Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-11-15 / 44. szám
ÜSS ^^Xü]t^X:El<3:E>JSL:iL.3VXX HETILAI?. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő : Dr. AjTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kossuth Lajos-u. 21., hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvny Gyula könyvnyomdájában Is Rákécd-tér. !. évfolyam. Nagybánya, 1908. november hó 15. 44. szám. Erzsébet napkor. Tíz esztendő s nehány hónap telt el azóta, hogy a magyarok dicső nagyasz- szonyának szivét a genfi gyilkos tőre keresztül ütötte. Névnapja évfordulóján gyászos halálát tiz év óta megsiratja, emlékét megszenteli a hűséges magyar. Gimnáziumok, elemi iskolák feilobbantják a jóságos királynő iránt érzett rajongó szeretet és tisztelet soha ki nem alvó tüzét és beleoitják az újabb nemzedék szivébe is a hálás kegyeletet iránta. Uialkodó férjének szívét ő fordította mi- hozzánk és fiát Rudolf trónörököst, Magyarország büszkeségét, sírba dőlt reményét a nevelte az irántunk való ragaszkodásra, a magyarok nagyrabecsülésére. Meghalt, hiszen a szivét szúrták keresztül. A nyomorúság nevében annak az asszonynak szúrták át a szivét, kinél jobban a nyomorúságot senki átérezni nem tudta, ki irgalmasan jótévő kezével annyi szegénységet enyhített, oszlatott el, annyi sok könnyet szárított fel, kit magát is annyi sok és súlyos csapás ért, melyeknek terhét oly fenséges nagylelkűséggel viselte. Az élet viharában a villámcsapások egyformán sújthatnak dúsgazdagot és szegényt s ezek ellen talán edzettebb, ellenállóbb az utóbbi. A gyászhirt már pontosan lekopogta ! a táviró, ott volt már a fekete újság i közel a mit sem sejtő férjhez. De ki viszi be hozzá? Ki meri megmondani annak a sorssujtott embernek, kinek már j az öcscsét agyonlőtték, kinek a leányát í elragadta a halál, egyetlen fia önként : ment a sírba! Ki meri megmondani, hogy szeretett hitvesét nehány perczczel ezelőtt j valami reszelő féle rozsdás késsel egy piszkoskezü munkás agyonszurta? Egy : öreg generális vállalkozott. Meghallgatta a király a hirt, kezével homlokához kapott, székre rogyott és sírva zokogta: „Hát már mindent nekem kell elszenvednem!“ Elszenvedte. A lőcsei hadgyakorlatokra : nem ment él. Az összeséregelt százezernyi | katona megrettenve hallotta, micsoda | csapás szakadt a legelső katona szivére. I A nemzetiszinü zászlóra gyászfátyól került ; és a hol az imént még az öröm, gondtalan jó kedv tanyája honolt, egyszerre ; a szomorúság fekete hollója röpködött szét. Tiz esztendő múlt el azóta. Fehér márványszobrok nőttek ki a földből, melyek minden honfinak, igaz magyarnak azt hirdetik, hogy Erzsébet, királynénk jólelkü és jószivü asszony volt és hogy bennünket őszintén szeretett. A Habsburgok közül Erzsébet királyné tudott legközelebb férkőzni a magyarok leikéhez, a kik szivökbe foglalták őt, mint a magyar nemzet ünnepelt, rajongva szeretett I nagyasszonyát. A sok hányattatáson, megpróbálta- i tásokon keresztül ment magyar nemzeti törekvéseknek ő volt az őrző angyala, előmozdítója, pártfogója. Nem csoda hát, ha tiz év elteltével is éppen olyan szeretettel, kegyelettel ünnepük meg névünnepének évfordulóját, mint a milyen határtalan lelkesedéssel és ragaszkodással övezték körül őt teljes életében. Tegyük le könnyekkel öntözött sir- | jára kegyeletünknek soha el nem hervadó koszorúját. Vájjon el fog-e jönni a kétes jövőben a hozzá hasonló szépséges, áldott szivii királyasszony? Ne csüggedjünk! Áldott szelleme legyen körülöttünk! Vigasztaljon és bátorítson mindnyájunkat nehéz munkákban, drága hazánk rég várt j nagyságának felvirágoztatásában! R üagybányai Hírlap iárczája. Bepillantás a jövőbe. — Irta: Révai Károly — Hírlapjaimat rossz kedély hangulatban olvastam