Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-03-15 / 9. szám
8 N agy bányai Hírlap 1908. márczius 15. keket kézzel is leszedhetjük, de magas törzsüek- nél már az úgynevezett hernyózó ollót kell használnunk. Ezt a hernyózó ollót olyan hosszú, de könnyű rudhoz kell erósiteni, hogy azzal még a legmagasabb gyümölcsfa ághegyeit is elérhessük. A hol a rúd nem elég hosszú, pl. az igen öreg és igen magas fáknál, ott álló létrát is kell használni, hogy a hernyófészket ezen az utón közelíthessük meg. Maga a hernyózó olló úgy van készítve, hogy az mindig magától nyílik. Egyik ága zsinórral van megkötve: ha ezt a zsinórt meghúzzuk, akkor az olló becsukódik és akkor az éle közé kerülő hernyófészkes ághegy leesik, néha a földre, de sokszor bizony megakad a fa koronájábán s akkor le kell azt onnan külön venni. Hogy tehát a hernyózás ilyen akadékoskodással ne járjon, újabban a hernyózó ollókat ágfogó készülékkel szokták fölszerelni, hogy az olló a levágott ághegyet azonnal az elvágás pillanatában megfogja és fogva tartsa addig, mig azt le nem teszszük oda, a hová magunk akarjuk. (Az ilyen hernyózó ollókat, akár régit, akár ágfogósat, kapni majdnem minden mag- és vaskereskedésben.) A hernyózó ollóval tehát szedjük le mind a hernyóíészket. A halomra gyűjtött fészkeket pedig azután — ha nem kell félnünk a tűz veszedelmétől — akár a kertben, akár a ház tűzhelyén égessük el. Ugyancsak a hernyózó ollóval szedjük ám le a gyűrűs pille tojását is. Ezt első pillantásra nehéz ugyan észre venni, de gondos szem megtalálja azt is s akkor le lehet azt is annyira szedni, hogy alig marad belőle valami a fán. Ellenben a gyapjas pille tapló szinü tojását egyszerűen lekaparjuk a fa törzséhez közel tartott valamely edénybe, vigyázván arra, hogy a lehulló tojás földre ne hulljon vagy egyébként szanaszét ne peregjen, mert a földre hullott tojásnak tavaszig legtöbbször semmi baja sem történik s akkor a hernyó minden baj nélkül kibujhatik belőle. Épen úgy van a dolog a fa törzsén és egyébbütt szétpergett többi tojással. Hogyha a lepketojásokat az összes gyümölcsfákról mind egy szálig leszedtük, akkor azokat nyílt tűzön kell elégetni, Ha sok volna e tojásból, akkor az eltüzelés csak apránként történjék. Mert ha sokat tennénk belőle a tűzre, az fölrobbanna és szétvetné az összes petét s akkor a peték összeszedése újabb munkát adna nekünk. Épen e veszedelmes robbanás miatt nem szabad a lepketojást sem a kályhában, sem a konyha tűzhelyén elégetni. Ugyancsak a téli hernyózás alkalmával meg kell gondosan takarítani a fák törzsét is. Az elváladozó kéreg, valamint a törzset boritó moha és zuzmó alatt temérdek sok apró ellenség tanyázik, amely mind a gyümölcsfát és annak termését bántja. Takarítsuk tehát ezt a felesleges kérget és hasonlóképen a mohát és zuzmót is le! És ha azt még ősz folyamán nem tettük, akkor okvetetlenül a hernyózás alkalmával el kell távolítani a gyümölcsfák száraz ágait és száradozó ághegyeit is. Hasonló gondunk legyen arra is, hogy a tavasz elején, de okvetetlenül még a fák uj fakadása előtt kitakarítsuk a gyümölcsfák törzsének tövét s általában a gyümölcsfák alját is. Össze kell gereblyézni s el kell távolítani innen mind a lehullott lombot. Ez az eltávolítás azonban ne csak az legyen, hogy a száraz lombot és ágtörmeléket a kert valamely zugába hordatjuk s a nyáron át ott hagyjuk. Nem! Ezt ne tegyük, mert az semmivel sem volna jobb annál, mintha a lombot előbbi helyén, a fa alatt hagytuk volna meg. Az összegyűjtött régi lombot, almot, legjobb ha kissé megszikkadt, mind tisztára eltüzelni: akkor biztosak lehetünk arról, hogy mindaz, ami benne rossz és vészthozó volt, valóban el is pusztult. Ámde ne higyjük, hogy a befejezett téli hernyóirtással letettük már mind a gondunkat. Az korántsem úgy van ! Hiszen a „kis hernyófészkek“ közül, valamint a gyűrűs pille tojás- gyürüi közül is egyik-másik