Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-12-27 / 50. szám
1908. deczember 2< W agy bányai Hírlap 3 Kétféle világ. — Irta: ifj. Kárpáti Erűire. — I. Ugyan sok rábeszélésbe került, mig annyira haladt a dolog, hogy a jó Dénesné valahára búcsút vett a fiától, s megváltotta a jegyét Budapestig. Tudta hiszen, hogy ott a nagy pályaudvaron várja majd valaki; vagy a veje, vagy a lánya csak ott lesz és egészen megnyugodhatik afelől, hogy semmi baja sem esik a szokatlan, forgalmas városban. Nem kételkedett egy per- czig sem, sőt meg volt róla bizonyosodva, hogy ahová megy, szerető gyermekek hálás szívvel fogadják ; annak meg épen felettébb örült, hogy ezután állandóan része lehet abban az úri kényelemben ; auskálkodik minden szép és szemnek- szájnak tetsző drágaságban, amiről annyi mese- szerű dicséretet hallott már és amit oly igen vágyott megismerni, élvezni. S mindennek daczára — mégis holmi szorongás fogta el szivét, mikor bennült a szűk kocsifülkében. Egyedül volt egy szakaszban, érdeklődéssel nézte a tovavonuló tájakat, a töltés mellett futó rétet, mezőket; de figyelmét még sem tudta azért egészen a természetre, a látni valókra ii’ányozni. Gondolatai egyre csak otthon, meg a régmúlt időkön kalandoztak; lezajlott életén, melynek folyása ép olyan tarka, mozgalmas volt, mint a kocsi ablakain át szemlélhető képek, melyek hol sik, hol hegyektől belepett erdők árnyékolta vidéket tártak elébe. . . . Virágos mezőn bolyongtak emlékei. Oda szállt vissza képzelete, mikor egyetlen leánykájukat, Annikót — különös Isten rendeléséből — zárdába küldötték. A tanítónői pályához érzett a leány magában kitűnő hajlandóságot; őtet nem elégítette volna ki a közönséges családi, házi munka. Sokszor a nagy természet pompás játékot játszik; nem elégszik meg a szokott sablonnal, hanem egészen uj divatot enged meg magának. Eszébe jut valami, fogja és a durva réti virágok közé törékeny, virágházba illő csemetét tarkáz ; a lóhere-szőnyeget felczifrázza négylevelü ritkaságokkal .... Gyakorta a daróczgunyás családja olyan rügyet is hajt, amelyből gyenge, hajlékony oldalág sarjad ki, mely szebb, üdébb, illatosabb virágot hoz a többinél. így ütött el Annikó finom lelkülete környezete paraszti, egyszerű belső világától; folyton noszogatta, kérlelte öreg szüleit, hogy nyissanak teret előtte, hol tehetségét kifejthesse, ideálját elérhesse. Végre is az öreg (bíró volt a falujokban ez időben) összeköttetései révén beigazitotta a gyermeket a városi apáczazárdába. Itt tanult Annikó ; e szent falak között fogta fel fogékony tehetsége a tudás mellett a nemes vágyakozást, lelkesedést, hogy a sok apró, öntudatlan gyermekléleknek gyengédkezü idomitója lehessen. És e reménysége szépen beteljesedett. Mint kész tanítónő tért vissza falujába s csakhamar állást is nyert a helybeli iskolánál. Innét kezdve aztán ki volt boldogabb Annikénál? Még külsején is meglátszott a teljes lelki megelégedettség ; a jó szabadlevegőn rohamosan fejlődőit, arczának piros rózsái majd kicsattantak a vasegészségtől. Olyan volt egész alakja, mint maga az élet és könnyen érthető, hogy a jó szülőknek sokszor édes gyémántcseppek rezegtek a szempilláikon, amikor drága gyermeküket körülöttük láthatták. Erre a gondolatra nagyot fordult a világ Dénesnével, valami gyönyörűséges, sűrű erdőben robogott a vonat, amely szakasztott olyan volt, mint a nagy Nyireserdő az ő faluja határában. Egy pillanatra ismét otthonára gondolt, de tüstént behunyta a szemét, hogy ne tudjon semmit körülötte, ami kizavarhatná eszéből csendes álomlátását. Itt akart maradni; ebben az időtájban szeretett nagyon ábrándozni, hogy mégegyszer visszacsalja, ha csak futólag is, de újra végiggondolja legszebb korszakát. Hej, micsoda élet volt az akkor! . . . Hogy örült a lelkűk, hogy remegett a szivök, amikor egy szép vasárnapon beállított hozzájuk a tiszta szobába egy elegánsan öltözött ur: Baltafi Sándor, a nem régiben kinevezett fiatal járásbiró. . . . Baltafi tekintetes ur és ők, a szerény polgárnépek . . .! Hát hiszen igaz is, hogy Dénes gazdáék