Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-11-29 / 46. szám
1 évfolyam. Nagybánya, 1908. november hó 29. 46. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kossuth Lajos-u. 21., hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Mcrvay Gyula könyvnyomdájában lg KákóczI-tér. Pangás mindenfele. A magyar közgazdasági életnek szomorú Jelenségeit kell ezúttal tollhegyre vennünk. A tartós megfigyelés helyzetéből nézve a dolgokat, valósággal megdöbbentők azok a jelenségek, amelyek a magyar kereskedelem, a magyar ipar — és mi ezeknek éltető eleme — a magyar vállalkozási kedvnek teljes szünetelési állapotba sülyedésére mutatnak. Evek óta tart ez az állapot. Valósággal átka Magyarországnak. Megakadályozza fejlődésében és valami láthatatlan sorvasztó belső kórhoz hasonló erővel időről-időre mutatja meg a magyar közgazdaság összes viszonyaiban félelmetes erejét. A tőke érzékenyebb, mint a vakon bízó magyar lélek, azt sem erőltetni, sem agyonbeszélni, avagy vele paktumot kötni - sohasem lehet. Mindig azt cselekszik és arra vállalkozik, amiből méltó és állandó hasznot remél. Kalandokba, a maga összeségében értve, államot fentartó, nemzetet tápláló erejével, egyszerűen nem is bocsát- kozhatik. Sokkal hamarabb bosszulhatná meg magát a gazdasági élet kijátszhatatlan törvényszerűsége. Es ha némely vonalán az ilyen bizonytalan gazdasági életnek, mégis belemenne bizonytalan kilátásaival, szokott vállalkozásaiba több, mint bizonyos, hogy elszámitaná magát és nem bírván összevágó működésbe jutni a szükségszerűen egybekapcsolódó, de ily viszonyok között kevés és mindenképen tartózkodásra utalt egyéb gazdasági érdekeltségekkel, csak egy szomorú sorsra jutna úgyis: fölemésztené önmagát. Ez pedig semmiféle vállalkozási kedvnek és szellemnek nem lehet sem czélja, még kevésbbé feladata. A tőke és a vállalkozás tisztán ez okból tartózkodó már évek óta Magyar- országon és ami ezzel összefügg, a gazdasági élet vérkeringése, ezért oly vány- nyadt, megrekedt és betegséget okozó. A bajok legtetején járunk már e tekint- tetben és lehetetlen volt ezt meg nem állapítanunk azzal a féltékenykedő gondossággal, amelylyel naponta figyeljük a magyar közgazdasági élet napi jelenségeit. Bizonytalan és ideges kapkodásokra van nagyon sok példa. Megokolatlan tőkeemelések, fuzionálása és serege a félbemaradt alapítási tervezgetéseknek. Ugyancsak biztos jelei annak, hogy érzi minden tényező, Hogy Magyarországon valaminek legközelebb történnie kell, a mi kivezeti az országot a kínos és állandó bizonytalanságból, hogy minden gazdasági erőtényező egyetértő munkában érvényesülve, előbbre vihesse a kátyúba jutott ország dolgát. A gazdasági erőtényezők egyetértő munkálkodásának azonban soha több és nehezebben elháritható akadályai, kerékkötői nem voltak, mint a jelenben, mikor a tőke és a munka harcza megrögzött elvek evolucionális színezeteivel és változatos alakzataival állandóan tart. A nagyméretű küzdelemben az osztályérdekek kiegyenlítése szinte lehetetlennek látszik, mert nem nyilvánul meg benne egy közös eszme vezérlő gondolata; nem jelentkezik e harczban a magyar nemzet jövendő nagyságának és boldogulásának irányitó átérzése! Széthúzás minden téren s az érdekek azonos keretén belül is ezer aspiráczió, féltékeny irigykedés és semmi bizalom! De ily körülmények között is van nehány társadalmi osztály, mely állam- fentartó tényező létére is csekély figyelembe részesült s csoda-e, ha a magánlábán előre nem halad! így nagy részben iparosainkban és kereskedőinkben a hiba, hogy semmisem történik érdekükben. Ha lenne egy nagy országos szervezet, amely valódi pezsgő életet élne, amelynek vezetősége abban a tudatban szállna sikra a közös érdekekért, hogy az egész magyar kereskedő és iparos világ áll a háta mögött: akkor nem lennének ezek a siralmas állapotok, de ez az ország a jogászok és földbirtokosok országa, ahol minden vezető állást olyan emberek töltenek be, akiknek ismeretlen a kereskedelmi és ipari érdek. Nincs vezér és igy természetes, hogy el- züllik a nyáj! R nagybányai hírlap tárczája. A mozdonyvezető.