Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-12-27 / 50. szám
1908. deczember 27 Nagybányai Hírlap 5 Az idegen. Gyerekek menjünk sétálni, ki tart velem ? Szólal meg az ajtóban egy vidám leányhang, egyben már tette is fel a kis egyszerű sárga kalapot Vilma, a házi kisasszony. Mit mondjak róla? Ő is csak olyan leány volna, mint a többi, ha az élet, ez a legfurfangosabb és legügyesebb idomító a kezei közé nem veszi, de oda vette szegényt és szigorú haraggal előbb kiölte szivéből azt a világot meghódítani akaró önbizalmat, ami minden fiatal, tapasztalatlan szív sajátja, meg is csalta reményeiben nem egyszer, elvette kedvét a színes álmoktól s megtanította, hogy a mai reális világban nagyon is meg kell vetni a lábunkat és erős léptekkel haladni a megkezdett nehéz, de egyenes utón. Az idealizmus fényüzési tárgy lett, szegény embernek kis adag is veszedelmes méreg belőle, noha a nagy urak, — akik tehetnék — szintén nem igen élnek vele. Gyermekkora boldog volt neki is, hiszen melyik gyermeké nem az, hacsak meg vannak szerető szülei, és neki megvoltak, legkedvesebb emlékei között őrizi az édes apai ház emlékét. Kis, alacsony, sárga épület volt ez, poros kis falu keskeny utczáján, de benne lakott a szeretet, óh e nélkül mit is csinált volna benne egy — tiz tagból álló — nagy család háromszáz forint évi fizetés mellett. Még ezért is erősen meg kellet dolgozni a család fenntartónak, a düledező falu iskola szuette padjai között; a leányok magok végeztek minden házi dolgot, mégis igen sokszor az édes anyai csók volt a zsírozó a vacsorára megfőzött sovány burgonyán. Végre szegény tanító bácsi is megsokal- lotta ezt a nem is czifra nyomorúságot, éppen csak arra várt, hogy az iskolai év bevégződjék, akkor az ablak szögletébe állította a húsz évi szipákolástól megfeketedett cseréppipát, maga pedig búcsút vett e siralom völgyétől és elment oda, ahol nem kell kóczos, ostoba, piszkos gyermekek füleit rángatni a leczke nemtudása miatt. Nagy csapás volt ez a nagy családra, fél év alatt szét szórta őket a sors a szélrózsa minden irányában. Vilma volt a legnagyobb, jó nevelésű, okos, rendes leány, őt beültette egy jóakaró pártfogója valami nagyobb hentesüzletbe, hol több volt a dolga és a czime, mint a fizetése, amellett hogy havi 30 korona megélni kevés, éhen halni sok volt neki, látnia kellett mindig a márvány pult mögött a sok finom harapni valót, mit ő soha meg sem kóstolhatott, látnia, hogy főnöke a hentes és hentesné csak úgy dagadoznak a jólétnek miatta, azok majd meg fulladnak a kövérségtől, ő vele meg polkát járat egy-egy erősebb szélroham. Azért csak tűrt, mig tűrhetett, de mikor a koplalás mellé más gyötrelmek is szegődtek: illetlen pillantások, megjegyzések a kövér főnöktől, goromba féltékeny kifakadások a hentesnétől, felvette a nyomorúság vándor botját és ment tovább sok nehéz utón, sok megpróbáltatáson, de mindenütt megőrizve lelke tisztaságát és szive érintetlenségét. Végre „minden poklokon keresztül“ eljutott Hárslakra, egy igen jómódú polgár családhoz, hol már évek óta gondozza és neveli a cseperedő gyermekeket s úgy szereti őket, akár a sajátjai lennének; valamelyes anyai érzés költözött a szivébe az elmúlt szomorú fiatalság után s olyan megnyugvás féle, mint a milyen a vihartól megtépett erdőt uralja a tova