Nagybányai Hírlap, 1909 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-29 / 35. szám
2 UagyTaányai Hírlap 1909. augusztus 29. strálták s a ma végbemenő beszámoló van hivatva arra, hogy a választókerület polgársága és képviselője között fenálló kapcsolatot még szorosabbá fűzze. Tegnap d. u. a rendezőség- felkérésére Brugyányi Kálmán, Moldován László, Szőke Béla, Virányit, Lajos és Ince Lajos v. képviselők Buságig a képviselő elé utaztak. Kíséretükben érkezett meg Földes Béla az állomásra, hol a város nevében dr. Makray M. polgármester, a függetlenségi párt testületileg Farkas Sándor ezredes, pártelnök vezetése alatt s nagyszámú közönség fogadták és lelkes óváczióban részesítették. Képviselőnk ezúttal is Bónis István vendégszerető házában szállt meg. Este a Polgári Olvasókörben barátságos vacsorán vett részt s itt a párt nevében dr. Vass Gyula főjegyző üdvözölte. Ma d. e. fél 11 órakor tisztelgések a városháza tanácstermében. Délelőtt 11 órakor beszámoló a Deák-téren vagy kedvezőtlen idő esetén a Polgári Olvasókör nagytermében. Déli egy | órakor Bónis István nagy ebédet ad. Délután 3 [ órakor képviselőnk kocsin Felsőbányára utazik s onnan estére visszatér városunkba. Hétfőn magánlátogatásokat tesz és előre láthatólag kedden megy Szinérváraljára s onnan visszatérve, egész héten városunkban marad. Nagybánya sz. kir. város polgárságára tehát ünnepnapok következtek s hisszük, hogy azok békés összhangját mi sem fogja megzavarni. Társadalmi egyesület. Augusztus 28. (./) Örömmel tapasztaljuk a széleskörű érdeklődést, mely hovatovább, mindig nagyobb hullámokat ver fel közönségünk körében az általunk megpendített társadalom-tudományi szövetség iránt. A mai mindenféle áramlatokkal teli társadalmi élet forgatagába mint egy hatalmas folyam hullámai hömpölyögnek bele a társadalom tudomány eszméi. Jelenlegi társadalmunk nem egészséges levegőjű. Az emberek értékének meg nem becsülése, fölfelé megalázkodás, lefelé gőg jellemzi. Hiányzik az összetartás, az erők széthúznak. A művelt osztályra reáférne egy kis szeretet, a közérdek iránt való lelkesedés, áldozatkészség s humánizmus, a köznépre több helyes irányban fejlesztett tudás. A társadalomban minden egyénnek megvan a maga szerepe, melyet betölteni van hivatva. Szégyen és bűn ezen érvényesülésében visszaszorítani. Sőt fel kell világosítani mindenkit, hogy annyira becsüljük, amilyen mértékben betölti hivatását becsülettel, bármily igénytelen legyen is. Tehát a társadalomnak büntetni s jutalmazni kell. Értékelni. Jól esik a kiválónak, az igaznak, a szorgalmasnak, az önzetlennek az elismerés. A hamisat, a gazt leleplezni, irtani kötelesség. Ennek elérhetésére egyik módszer a nevelés! Csirából fejleszteni a magasabb értékek után való vágyakozást. Itt arról a teljesen műveletlen osztályról van szó, mely rezonál, megmozdul, lendül az irás, a szó, a példa, a nevelés hatása alatt, de már ebben a lendülés- ben okszerűen benne is van a képesség is, hogy valami más, szépet is itt keressen, meghitt bizalmasává váljék az egyesületnek s ha 5 a legalsóbb lépcsőfokok egyikén meg is állott, már a társa, a fia, a leánya erről a fokról indulnak el fölfelé. Ezen átívelő hidat kellene nálunk felépíteni. Ugyanakkor, amidőn Magyar- országról a nyomorúság, a proletárság ezrével hajtja külföldre a szerencsétlen magyarságot, amikor a tultömött emberlakások zsúfolt szeny- nyében ezer meg ezer sáppadt arczu penész- virág érik a mulató lebujok számára, amikor a rossz megélhetés, a munkátlanság sikkasztásra, gyilkolásra, lopásra, szélhámosságra szőrit sok jobb sorsra érdemes férfit és a maga testével való kereskedésre egy sereg asszonyt a kik jobb nevelési s anyagi viszonyok között becsületesek s a társadalomnak hasznavehető tagjai maradtak volna : miért ne lehetne tehát a mi szerény körünkben is mélyreható s az erkölcsöket egyetemesen javító szocziálpolitika ?. A főerkölcsök, a hazafiság, a nemi erkölcs, a vallás erkölcs, melyek