- Irta: Révai Károly. — A gyorsvonat indulásra készen állott a budapesti keleti pályaudvarban; a kalauzok vígan szaladgáltak a kocsik mellett, becsukták az ajtókat s csak a szolgálattevő tiszt sipjelzé- séí várták, hogy a nyughatatlan utazó közönség örömére a „mehet“ szót elkiálthassák. Kevés ember volt a perronon; egynéhány bucsuzkodó fiatalember s két öreg mama, kik keszkenőjükkel integettek a kocsik ablakai felé. Balajthi Pál, a fiatal gépész a gépkocsi lépcsőjén álllott s édes, derengő mosolylyal nézett egy babaarczu, szép fiatal asszonyka szemébe, ki a gép mellett állott s rózsás ujjaival csókokat hintett a gépész felé. Uj házasok voltak; Balajthi Pál alig 3 hónapja vette nőül a szép Makróczi Jolánkát, ki mint szegény árva leány az irodába volt napidijjal alkalmazva. Szép barna leány volt, sötét gesztenye szinü hajjal, nagy dióbarna szemekkel, hófehér arczczal, melyre sötét árnyékot vetettek a hosszú selymes szempillák. Ajkai kissé szélesek, duzzadtak voltak, de a fiatal élet pezsgő vére csattant ki azokon. A mozdony- vezető is derék szál ember volt; magas széles vállu, dús szőke hajjal, jól gondozott szőke szakállal és bajuszszal; előkelő családból származott; valamelyik felvidéki megyében egyik nagybátyja főispán volt; de minthogy Balajthi a magasabb tanulmányokkal nem tudott megbirkózni, gépészetre adta magát s pár év alatt már annyira vitte, hogy első osztályú gyorsvonatok vezetésénél alkalmazták. A napdijas kis Jolánka erősen belemarkolt a gépész ur szivébe; megszerette a szép babát s feleségül kérte. S a szegény árva leány, kinek senkije nem volt s ki csak a napi 3 korona keresményre volt utalva, habozás nélkül nyújtotta kezét Balajthinak. A tisztviselők mindnyájan örültek Jolánka szerencséjének; maga az állomás-főnök üdvözölte a szép leányt elsősorban s örömmel vállalta magára a násznagyi tisztet. Csak a fiatal forgalmi tiszt, Mándi Gyula keseredett el nagyon; mély szomorúsággal nézett a boldog menyasz- szony után, midőn az a fehér ruhájában a derék gépész karján megjelent az állomáson. El is panaszolta keserves buját tiszttársainak: — Istenem! miért nem tudott várni még egy kevés ideig, mig én is oly helyzetbe jutok, hogy nősülhetek! Oda dobta magát annak a kormos embernek, ki mégis csak alsóbb rendű egyén s nem állhat meg egy tisztviselő mellett, ha mindjárt főispáni rokonsága is van! — Ej, ne busulj! - vigasztalták a pajtások, van még leány a világon s tán külömb is, mint Makróczi Jolán! Aztán tudod, úgy is itt marad a hivatalban, udvarolhatsz neki az unalomig! Mándi Gyula busán lehorgasztotta fejét s fájdalmasan sóhajtozott. Az esküvő óta, ameny- nyire csak lehetett, kerülte a szép asszonykát, nehogy szivéből kitörjön a visszafojtott érzés; csak épen akkor beszélt vele, ha a hivatalos érintkezés ezt megkövetelte. Most is, hogy mint szolgálattevő tiszt ott állott az indulásra kész gyorsvonat mellett, komor, fájdalmas arczczal nézte a bucsuzkodó fiatal párt; alig pár lépésnyire állott a mozdonytól s tekintetével körülölelte a babaasszonyt. Bántotta őt a fiatal pár édes mosolya, ingerelte az asszony csókhintése, kétszer is elfordult, előrántotta óráját, megnézte, hogy elérkezett-e az indulás percze? aztán indulatosan, élesen belef'ujt sípjába s jelt adott kezével az indulásra. A kalauzok lámpáikkal integettek, élesen fölhangzott a „mehet!“ Balajthi utolsó kézszo- ritásra nyújtotta kezét Jolánnak, a vonatvezető mély hangú trombitája megszólalt, a gépből kitóduló gőz hosszú, vonatott füttyhangot adott. Esteli 10 óra volt; a gyorsvonat megindult Rákos felé. A mint az első váltónál átkanyarodott, egy ismeretlen ember ugrott a gép mellé s gyors mozdulattal egy levelet dobott a gépész felé. Balajthi röptében elkapta a levelet s ideje sem volt az ember arczát megnézni, ki úgy látszik, hogy várakozott a vonatra a sínek mellett. A gyorsvonat növekedő sebességgel haladt a vágányok közt. Balajthi első pillanatban nem tudta, mire vélni a dolgot; zsebébe csusz- tatá a levelet anélkül, hogy a másodgépész vagy a fütő észrevette volna; azok épen a gép túlsó oldalán voltak kihajolva s igy egyik sem vehette észre a különös jelenetet. Pár perez múlva kiért a vonat a pályaudvarról a nyílt pályára; Balajthi csöndesen meghúzódott lámpája mellé, fölszakitá a kis levélkét s a következőket olvasá:
