Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-27 / 13. szám
1910. UNTagylaánynl Hírlap március 27. Egyetlen lövés sincs sehol körülöttem. A csorda kitört, s fittyet hányt az egész vadász- társaságnak. Csak egy pár bús szemű őz dugta ki fejét a sűrűből s pár lépésnyire megállt előttem. Ők ismerik a vadász törvényt, azért egész bátran mellettem lesétáltak a völgybe. A fegyveres vonal legszélén megszólal a kürt; a lefuvás, azután a gyülekező. S én váltamra dobva fegyveremet, igaz lelki örömmel bandukolok a gyülekezőre, s hálát adok az égnek, hegy nem ontottam vért; mert hiszen azok a halálra ítélt szarvastehenek — hogyan is mondjam? - március elején már anyák . . . A nap lenyugvóban és skárlát aranynyal szórja tele a csupasz fák koronáit . . . Feltámadás. — Irta: Fliesz Henrik. — Egy ér pattant meg a tüdőmben, Bohémiában így szobás, fiz éjszakáim csöndesek már, § a rímek árja is mi más! fi doktoromnak elrebegni E csaoska tényt nem is merem, Szegényke! Még jobban aggódnék Mint ón az árva, névtelen. fi temetésem ünnepélyes Es hangzatos, dicső lesz ám, fii ellenem volt, a mig éltem Porom felett sir még talán. Ott lesz a város, ott a nyomda Es ott lesz a redakció, Ott —ott lesz sok, szerelmes asszony: Csakugyan meghalt a bohó ? Ott lesz a hivatal, de díszben, fi hány tanácsos — ez szokás — Es otthonomban megcsömörlik fi sok részvétlátogatás. fi bányászzenekar merengve Egy jambusos zenébe dűl: Mindezért árva, léha lelkem Föltétien bizton üdvezül. fi talpnyalásnak vége csattan, fi fizetésre fütyölök: Es minden hant aranyba csendül fimikor reám dübörög. fi mellőzést, az árulást is Mi könnyű lesz felejtenem! Mem várni többet, jót, se rosszat En anyaföldem kebleden. fiz irodám dohos, penészes, Széngázas, ódon kriptaház: fi sirüreg, a sirgödörben Ott vár majd a — feltámadás! Aranyos porszemek. — Irta: Ifj. Kárpáti Endre. X. A régi Madonna-kép. Oh, csak nézz rám, karonülő kis Jézus, a Madonna öléből! Nézz rám azzal a nyugodtan tekintő fekete szemeddel! Te csak az maradtál, mint ezelőtt régen. Az arcod ma is oly sokat- mondóan fordítod felém. Amennyit én Teelőtted álldogáltam! . . . Emlékezzél reá, mikor figyelted minden lépésemet! Akármelyik oldalról néztelek meg, mindig szemközt fordultál velem. Még a gondolatomat is eltaláltad. Sokszor tettem olyasmit, ami Neked tetszhetett; akkor olyan megkönyebbüléssel kerestelek szememmel, vártam helyeslésedet s Te mintha rá is bólintottál volna a fejeddel: jól van! ... Ha pedig éreztem, hogy valamit nem úgy kellett volna: akkor alig mertem a szemedbe nézni, úgy féltem a szemrehányó tekintetedtől: ugy-e, megmondtam ! ... Ha a másik szobába vonultunk valami titkos terv megtanácskozására, és nekem kételyeim támadtak, ha vájjon figyelsz-e most is: nagy óvatosan kibuktam a fejemmel az ajtó mögül és majd kővé váltam: rám néztél akkor is. És én mindjárt mindent kitudtam a tekintetedből . . . . . . Ott függ a kép ma is, ahol régen. Vastag barna fakeretben egy renaissance Madonna, kis Jézussal. Valósággal ez alatt a kép alatt játszottam le gyerekidőmet, lévén az a szobarész legalkalmasabb tágas hely mindenféle műveletünkhöz. Kényelmesen felállítható volt a magas spanyolfal, ami teljesen elrekesz- tette tőlünk a külvilágot. Mögötte egész külön szoba volt, teljes berendezéssel, takaréktüz- hellyel. Ezen lakás a mienk volt, egészen a mienk és senki másé. Nagyszámú családunk éhesen várta az ebédet, mit a tüzetlen — forró tűzhelyen remekeltünk, a nagy, kicsi, pici, icipici