nem voltak valami fényes előkelőségek, hanem- ami fontosabb - talpig becsületes, igaz vér folyt ereikben. De az meg még bizonyosabb, hogy Baltafi nem is annyira őhozzájuk, mint inkább féltve őrzött büszkeségökhöz: Annikóhoz jött látogatóba . . . Azaz : rosszul mondom ! . . . Mégis az volt a legfőbb czélja, hogy az öregekkel beszéljen; mert Annikóék már rég elintézték maguk közt, ami az ő saját akaratuktól, tetszésüktől függött. Egyedül csak az volt még hátra, hogy a szülők megcsóválgassák néhányszor a fejüket s rámondják könnyezve:- Ti akartátok . . . amen! . . . Estéli homály töltötte be a fülkéket. Kün, a táj felett nehéz poríeliegek terjengtek; itt-ott pásztortűz füstje kanyargóit az ég felé. A vonat a szokott sebességgel törtetett előre ; mindenütt fénykoczkák vetődtek a földre a kivilágított ablaksorból. Dénesné eltűnődve vizsgálgatta a gázláng libegő pillangóját, sűrűn sóhajtott nagyokat és agyában szakgatott, fájdalmas emlékek zsibongtak. Eszébe jutott a kemény megpróbáltatások ideje; a sok, könnytől megkeserített esztendő, mikben több volt a csapás, mint amennyit szegény Dénesné valaha megálmodhatott. Az öreg biró elbetegesedett, ágynak esett s nem is kelt fel belőle többé. Egyedüli vigasza Gyula fia maradt Dénesnének; neki köszönhette szegény özvegy, hogy végleg el nem búsulta magát; éldegéltek és idő jártával még mosoly is húzódott mindkettejük arczára. Hisz Annikó- ékról csak jót hallhattak; és a kis unoka, a szőke angyalka végtelenül sok gyönyörűséget szerzett öreganyjának. Milyen boldogság volt az, mikor Sándor családostul pár hetet ott töltött a kis faluban ! Mert Sándor (bár nagy ur: törvény- széki biró volt már) egy csipetet sem szégyellette Dénesné alacsony sorsát. Ments Isten! . . . Ellenkezőleg: becsülte a szeretetreméltó gondos anyát, jámbor jó lelkét. Sőt büszke volt felesége egyszerű szülőjére, s fennen hirdette; a léha úri körökben nyilían azt vallotta elvének, hogy olyan gyengéd, angyali hitvest, mint az ő kis Annikója, egyedül csak a vadvirágos ablaku, mestergerendás szobák honában kereshetünk . . . Hosszút fütyentett a vonat és tágas pályaudvaron állott meg, a főváros szomszédságában, amit a rendkívüli forgalomtól, meg onnét is lehetett gyanítani, hogy tömérdek villanylámpa fénye csillogott a távoli sötétségben. Tehát tüstént ott leszünk már. Dénesné készülődni kezdett és, mig ruházatát rendbehozta, újra elővette a nyugtalanság. Miért mozdult ki othonából ? ... De aztán megint csak belenyugodott; no, nem baj — gondolta — majd megszokom íassankint. Aztán ha jobban tetszik, haza is mehetek; senki sem köthet le engem, elutazhatom, amikor akarok. . . . Aztán milyen jó lesz ott; megint látom szegény Annikómat, magamhoz ölelhetem a kis Gizikét, boldog szülőivel egyetemben . . II. Haj, de elbámult a jó Dénesné, mikor az első reggelen kitekintett a nyüzsgő boulevardra. Az este, mikor megérkezett, nem sokat láthatott a nagy metropolisból, legfeljebb a sok ezer villanylámpa s a díszes kirakatok előtt tolongó sokaság ragadta meg figyelmét. De most, kora reggel (Dénesné ma is felkelt a megszokott hajnali időben!), amint a népes utczát látta, meg a gyönyörű palotasorokat, csilingelő villanyosokat . . . szinte nem hitt a szemeinek. Végig dörzsölte homlokát kétszer is, hogy talán nem igaz, mindezt csak édes álmában álmodja . . . De hasztalan! . . . Valóság volt, nem a puszta képzelet játéka az a nagy pompa, mit maga körül tapasztalt. Összecsapta a kezét, mikor Annikó megmutogatta a lakásukat. Drága szőnyegek, csillárok, nehéz függönyök, bútorok, filigrán csecsebecsék töltötték meg a tágas termeket; minden darabon, valamint az egész berendezésen úri előkelőség ömlik szét. S ez a sok rendkivüliség hatott Dénes- nére. Be szépnek, elragadónak találta a világot odafen ! Az őszutoljai, bronzszinü napsugárban mily irigylendőén magasztosnak! . . Első útja a leányával az Isten házába vezette. Mennyire megdöbbent, hogy elfogódott a disz és óriási méretek láttára, mikor belépett! . . . Hogyan röpítette lelkét a mély áhitat, hallva azt