által az emberek az egymás létjogát megtisztelik. Hatalmas anyag kerülhet munkálat alá városunkban s környékén. A bányamunkásság, a földmivelő népnél hálás talajra találnának a hivatásos nevelők. A véleményét mindenki szabadon nyilváníthatja s ezt az emberi jogot konczedálni kell még a szocziálista számára is, de az állami rend kereteit megbontani s a tanok diadalát erőszakkal kivívni akarni, forradalmi állapot s vele szemben az állami hatalomnak kötelessége minden eszközt alkalmazni. Meg kell győzni a munkásságot arról, hogy a magyar kormányzati politika sem ellenkezik a szabadsággal, de azért semmi esetre nem fog ebben a dicséretes szándékában annyira menni, hogy nyugodtan tűrje, amig a polgári társadalom ellenségei szervezkednek. A vidéki népet pedig meg kell nyernünk a magyarság számára, nem nyers erővel, hanem a kultúra nyomása alatt. Mindezek nem kicsinylendő feladatok. Egy ideológia van felépülőben nálunk, mely a tudományban, a költészetben, a magyar élet sivárságát; meddőségét, reménytelenségét s a magyar nemzet létjogosulatlanságát hirdeti. Látnivaló, hogy ez a szellem a kulturális s érzésbeli különállás gőgjéből fakad s a nemzet életével, gondolat s érzésvilágával minden közösséget meg akar szakítani, vagy már meg is szakított. Helyes, ha beismerjük vagy éppen gúnyoljuk s ostorozzuk hibáinkat, mert ez az első lépése minden javulásnak, de sárral dobálni A tenyeres — talpas, cseh szakácsnék és szobalányok rá-rá mosolyogtak a csinos gyerekre ; de értekezni egyikkel se tudott. Lelke különben is otthon járt, a Czenk aljában, meg a zer- nyesti virágos mezőkön. Nagy sokára fedezett föl egy magyar fiút valahonnau Kolozsvár vidékéről. Szabó legény volt, s Kovács Andrisnak hívták. Az is ott búslakodott a pardubitzi laktanya szabó műhelyében s dúdolgatta a bús magyar nótákat a cseh pajtások boszuságára. A mikor megtudta, hogy magyar fiú van az ezredben, — mintha kicserélték volna. Fátyolozott szemeiben fölcsillant a fény, meggörnyedt alakja kiegyenesedett, mint egy nádszál, s alig várta, hogy Kovács Andrist előkeritse. Meg is találta. Kitörő sóhajtással ölelte át a vézna szabó legényt : — Frate, iraté ! (Testvérem, testvérem !) csakhogy már hazámbelit látok ! S úgy végig csordult arczán a köny, mint a tavaszi záporeső. El is dicsekedett nyomban Pistelka kapitány urnák, boldogságával. — Kapitány urnák jelentem alássan, pajtásra találtam ! — No kicsodára Petru fiam ? — Valami bús magyarra ! — No látod fiam, milyen derék élet van a katonaságnál! Akárhová megyünk mindenütt otthon érezzük magunkat! Petru kissé megvakarta a fejét; az „otthonit nem igen érezte a pardubitzi laktanyában. Ha még Linutza is ott lett volna. Még hagyján ! De igy bizony elég szomorúan teltek napjai. Vasárnap délutánonként Kovács Andrissal sétálgatott; s mintha csak egy gondolaton rágódtak volna, egyszerre a Hazára fordították beszélgetésüket. Néha egy pohár sör mellett magyar vagy oláh nótára gyújtottak, mit a többi cseh pajtás babonás félelemnek hallgatott. Fokozta örömét azon körülmény is, hogy volt kivel levelet Írasson Linutzájának. Kovács Andris úgy kiczirkalmozta a szerelmes levelet, hogy Petru nem sajnált érette három pohár sört fizetni az okos szabó legénynek. De ez az öröme se tartott sokáig. Egy délután kiadták a parancsot, hogy Éovács Andris visszaindul Erdélybe. A szabó legény sápadt vézna arczán az öröm pírja lobbant föl; Marian Petru pedig úgy belesápadt, mintha halálos betegség csiráját hordaná magában. Azt hitte, hogy meghasad a szive ! S ha nem lett volna Pistelka kapitány úr olyan végtelen jó ember, — utána szökik Adrisnak. De ez időtől kezdve eltült az utolsó mosoly is Petru arczáról. Fáradt egykedvűség vett erőt rajta. Pontos volt szolgálatában azután is, de élettelen. Csak mint egy felhúzott óramű, végezte napi teendőit. Sokszor sirni szeretett volna, de úgy érezte, hogy könnyei belefagytak szivébe. Az egyszerű oláh fiú keblében a legsötétebb küzdelmek