babák részére, amelyek meredt arccal ülték körül az asztalt. Közben hazajön apánk a sétából, és a divánra ül pihenni. Ez a mi időnk. Most szabad zajongani. Sőt kell ; apa azt megkívánja. Különben minek volna az a gyönyörű fehér haj, ha nem azért, hogy a tiz ujjoinmal belemarkolászva kacagjak az örömtől és összerongáljam a választékot? ... A pecsétgyűrű is csak azért van az ujján, hogy legyen mit forgatni, lehuzgálni, mikor el engedi kapni magát a keze. Azt nagyon üdvös megpróbálgatni: melyik ujjára nagy a gyűrű ? melyikre nem megy fel ? . . . Úgy is, ha az íróasztalon meggyujtják a lámpát, és nagy paffantással előhúzza a pápaszemet a tokból: akkor csendnek kell lennie, hogy a baba is el tudjon aludni. Mikor már este van, úgyis csak az asztalnál lehet játszani valami csöndes játékot. Anyánk ott ül a másik végén az asztalnak, csillanó tűvel foltozgat valami szakadt ruhadarabot. Közben néha dudorászgat, amint elfelejtkezik magáról és nagyon vígan fut a tű a ruhába. Az ajkán megnyálazgatja az ujját, úgy illesztgeti a ráncokat egymás mellé. Mi pedig addig unszoljuk, mig lerakja a gyüszüt és jön a könyvünket nézegetni. Előadja a meséket a képekhez magya- rázgatva: „Csúszik a szán lefele, lefele, három gyerek rajta . . .“ A lámpa tompán megvilágítja a régi Madonnát és ha eszünkbe jut ránézni, az ölben ülő kis Jézusnak minket lát az arca. Azt gondolnánk, hogy mit nekünk más egyéb a világon, mikor anyánk a kezünket betünkint vezetgeti dolgos kezével és ránk az a Jézus vigyáz, a gyermekek Jézusa, kinek képe onnét mosolyog elő a sötét, ócska képrámából . . . Eljött az ideje annak is, mikor búcsút kellett venni a régi Madonnától. Csak annyiban, hogy vége volt az örökös játékoknak a kép alatt, mert benyelt bennünket az iskola. Ez afféle időpont, amire csak nagyon homályosan tudok visszaemlékezni, bármint erőltetem az eszemet. Mint ahogy az állócsillagot is akármilyen erős telescoppal vizsgáljuk, csak fehér pont marad. Semmi különös esemény nem fűződhetik hozzá, csak egy szép napon bedugtak a por- illatu iskolaszobába. Palatábla és tejeszsömlye volt a felszerelés. Darabig csak nézegettem a sok apró megszeppent arcot, ahogy egy a másik után fakadt sírva. Nyomkodták a zsebkendőt a szemükhöz. Gondoltam magamban: ha ezeknek van mit siratni, talán nekem nincsen ? Hát arra én is elkeseredtem. Erőt vett rajtam az elha- gyatottság érzése. Hej, még a Madonnakép ha ott lett volna! . . . De hát bejött a tanítónk, imádkoztunk és kijelölték a helyünket a padokban. Aztán beszélt nekünk a tanítónk. Nem tudom mit, de nekem végtelenül tetszett, s karbatett kézzel mozdulatlanul nézett mind'enikünk a tanító szájára. Kezeivel az első padra támaszkodott, csillogott, fénylett a szemüvegje s úgy tetszett nekem, hogy kinek-kinek hosszan nézett a szemébe, felfogva tekintetével a gondolatainkat. Behízelgő hangján folyton beszélt - beszélt, s a mi szivünket egészen felmelegitette. Lopva ha egymásra néztünk, már mosolygós arcok néztek vissza. Amikor aztán befejezte szavait, sétára indult a padok között. Halkan. mondott egyetmást ennek is, annak is; fejünkre tette a kezét, megsimogatott, aztán azt mondta, hazamehetünk, de holnap újra vár bennünket; vigyünk palatáblát, majd megtanít rajzolni asztalt, házat. Ilyen volt az első tanítóm és első napom az iskolában. Beszélhetett nekem ezután már akárki akármit: az volt a szent előttem, amit a tanítóm mondott. Nem volt megalázóbb fenyegetés, mint ha valaki azt mondta: megállj, majd elmondom