a hatalmas zenét, s az orgona dübörgés- szerü, szivet renditő bugását . .! Végigsétáltak aztán a déli korzón (be sok úri közönséggel találkoztak !), voltak vásárolni fényes üzletekben, gyönyörködtek a csillogó kirakatokban. Hajókáztak a Duna fodros habjain, felnéztek a Várhegy ódon utczáiba. A sok múzeumot, képtárt, színházat mind megismerte, mert úgyszólván még pihenni sem igen engedték jó gyermekei, főleg az első héten, csakhogy minél több szépséget mutathassanak. És Dénesné boldog volt; nem telt bele egy hét, máris úgy érezte magát, mintha örökké ott lakott volna a fővárosban. Hozzátörődött a nagyuras szokásokhoz; gyermekei pedig annyival is inkább szerették, mert érezték, hogy jó anyjuk valami melegséget, családias érzést vitt be az ő feszes „chick“-kes életükbe. Persze szegény Dénesné nem is képzelte volna, hogy milyen átalakulást okozott gyermekei körében. Ügy viselkedett, mint akkor, mikor még Annikó otthon volt régi fészkükben, s együtt élték napjaikat az öreg ház megboldogult, derék gazdájával . . . Azt hitte Dénesné, hogy boldogabb már sohasem lehetne életében. Mindenben csak a feltűnő, csábitó külszint nézte; a másik oldalával nem törődött a dolognak. Boszorkányos varázs hatalma tartotta fogva; cserben hagyta józan ítélő képessége. Mikor a gazdag, terített asztalhoz ült, vagy a nődögélő kis unoka nyakában csüngött; midőn az örömkönnyes fiatal pár túláradó gyengédséggel övezte körül: szive majd elolvadt a gyönyörűségtől; gyöngyöző könnycseppek, igaz könnyek fejezték ki gondolatát, érzéseit: — Nem a földes szobában kell a megelégedést keresni, hol a mindennapi kenyér földhöz ragasztja a küzködőt! . . Hol a boldog- lét hát, ha nem itt, ahol a bőség? Ahol az emberek túl vannak azon, hogy a szájukért izzadjanak szüntelen . . . óh, miért nem lehet boldog minden ember? Amit hallott másoktól, amire eddig a fejét szokta ingatni, amit első pillantásra észrevett: erről győzte meg Dénesné gyenge lelkét, tapasztalatlan, könnyen hivő elméjét. Vájjon nem csalódol-e te is, jámbor szivű özvegy ? Nem vétkezel-e saját magad ellen, mikor elhamarkodva kész volnál boldogságodat akár a csillagok messzeségében keresni, s amel- let hűtelenűl megfelejtkeznél bogárhátú, tennen házikódról, melyben oly nyugodtan hajthatod le fejedet pihenőre? . . . Vájjon nem hamis déli- báb-e csak, amit látsz ; csodálod, de utói nem érheted sohasem ? . . . Furcsa agyagból van gyúrva az ember; mikor felnő, hasonlít akkor is a gyermekhez. Amit gyermekkorban kis dolgokkal teszünk, ugyanezt cseiekesszük idősen nagy dolgokkal. Vagy nem épen olyan, mikor az ember meglett létére valami ismeretlen körülmények közé jut, mint a kis gyerek, aki új játékszert, babát kap az anyjától ? . . . Pár napon át eltelik örömmel, beczézi, dédelgeti holmiját és azt hiszi, hogy tökéletesebb szerzet nincs is a nap alatt az övénél. De ez az őszinte elismerés csak ideig-óráig tart; később megszokottá, majd únottá válik a kedves baba előtte s rövid idő múlva odadobja a sarokba a többi közé, miután előbb már szorgosan megvizsgálta : mi van a belsejében ? — — — — — — — — Dénesné legtöbbet a kis Gizikével töltötte idejét; vele tanácskozott, s elámult sokszor a gyermek ritka eszességén. Csak az bántotta kissé, hogy szülei annyira túlterhelik tanulni valóval. Nem elég, amit az iskolában vernek a fejébe, hanem még itthon is kínozzák ? Jön a zongoramester, s— pihenés helyett — az angol miss bolygatja a végén. Mit használ az életben, hogy gyermekkorát elterhelik komoly munkával ? — Hm, anyám — felelt ilyenkor Annikó — erről mi nem tehetünk. Megköveteli a rangunk, társadalmi állásunk. . . Annikót sokszor egész délelőtt nem látta, Sándor pedig nagyon gyakran napokon át csak késő este tért haza. Mindkettőjüknek tömérdek dolga volt; Annikó is sokféle jótékony intézetnek volt tagja, istápolója, a többi előkelő úrnővel együtt, s akadt munka, elintézni való. Jöttek az aláírási ivekkel s a papíron úgy feketél- lett a sok pénzadomány. Dénesné elgondolkozott. Hová lesz az a sok alamizsna? . . . Vagy honnét van az, hogy
