogy betörött a fejem. És ott maradtam fekve, akár meg is dögölhettem vón ott, de a kutya elkezdett veszettül ugatni. Arra kijött a gazda. Egy kicsit körülnézdelődött a sötétben és mert nem látott senkit, hát meggyujtotta azt a fene masinát. Akkor már meglátott Azt hitte, tolvaj vagyok. Elkezdett pisszegni. „Bunkó, pszt, pszt. Öreg pajtás gyér ide. Már megint itt egy csavargó, ki fát akar lopni.“ Akkor rám ugrott a kutya. Tépte a rongyokat rólam. És a fogával egészen belevájt a húsomba. A gazda meg egyre bizgatta. „Harapd vén pajtás, harapd.“ A kis fiú már sirt. — Szegény bácsi, szegény Früstök, mennyit kellett szenvednei. — Most már bánta, hogy nem gyűjtött több pénzt. Ám hirtelen valami eszébe jutott. Nagy szemével kétkedőn nézett az öreg csavargóra s az erős nézés alatt fölszáradtak szeméből a könyek. De nem szólt. Az öreg beszélt tovább. — De a kutya megszagolta ezt a beteg lábam, ni, és nem akart többet harapni. A gazda rámkiáltott és most takarodj te világ szégyene, te vén csavargó, te! Belé rúgott a hátamba, úgy akart fölállítani a földről. Én nem is mozdultam, úgy feküdtem, mintha meghaltam vón. A gazda nagyon megijedt. Azt hitte megölt, már a kutyája, Reszketett a hangja, mikor letérdelt mellém és mondta: „Ne bolondoz öregtestvér, kelj fel már nó, hisz csak kicsit volt.“ És mert akkor sem szóltam egy kukot se és nem mozdultam, hát behurcolt a konyhába. Lefektettek az ágyra és az a fene sok szolgáló mind szaladt botba, patikába. Dögönyözték a hátam, kenegették a lábam. A számba meg a legfino- ' mabb pálinkákat öntögették, hát azért meg, mert a gadza felesége visongatott: Mit tettél János, mit tettél.“ Kinyitottam a szemem. Elkezdtem jajgatni. Az asszony hozzám szaladt: „Csakhogy nem halt meg jó ember, hogy megijesztett.“ Ott tartottak egy hétig. Jóllaktattak mindenféle jóval és utravalót annyit adtak, hogy a tarisznyámba is alig fért. A zsebembe is tettem, meg a süvegem alá is. Attól aztán annyi egérféle csinálódott, hogy hét nap és hét éjjel mindég állva aludtam. Mert ha lefeküdtem vón, még keresztül vágják az óldalom. Két krajcárért káncelisztet vettem, azt megpörgöltem a rozsénál és telehintettem vele a zsebem, meg a süvegem. Attól őzt’ elpártolt tőlem mindahány beste állatja volt a zsebemnek . . . Itt elhallgatotLaz öreg. Az ingujjával végig boronálta a bajszát megigazította a valaha báránybőr süvegnek nevezett valamit a fején, kráko- gott egyet-ketőt s előbb benyomkodta yaskos botját a puha mocsaras földbe jó erősen, azután ő maga is mellé támaszkodott, hogy elindulhasson . . . — Jacura bácsi, — kezdte a kis fiú — hol van az fiú, ki a tavaly kézenfogva vezette ? Az nagyon jó kis fiú volt. Az nem hagyta vón magát bántani A maga kis fia. Emlékszik lehúztam a cipőm és neki adtam, mert mezítláb járt. 0 olyan szépen megköszönte. Akkor én mentem haza mezítláb. És attól olyan beteg lettem, hogy még. Hol van az a kis fiú ? Küldje hozzám, úgy szeretnék vele játszani. Mondja meg neki Jacura bácsi, hogy uj labdám van. Olyan nagy, mint a maga kis fiának a feje. És olyan kemény. — Hehehe, fiam. Olyan kemény. Nincs már meg az a kis fiú. Nem az enyém volt az. Úgy fogadtam egy napra kettőre. Most már megyek. Áldjon patak, öcsém, szervusz ! És ment is. Egy asszony jött vele szemközt, annak odaszólt: — Lőcs karika a lábam. Egy krajcár sincs nálam. — Szegény bolond, nyomorék — mondta az asszony és egy krajcárt dobott az öreg markába.—Legyen hát. Mosolygott és tovább ment. A kis fiú, a vézna sápadt urigyerek pedig csak állt, állt és nagyon busult azon, hogy az a kis fiú, akinek kemény volt a feje már nincs meg. — Jacura bácsi ! — kiáltotta utána. Az öreg visszafordult és megvárta a gyereket, mig közelébe ér. — Huh, huh, te kis nyápisz. Máris köhögsz, Mi kell nó ? Ne fuss hát, ha nem bírod. A kis fiúnak már izadtság gyöngyözött a homlokán, a feje fájt, s a melle nehezen hör- gött. — Egész elfelejtettem — sóhajtott a kis fiú. — Nekem ilyen cukrom van ni. Ébből be kell venni három szemet, ha nem akarok beteg lenni. Kóstolja meg maga is Jacura bácsi. Ugy-e milyen jó édes ? Jacura bácsi maga elmegy s csak jövőrejön vissza? Addig én feküdni fogok és addig mindig magára fogok gondolni, meg arra, hogy Jacura bácsit harapják a kutyák, mert nincs mellette az a jó kis fiú, kinek olyan kemény volt a feje, hogy még a labdától se tört össze. És én szeretnék elmenni magával . . . Hogy ne bántsák a kutyák, mert nagyon rossz