végig. Valami bántott. De hogy mi ? azt nem tudtam volna megmondani. Meglehet, hogy a parlamenti nemzetiségi viták is hozzájárultak rossz kedvem előidézéséhez. Hasonlítottam az érett keléshez, melyhez ha valaki hozzányúl, azonnal fölpattan, s kiönti genynyes váladékát. A hasonlat prózai, de nagyon találó ! Ereztem, ha valaki hozzám közelit. — beleveszek, megtámadom okkal vagy oknélkül, s fejére zudiiom epém minden keserűségét. Van néha ilyen állapotban az ember. Ingerlékeny, szenvedélyes kifakadások tolulnak ajkaira, s végre is kitör, fölrobban, mint a Vezúv. Pár óra múlva pedig lecsöndesülvén, lelke mosolyog, mint a napsugár az elvonult nyári vihar után. Hiszen szörnyű mélység is az a lélek ! Abba beletekinteni nincs embernek hatalma! . . . Mindenbe belefogtam, hogy viharzó lel- kemet elaltassam. Bölcs olvasmányokat vettem elő; de csakhamar megundorodtam azoktól, mert beláttam, hogy ez a bőlcseség nem alapul igazságokon. A természet igazságain kivül minden csak fecsegés ezen a világon! Tudtam azt is, hogy az ember sok oly dologgal találkozik életében, a mi fáj és égett; de a sebekre balzsamot ad a költészet. Most még azt sem használt! A remekírók munkáiból dermesztő hidegség áradt felém. A költői igazságok hazug álarcczal vigyorogtak szemembe. Tehát minden hazugság! Csak a tapasztalás utján megállapított természeti igazságok megdönthetetlenek. Én e gyalázatos kedély hangulatomban természeti igazságokról győződtem meg; ezt akarom most elmondani. Lesznek hitetlenek, kik kételkedőén fogják ingatni fejőket, s mégis mosolyognak. De hasztalan! A mit láttam, a mit tapasztaltam, azt színtiszta valóságnak ismerem el. Alkonyaira hajlott az idő. Künn zúgott a hóvihar, mintha a természetnek örjöngési rohamai lettek volna. A tél borzasztó drámája javában dühöngött. A recsegő ajtók, ablakok, a kémény ijesztő dudolása még ingerlékenyebbé tették lelkemet. Az egész házban egyedül voltam. S ez az egyedüllét végtelen fájdalmas sötétséggel borult reám, melyben nem volt egyetlen egy világitó sugár. Nem vagyok nagy borivó ; de e pillanatban valami mind arra ösztökélt, hogy fojtsam mámárba eszméletemet. Bort tettem hát magam elé, s mint a szornju föld, kezdtem magamba önteni. S a mint üresedtek előttem az üvegek, — úgy csöndesedett le lelkemben lassanként az ismeretlen belső harcz. S mintha künn is elpihent volna a hózivatar, mint a dráma 5-ik felvoj I násának végjelenetében, mikor a haldoklónak ! már csak utolsó sóhajtásai hallszanak, s a hős : szivéből szivárgó vércsöppek monoton koppanása | neszei. Rózsás fény kerekedett szobámban, de j szemeim fölött tompa fátyol lapangott. E pillanatban ajtómon gyöngéden kopogtattak. — Szabad! - kiáltottam föl mámorosán s mosolyogva fordultam a nyíló ajtó felé. Most már örvendtem a vendégnek, mert lelkem vad hullámai elsimultak s valami édes melegség ömlött szivembe. Egy fiatal leányka lépett be. Mintha a kikelet nyomult volna be vele szobámba; édes ibolya illat terjengett szét a levegőben. De várjunk ! Hadd Írjam le őt magát és ruházatját. Alig lehetett 17 éves, de nyúlánk, magas növéssel, erősen fejlődő idomokkal; méla, sötétkék szemeiből jó kedvének sugárözönét árasztotta felém; de félig zárt pillái alól lelkem mélyéig kutató tekintetet vetett. Sötét gesztenye- szinü haja zizegve omlott vállára. Ruhája hófehér volt, erősen idomaihoz simuló finom vékony szövetből, mely alól duzzadó szűz mellének halk pihegése kihallatszott. Zsibongó szorongás kezdett zsongani lelkemben és édes álmatag elandalodás borzongatott meg. Egyedül voltam egy csodás szépségű fiatal leánynyal, ki az érintetlen tisztaság pajzsával íölfegyverkezve, közeledett hozzám. Barátságosan, bizalmasan üdvözölt, mintha régi ismerősök