rajt’ maradhatott a fán! Énből bizony a szép tavasz elején csupa életre való hernyó bújik ki. Ezt tehát csak utólag Írhatjuk, még pedig akkor, a mikor április havában észrevesszük, hogy a gyümölcsfák egyik-másik ágán a levélzet veszendő félben van és napról-napra kevesbül. Az ilyen hernyós ágrészt legjobb azon melegében levágni s a hernyókat összetiporni még mielőtt azok szétmásznának és nagyobb kárt tennének. Ugyancsak ilyen rövidesen és hamarosan el kell bánni a pókhálós hernyókkal is. Ezek első esztendőben rendszerint csak itt-ott, egyes szétszórt pókhálós fészkekben mutatkoznak; következő tavasszal számuk már növekedik, mig aztán harmad évre számuk annyira megszapo- rodhatik, hogy e parányi hernyók hálója bevonhat egész gyümölcsfákat. Az ilyen pókhálós gyümölcsfa azután lombját rövid egy-két nap alatt teljesen elvesztheti, mert a hálóban tanyázó sok apró hernyó tisztára fölfalja azt. Ennek a kis pókhálós hernyónak pedig szintén csak úgy lehetünk urai, ha azt már akkor irtogatjuk, mikor még csak mutatkozó félben van. Irtogassuk is ám a hernyókat szorgalmasan. Mert nem az a jó gyümölcskertész, ki sok gyümölcsfáján kevés gyümölcsöt termel, hanem az, a ki kevés, de jól gondozott és annak rendje és módja szerint ápolt, férgektől megóvott fáján . sok és szép termést tud fölmutatni. És a jól ápolt néhány szilvafa bizonybizony többet ér a magára és férgekre hagyott ötven-hatvan holdas szilvás erdőnél. Nyári kirándulás.- Irta: Ifj. Kárpáti Endre. Amerre csak ellát a szem, mindenütt sárga búzatáblák körülöttünk. Végtelennek tetsző, aranyullámu tenger ez, amelyből csak itt-ott tör elő egy-egy sudár jegenyefa, vagy bólintgató madárijesztő. Egyik-másik ponton, ahol a nap heve már megérlelte a szemet, tarkálló aratónép vágja a rendet, szivviditó nóták kíséretében. Szépen fizet az idén a termés; örül a gazda az Isten áldásának; még a száraz gabonaszár is vigab- ban harsog a kaszapenge alatt, mint máskor, rossz esztendőben. A messze távolban hófehér házikók kandikálnak ki a fák sürü lombsátorából. Félig-meddig néptelen falu az: a munkabírók mindannyian kün dolgoznak a szántóföldön, réteken. Teljes pompájában áll a természet. Sötétkéken ragyog az ég, a verőfény szinte perzseljen süt le a magasból. Átjár a vakító tűz mindent ideien; megizzik tőle az ut pora, kiaszik róla minden növényi élet. Elvétve találhatunk csak rajta néhány árva fűszálat. Ami nőtt is a tavasszal, mind lelegelték az arra járó állatok; a maradékot meg a júliusi napfény égette ki egy szálig. Fürge lépésekkel haladunk a falu felé. Nem szándékunk oda bejutni; csak azért rándultunk ki a közeli városból, hogy fényképész-szenvedélyünknek hódoljunk. De bizony ma még aligha lesz a dologból valami. Tiz hónapi nehéz, fáradságos munka után először járjuk ezt az utat és annyira belemerültünk a természet csodálatába, hogy szinte el is felejtjük tulajdonképeni czélunkat. Nem is lehet másképen. A rég nem látott, óhajtva kivánt tájék megpillantásakor alig győzünk a millió szépséggel betelni; minden kis levélen, bogárként találunk valami újat, megcsodálni valót. A levegő telve illattal, madárdallal; fejünk körül szitakötők, tarka pillangók röpködnek lenge lebegéssel. Futkosunk, jobbra- balra tegintgetünk, játszó jókedvünk támad. Alig várjuk, hogy valami alkalmas helyre akadjunk, ahol leheveredhessünk. Örömmel köszöntjük a legelső rétséget és amikor a frissen kaszált széna csalogató illata megcsapja orrunkat: odafutunk a legelső szénaboglyához, lerakjuk czók-mókunkat, elfekszünk az árnyékosabbik oldalban és teli torokkal szívjuk az isteni levegőt. Tekintetünk az égen úszkáló, csipkés szélű bárányfelhőket kiséri; imádatos hála érzete száll lelkűnkbe a sok gyönyörűség Alkotója iránt. Különös, békés hangulat tölti meg szivünket; úgy gondolom, hogy nem volna dolog, amiért ilyenkor megtudnék haragudni valakire. Egy időre mintha megszűnnék