száguldott fergeteg után. A nyugalmas élet a kedves csalad körében külsejét is megváltoztatta; alakja megtelt, szemeiből tova tűnt a szokott riadt tekintet, élénk tiszta fényt nyert. Fellépése biztosabb, kedélye vidám, olykor észre veszi magán, hogy dalolni is tudna rég elfelejtett édes hangokon, nem lett ugyan szép az élet deléhez közelgetvén, csak rokonszenves és vonzó. Gyerekek menjünk sétálni, ismétli az előbbi felszólítást, s már indul is rugalmas léptekkel rithmikusan himbálva felső testét. A gyermekek nevetve, játszva futnak utána, mikor kilépnek az utczára, rendbe sorakozik a kis társaság, elöl két erős, hamis fiú, utánuk a kis ! leányt kézenfogva vezeti Vilma s igy haladnak a tiszta, napfényes kövecses utón. I Az idő már ősz vége felé jár, lábuk alatt aranysárga száraz leveiek zizegnek s közelben a hegyes vidék festőién gyönyörű panorámája tárul szemeink elé. Vilma sokat megcsodálta már e gyönyörű tájat s minden évszak uj csodát varázsol a szépben gyönyörködni tudó szemei elé. Alig fél órányira egy festői várrom fekszik előttük, gyakori sétájuk végpontja ez. A magas hegyek sötétzöld, fenyvesekkel borítva, helyenkint egy-egy nagyobb sárga és világoszöld folt tarkállik, a sárga hárs, a világoszöld rezgő levelű nyárfa csoport, melyeknek levelei pille módjára röpkédnek az ágak között, oly szép, oly megigézően gyönyörű minden, hogy Vilma nem tudja róluk elfordítani gyönyörködő tekintetét. Egy ismeretlen, de kellemes csengésű hangra rezzen össze. Szabad egy szép jónapot kívánni kisasz- szony ? Hova sietnek úgy ? A férfi ki ezt mondja, magas vállas alak, | erős izmokkal, de a szeme olyan gyermekesen ; naiv, ilyen szeme van a kutyának, hűséges és | ártatlan. Bő turista köpeny van a vállára vetve, kalapját a kezében lóbálja, hogy a hűs levegő szabadon járhassa barna fürtéit, melyek között | ezüst szálak csillannak meg, lehet 30-40 éves, i másik kezében vaskos növénygyűjteményt visz, kiérzik a lapok közül a sok féle szárított fű, í virág nehéz illata. Kedvtelve nézi a leányt, a gyermekekre | rá ismert azonnal, hogy azok az ő nővére gyermekei s mindjárt tudta, hogy itt most Vilmával találkozott, Vilmával, kiről oly sok szépet és kedveset irt neki a nővére, kinek a kedvéért oly régen csalogatja haza, engedett hát végre a hívásnak, midőn épen egy nem remélt kinevezést kapott, tudta, hogy az ő nővére — ha Vilma nem volna reá érdemes — nem óhajtaná a vele való összeköttetést s most, hogy meglátta őt az első perczben, megérezte, hogy nem hiábavaló fáradság hazautazása. Vilma ajkán az első perczben valami haragos, rendreutasitó szó reszket, eszébe jutván sok hallott és olvasott história tolakodó aszfaltbetyárokról, de csakhamar úrrá lett fölötte jobb énje, s csak neheztelés rezg a hangján, midőn megszólal. Kérem hagyjon magunkra, én nem ismerem önt. És ezt bünül róvja fel nekem, aki annál inkább ismerem magát, ismerem, habár még soha nem beszéltünk együtt, folytatá az idegen kellemes bariton hangján, — most éppen azért jöttem, hogy jóvá tegyem e hibámat, megismertessem magam és higyje el türelmetlenül vártam erre az órára, amikor mindezt elmondhatom. Mindezt és többet is ennél, beszélt a férfi nekitüzesedve, mig a leány a meglepetés és csodálkozás igézete alatt csak hallgatott és gondolkozott a módon, hogyan szabadulhatna meg