a tanítódnak ! Pedig az én tanítómat nem is láttam haragudni: örökké mosolygott; a körszakállas arca olyan volt, mint az áldást osztó Krisztusé. Ha találkoztam vele az utcán, azt sem tudtam hamarjában, hogy kapjak a kalapom után. S ha úgy hazamendegéltem az iskolából, kikerestem először is : mit szól a kis Jézus a Madonna képen ? Utána a babát néztem meg: öltözetlenül bevert a sarokban ; az ágya vetetten . . . Mások adnak ennit az udvaron a kis csibéknek . : . Más öntözi meg az ablakban a szegény muskátlikat, amelyek oly igen rimán- kodva nyúládoznak egy kis világosságért sovány karjaikkal . . . Más lett a világ egészen . . . S ebbe oly nehéz beleszokni . . . . . . Pedig milyen keserves volt aztán a végén, mikor elhagytam első iskolámat! . . . Nekem kellett elbúcsúznom az intézettől a többiek nevében. Állt a nyilvános vizsgaünnepség, én kiálltam a dobogóra és szavaltam : „A búcsúzás mindig fájdalmas . . .“ . . . Csak eddig mondtam el. Hiába integetett az én szeretett, tudós igazgatóm a szemével ... a többit elsírtam. Aki akart, igy is értett belőle. Ma meg már előttem a régi csoportképünk és fel sem ismerem volt társaimat. Nevüket se tudom . . . Hová jutottak vájjon ! . . . Egy napon szomorú csöndesség ütött közibénk. Senkinek az ajkán mosoly el nem húzódott, az ajtókat halkan csukdostuk, mintha félnénk a saját hangunk neszétől is. Ültünk az asztalnál, de mindenki odanézett, ahol nem volt semmi nézni való. Egy súly feküdte meg az agyakat: apa beteg. Sokszor tudtuk róla, mikor nem jól volt, de ő sohase szólt felőle senkinek. Ismerte min- denikünk, hogyha ő egyszer elkezd panaszkodni, akkor,ott már félni lehet. És ma feküdt a divánon ebéd óta. Feje lázban ég, sűrűn lélekzik és mozdulatlanúl marad behunyt szemekkel. Nem figyel semmire, hangját sem lehetne venni. Mi loppal nézünk rá időnkint; kerüljük szorgalmasan egymás tekintetét, hogy ne vegye rajtunk észre senki a belső szorongatást. S a láz egyre fokozódott, verejtékcsöppök ülnek ki a forró homlokra. Lassan tétovázva feküdtünk le késő este, mintha mindenikünk félt volna valamitől. Nehéz sóhajtozások hangzottak a csendes éjben. Nyugtalanúl hánytuk-vetet- tük magunkat az ágyban, végre nagy kínosan elaludtak a többiek. Egy ideig én is forgolódtam még, aztán úgy éjfél tájon fogtam magam és felültem az ágyban. Olyan kísérteties volt a szobánk. Az éjjeli mécs sárgásán világított a falra, gyengén láthatóvá téve a Madonna körvonalait. Az ám, de mintha a Jézus arca egész élénken kiviritott volna á sötét képből. . . . Rám nézett mereven, mozdulatlanúl. Körülöttem mélyen lélekzettek az alvók. Nekem valami fojtogatás jött a torkomba, térdre álltam az ágyamban, hátamra húztam a takarót, hogy meg ne fázzam, aztán szemközt nézve a Jézus képét, lassan, szótagonként kezdtem imádkozni. Tüzetesen átgondoltam minden szó jelentését és máris megkönnyebbültem. A lelkemet finom zsibbadás állta el, és én imádkoztam, csak imádkoztam, amig az álom rá nem nehezedett a szememre, hajnal felé. Akkor betemettem arcomat a párnákba és elmosódott öntudatomban a kínzó aggódás ..... . . . Reggel arra ébredtem, hogy apa bejött a szobába, mint rendesen és öltözködött. Azt mondta, hogy csoda történt, egészen meggyógyúlt. Nem érez semmit a tegnapi láz után. Az orvos is kinyilatkoztatta, hogy túl a veszélyen. Azon az éjjelen köztünk járt az Isten . . . Óh, Madonna, nézz csak rám ! Óh, Jézus, csak nézz . . . nézz ! ... Ha előttetek állok, úgy érzem én, hogy újra a régi vagyok . . .