működni gondolkozásunk; szótlanul heverünk egymás mellett, csendben hallgatjuk a fű között czirregő százféle apró bogárkát. Elfeledjük minden bánatunkat, gondunkat; nem érzünk most más egyebet, mint csak gyermekies boldogságot, végtelen megelégedést, kimondhatatlan lelki nyugalmat . . . Jó ideig tart ez az önfeledt állapot. Akár estig sem mozdulnánk meg fektünkben, ha hirtelen fel nem szólal bennünk a műkedvelők szenvedélye, amely ilyen szemrehányásokkal zaklat bennünket: „ . . . No, ezek ugyan szép fotográfusok; egész délelőtt ingyen kóborog- nak ..." Még sem akarunk szégyen szemre, kép nélkül hazatérni; ezért megindulunk, hogy valami érdemeset keressünk felvételre. Nosza, nem is sokáig kell kutatnunk utána; alig száz lépésnyire, előttünk áll egy bájos kis jelenet, amelynél keresve sem találhatnák szebbet. Alföldi tanya. Szélmalom az udvaron; tiszta, takaros kis ház, gémes kuttal előtte. Távolabb, a szérűn, óriási kazalok terpeszkednek. Egy-kettőre felszerelem a gépemet, Kálmán pedig előre megy a tanyára, hogy kihívja a háziakat: legyen valami élőlény is a képünkön. Kivonul a házi nép. Oszes. öreg, de erőteljes ember a molnár. Jóltartott, gömbölyded életpárjával együtt az első pillanatra elárulják, hogy a szükölködés ismeretlen előttük és vígan szokott kelepelni a malmocskájuk. Kijött az öregekkel együtt egy 18-20 évesnek látszó, csinos parasztleány is és figyelmeztető szavaimra méltóságteljes állásba vágták magukat. Két kis tehénkéjüket is kihajtották a gémeskut elé, meg a libákat, ruczákat is: az egész gazdaságot rá akarták rakni a képükre. — Gyöjjenek be már a tejsurak egy kis uj czipóra! . . . Pompásan esett a falatozás. Máskor fanyalogva eszszük a legfinomabb pecsenyét is, most meg alig is győzzük nyelni a puha, barna kenyeret. Hozzá még friss lisztből, idei termésből való! . . . Úgy látszik, mintha minden harapás vérré válnék az ereinkben. Közben aztán beszélgettünk a háziakkal. Észre vettem, hogy a gazda kertel valamit. Sok ógás-mógás után végre is előjött kívánságával. — Tejsurak, ha meg nem sérteném, mennyiért adnának egy képet nekünk is ? . . . De ne számítsák ám nagyon drágára! — Adunk, bácsi, szívesen adunk. De ingyen; pénzt mi nem fogadunk el. Csak jöjjenek be a képért a városba. — Ingyért?... No, úgy még sem veszem el! Hanem majd megháláljuk egy kis musttal az őszön. Elmondták aztán, hogy Boszniába küldték a képet az Eszti leányuk jövendőbelijének. Ott szolgálja ő a három hosszú esztentőd. Már csak hat hónapja van belőle, akkor aztán jön haza. — Régen irta már a Tóni lelkem, hogy hát: Eszti lelkem, nem felejtetted még el a te jegyesedet? . . . Iszen dehogy felejtette . . . dehogy! . . . Minden Isten adta napon csak őérte imádkozik . . . Ugy-e, Eszti lányom? Hátra nézet a molnár Eszi felé, de már nem látott senkit sem odaben. A beszélgetés alatt kiosont lassan, és el is bujt a szép leány pironkodva úgy a kamarában, hogy nem is lehet aztán kicsalni semmi áron. — Hát oda küldjük a képet a Tóni gyereknek. Hadd tudja meg: milyen szépen gyarapodott azóta a gazdaságunk. No, meg hogy hát az Esztijét is csak lássa; ha képen is, de egyszer megnézhesse. Szívesen beleegyeztünk a vásárba. Megnyugtattuk őket, hogy ne búsuljanak, íajta lesz a képen az egész gazdaságuk, a ház is, malom is, még a tehenek is — olyan szépen, hogy öröm lesz nézni a Tóninak. Boldog volt a család; nem győztek bennünket marasztalni, áldani. Nem sokáig késhettünk már. El kellett indulnunk, mert majd a fejünk fölött tűzött a nap, a kis faluból pedig a déli harangszót hajtotta felénk a libegő szél. Kifordultunk a léczkapun, búcsút köszöntöttünk a gazdának. Az öreg folyton azt hajtogatta; hálálkodó szóval azt mormogta a feleségének a pipaszár mellől: — Áz ám, anyjuk, leképeltek mindent . . . az Esztit is ... de még a kedves kis Riska tehénkét is . . . Kiadó és laptulajdonos: dr. Ajtai Nagy Gábor.
