Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-24 / 43. szám
1 Nagybánya, 1909. október hó 24. 43. szám. Előfizetési árak : Egész évre G korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség: Kossuth Lajos-u. 21. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda=bérIete, Rákóczi=(Fő)=-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Kö zkórház. Október 22. Városunk minden téren tapasztalható rohamos haladásának kétségtelenül koronája volna az elavúlt s a rég múlt idők szűkös kereteibe i!lő városi nyilvános jellegű kórháznak közkórházzá való fejlesztése. Mikép igaz, hogy valamely ország életerős fejlődésének ismérvei kultúrájából és az ezt szolgáló intézményekből menthetők, úgy való az is, hogy városunk közéletében fontos missióra volna hivatva egy közkórház, mint a humanismust elsősorban szolgáló alkotás, mely az elaggottak, nyomorékok, vakok s más szerencsétlen betegek megfelelő asyluma volna. Angliában ily célra egyes emberbarátok 100 és 100 milliós alapítványokat tesznek, Amerikában ezer millió felé megy az egyesek által tanulmányi, művelődési célt szolgáló és kórházi alapítványok ösz- szege. Országunk is csak áldoz, olykor szegénységét is felülhaladó mértékben, minek következményeként ma már csak 40 ezer elmebeteg csatangol az utcákon vagy fetreng kamarába, olykor ólba is bezárva. S bár a társadalmi együttműködés hatalmas terjedelemben áldoz a humanis- mus oltárán, hová úgyszólván naponként kell adományokkal járulnunk, mégis 22 ezer vak, süket és néma van ma még gondatlanul magára hagyva s egyéb betegségben sínylődő legalább 200 ezer. Elrettentő szamok s ezért ezek tengerébe milliárd hangya szorgalmával kell a porszemeket lázas lüktetéssel hordozgatni, hogy az emberiség szenvedő részének biztos és elegendő menedékhelyek álljanak rendelkezésre. Mert igy lassan haladunk! A hol egy elmebeteg gyógyintézet, a hol egy köz- közkórház létesül, ott egyszerre tizet kellene építeni! A mi 70 éves kis kórházunk, melynek egykor a Casinó-egyesiilet tagjai oly nagy és lelkes áldozatkészséggel vetették alapját, megérett az örök nyugalomra. Nemes hivatása volt, mert egy nagy vidék szegény betegeit fogadta be; de lassanként szűknek bizonyult, ma pedig teljesen alkalmatlan anachronismus, minek bizonyságául elég a múlt év forgalmára hivatkoznunk, a mikor 11 ezer ápolási napot ért el, mig ezelőtt csak 20 évvel is 698 volt az ápolási nap, tehát 12 szer nőtt a beteg- forgalom. Tény, hogy e szerint a statisztika szerint a betegek kórházunk iránt meglehetős nagy bizalommal viseltetnek s hogy a nagyobbára még analfabéta népünk komolyabb betegségében vágyik ott gyó- gyittatni magát, ámde a külső feltételek hiányában a legmegfeszitettebb orvosi tevékenység sem boldogulhat és csak múló eredményeket érhet el. Már ez a kézzelfogható körülmény is kötelességévé teszi a városnak egy olyan kórház alapítását, mely minden tekintetben megfeleljen egy modern korház rendeltetésének. Alapkövetelmény a betegeknek a betegségi fajták szerinti elkülönítése, sőt ragályos betegek részére egészen külön kórház-épület. A részletek kidolgozása szakemberek dolga, de azt már minden laikus is tudja, hogy kórház számára nagy területű alkalmas telek választandó. Erre nézve régi terve Dr. Ilerczinger Ferencz városi tiszti főorvosnak, mely a városi tanács felfogását is mindenben fedi, hogy az uj közös temető számára reservált 16 holdas fásitott teleknél szebbet, egészségesebbet^ és tágasabb parkot nem teremtett az Úr közkórház számára. Ide kellene épiteni a 60—80 ágyas közkórházat, mely a befektetett összeg