kezdtek dorbézolni. Mintha valami súlyos test rátaposott volna szivére. Esténként kiült a laktanya elé, s bele nézett a végtelenbe. meg a nemzet arczát; idegen toll, hideg gyűlöletbe, méregbe mártott hegyével szolgálni a kultúrát: ez a magyar élet megszűnését jelenti s kezdetét egy idegen gazdasági, politikai, kulturális uralomnak, a melynek térhódítása ellen késhegyig védekeznünk kell. A helybeli sajtó egyik orgánuma vezér- czikkében szintén rokonszenvesen fogadta múlt ízben kifejtett eszméinket, bár általában más szavakkal ismétli az általunk mondottakat. Csupán egy véleményével nem érhetünk egyet és pedig, hogy ezen eszmék megvalósíthatók lennének a helybeli Teleki irodalmi kör kebelében. Köztudomású, hogy ezen körben egyéni szempontok érvényesültek s e miatt az irók egy része, sem a közönség rokonérzéssél nem kiséri, sőt tőle távol tartja magát. Második oka, hogy hibás alapon szervezkedett, nem dolgozik kellő agilitással. Ezen problémákat klikkszerü kör a maga elszigeteltségével érdek s személyi tekinteteivel megoldani nem képes. A magyar társadalom teljes bevonása szükséges ezen magasztos feladatok elérhetéséhez. Szó sincs róla, ez ilyen kis városban nem megyen mindjárt, de a levest sem akkor eszik meg, mikor főzik, hanem későbben. Mint értesülünk, az őszi, legkésőbb a téli hónapokban kezdetét veszi a'szervezkedés munkája, közben a program is részleteiben s a kivitel módozatai ismertetve lesznek. Tagjai lehetnek nemcsak irók s poéták, hanem gyakorlati képzettséggel bírók is, ha megfelelő intelligentiával rendelkeznek arra nézve, mely a czél előmozdításához szükségeltetik. Az értékességet s a munkát bíráljuk s nem egyéni viszonyokat. Nem fogunk nagyképii allűrökkel élni, hanem dolgozunk csendben, komolyan, czél- tudatosan. Színház. Ma este lesz az utolsó előadás; cabaré. A K. Hegyi Lili művésznő jutalomjátékául, azután bezárul azaz széjjel bontódik a fabódé s Thalia papnőit és papjait majd csak a nagyvendéglő dísztermében fogjuk viszont látni. E héten szombaton a „Tavasz“ czimü meglehetős borsos operett került színre. A színkör csaknem színükig megtelt s úgy a darab, mint az előadás nagy és köztetszésben részesült. Hegyi Lili Anna szobaleány édes játéka és bravúros éneke többször zajos tapsra ragadta a közönséget. Szabadkai (Hollós Jeromos) a kikapós vén férjből cabinet alakítást formált, lépten-nyomon óriási derültséget keltve. Ebben a szerepében valódi művész. Náczi pinczér szerepében Deák Kornél jeleskedett. Jók voltak: Sziklai, Ungvári, Bárody Kató, Halmos Gyula. Nézett-nézett arre felé, merre ő a Kárpátokat képzelte lelki szemeivel. Pistelka kapitány urnák föltűnt a fiú sápadtsága s emésztő némasága ; többször megakarta szólítani és kivallatni, — de attól tartott, hogy még jobban elkeseríti; azért hallgatott, de lehetőleg kedvében járt a szegény oláh fiúnak. Ősz felé fordult már az idő. Magasan röpülő vándor darú csapat kiáltása hallattszott le a pardubitzi mezőkre. Halk sóhajtás remegett a fonnyadó lombok között, a dér már megtépegette kissé s aranynyal vonta be a leveleket. A pázsiton a kökörcsin búcsúzott a természettől. Egy ilyen őszi délután Marián Petru a nyitott ablakban állt a kapitány úr emeleti lakásán. A nap hanyatlóban volt már, s megnyujtotta a fák árnyékát. Péter fölnézett a vándor madár csapatra, s valamit érzett, de az ő egyszerű parasztszive nem tudta mit. Lent a laktanya udvarán jöttek-mentek a katonák, mint a méhek egy zsibongó méhkasban. Lovak patkói hánytak szikrákat a kikövezett udvarán ; egy-egy altiszt kacskaringós „Szakkermen“-tel könyitett haragján. A bús oláh fiú némán nézte a zsibvásárt, csak erős, széles melle hullámzott, mint a tenger, ha vihar készül végigf szántani rajta. E pillanatban lépett be Pistelka kapitány úr. — Kilovagolunk Petru! — azzal kardot kötött, fölhúzta keztyüjét, s megindult a hosszú folyosón. Péter mintha álomból ébredt volna, össze- rázkodott, s sietve ment gazdája nyomában.