ettől az idegentől, akinek kellemes behízelgő hangját — különös — jól esett hallania, akire minden különczködése mellet sem tudott haragudni. A gyermekek, mint riadt őzikék bámulták az idegent nem ismerték meg rég nem látott nagybátyjukat, aki ur lett a helyzet fölött és igyekezet is azt a saját előnyére felhasználni. Lássa kérem, énis egy olyan hazátlan vándor vagyok mint maga, szólott kissé szomorúan, mióta bolyongunk és járjuk a világot. Nem hiszi, hogy mi azóta mindig egymást kerestük ? Én hiszem és akarom, hogy maga is higyje, akarom hogy úgy megtaláljon engem, miként én megtaláltam magát a lélek sugestiója, egy fensőbb érzés megfejthetetlen vonzódása folytán. Vilma csak hallgatott a mondott szavak különös igézete alatt. Az idegen folytatá. Ne higyje, hogy az élet csak egyszerű bizonyosság, csoda változandóságnak van kitéve minden és mindenki, senki sem tudja, mit hoz a holnap, de ha az én szavaimnak hitelt nem adhat, fog-é hinni akkor, ha ezeknek a kedves gyermekeknek az anyja, az én szeretett nővérem tanúskodik melletem, hinni fog-é akkor és eljön-é velem az én hajlékomba, melyet tudom, érzem, kettőnk számára adott az Isten! Itt megfogta a Vilma kezét, saját szavaitól megittasulva, szemeiben a megnyiltkozott boldogság visszfénye ragyogott s diadalmasan vezette vissza a hipnotizált, akaratnélküli leányt, mint egy gyermeket a szép napsütötte köve- | esés utón. Tóth Erzsiké. Kiadó és laptulajdonos: dp. Ajtai Nagy Gábor. 1409-1908. vhtó szám. Árverési hirdetmény. Alulírott bírósági végrehajtó az 1881. évi LX. t.-cz. 102. §-a értelmében ezzennel közhírré teszi, hogy a szatmári kir. törvényszéknek 1907. évi 10874 számú végzése következtében Barna Samu ügyvéd által képviselt Simon Adolf javára Tárcza János ellen 79 K í s jár. erejéig 1908. évi junius hó 25-án foganatosított kielégítési végrehajtás utján lefoglalt és 1600 koronára becsült következő ingóságok, u. m.: ökrök és tengeri nyilvános árverésen eladatnak. Mely árverésnek a nagysomkuti kir. járásbíróság 1908-ik évi V. 414. számú végzése folytán 94 K fül. tőkekövetelés, ennek 1908 évi hó r. napjától járó °/0 kamatai, váltódij és eddig össesen 5 K 35 fillérben biróilag már megállapított költségek erejéig, Szakálasfaluban adós lakásán leendő megtartására 1908. évi január hó 4-ik napjának d. u. 4 órája határidőül kitüzetik és ahhoz a venni szándékozók ezennel oly megjegyzéssel hivatnak meg, hogy az érintett ingóságok az 1881. évi LX. t.-cz. 107. és 108. §-ai értelmében készpénzfizetés mellett, a legtöbbet ígérőnek, szükség esetén becsáron alul is el fognak adatni. Amennyiben az elárverezendő ingóságokat mások is le és íelülfoglaltatták és azokra kielégítési jogot nyertek volna, ezen árverés az 1881. évi LX. t.-cz. 120. §. értelmében ezek javára is elrendeltetik. Kelt Nagysomkut, 1908. évi deczember hó 20-ik napján. Gámentzy János, kir. bir. végrehajtó. Kováts Elek KT agyloánya, Vár-utcza 37-ik szám alatti műtermében képnagyítások 2 írt 50 kr.-tól 50 frt»ig minden nagyságban felelősség mellett készülnek. ■»« Kinek nagyítandó képhez megfelelő fényképe nem volna, e czélra fölvételek díjtalanul eszközöltetnek. Egy 38 év óta fennálló szatócs üzlet italmérés és dohány áruda is ezeltetett benne — azonnal kiadó. Értekezhetni Novelly Sándornéval Thököly Imre-ut 39. sz.