kamatain és a dicsőségen kivid még tisztességes hasznot is biztosítana a városnak. Az említett hely az éjszaki hegyek által formált körív központjában, kelet délnyugat felé, napfényes, jó levegőjével s szelid fensikon, közel a városhoz, mindenfele páratlan szép kilátással igazán prae- destinálva van a közkórház szamára, mely a város várható terjeszkedése esetén is mindenkor imponálna a maga 16 holdas parkjával. A napokban hivatalos ügyben itt járt Moravcsik tanár, a hírneves elmeorvos, Tóth Lajos min. tanácsos és Kerekes Pál közegészségügyi főfelügyelő, Dr. Kádár Antal bányakerületi főorvos és Dr. Her- czinger Ferencz városi t. főorvossal együttesen abban a véleményben voltak, hogy a városi kórház és kincstári társkórház egybeolvasztása mellett meglehetne és lehető gyorsan meg is kellene alapítani a közkórházat. Mi hisszük, hogy az intéző körök, a kiket illet, e nagyfontosságu intézmény megalkotásában is közre fognak működni. Vajha mielőbb már positiv terveket és bevezetett eljárást adhatnánk hírül! R Nagybányai Hírlap tárczája. I FERRER. | — Irta: Dr. Kiss Rezső. — Ferrer meghalt! Nem! Elpusztittatott, Miként dühödt eb, vagy mint gaz lator... E szörnyű hírre majd hogy fel nem sírtam, Most gyászolom, mint legkedvesb halottam ... S lelkemben bosszú és kín egybeforr! Ferrer meghalt! Az igazság nevében Gyilkoltatá meg gaz, pribék sereg, Holott O maga volt a szent Igazság, Kinek szavára egy elnyomott ország Ébredni kezdett! Szivünk megremeg . . . Ferrer meghalt! A szabad gondolatnak Nagy és lánglelkü, hű apostolát, Kinek erénye volt csak és nem bűne — Siratja az egész világ ő benne, A Mestert, minőt egy ezred se’ lát! Ferrer meghalt! Miért? Mert tanitá Az egyenlőség szentséges tanát, S hogy bár bíborban, vagy rongyban születtünk, Az ember: ember és mégis közöttünk A születés ad fényt és glóriát! Ferrer meghalt! Szegényes'sirhantjánál Egy ország . .. nem! egy világ felzokog ... S míg a Sötétség és a kitartottja; A Reakczió nagy bűnét takargatja, A nép, miként a Vulkán háborog! Ferrer meghalt! De él...él mindörökre Szivünkben az ő áldott szelleme! S eszméje, amely a világba szállott, Kivívja a nagy világszabadságot, A Zsarnokság bár küzd is ellene! Megoldás. — Irtá: Péter Kronbtirg. — A papiak olyan volt hosszúra elnyúló kertjével, mint egy oázis a jutlandi lapályon. Fehér épületét öreg, egyenes fák vették körül , s fönn a haranglábrój, a vörös tető alól, szép j kilátás nyílt a messze vidékre. E lelkészlakban j töltöttem legutóbbi szünidőmet és be'eszerettem a lelkész idősebb leányába, Kárenbe. Drága titkunkat senkinek sem árultuk el, de megállapodtunk benne, hogy egymásé leszünk. Jól emlékszem az utolsó estére, melyet | együtt töltöttünk, künt a lapályon a naplementét nézve. A temetőhöz vezető menedékes utón haladtunk. Sürü, fehér köd borult az egész táj- j ra, elmosta a tárgyak körvonalait és álomszerűvé tett mindent. A leány megállt és én megfordultam, hogy a bájos alakját jobban láthassam. Szőke haja göndörén simult halántékára, | világos ruhája szinte szétfolyt a ködben. Földöntúli lénynek látszott e sajátszerü világításban. : Oly angyaftisztának és szelídnek láttam, hogy I szinte más szférába képzeltem magam, hol emberi szemem előtt láthatatlan titok bontakozik ki.- Milyen csendeség van it! — súgta Kárén boldogan. Mutató úját az ajkára tette, hogy én se háborgassam e nyugodt óra csendjét. Lehajolt, letör egy ágat hangyabokorról s kabátomra tűzte: — Ezt az estét sohasem fogom elfejteni. Te se felejtsd el soha. Ez az este örökre összekötötte lelkünket. Lapuul^, mai száma lO oldal.
