Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-11-08 / 43. szám
1908. november 8. 3 Sajnos, nálunk a közlekedési irodalomnak még alapvető munkái is hiányoznak. Ezt a hiányt akarja megszüntetni a Képessy Árpád miniszteri osztálytanácsos szerkesztésében megjelenő „Közlekedési Szakkönyvtár.“ A szakkönyvtár első — a vasutügyre vonatkozó 3,6 kötetes - sorozatát a szerkesztő: Képessy Árpád tollából származó „A magyar vasutügy története“ vezeti be. E munka fényes tanúsága annak, hogy a „Közlekedési Szak- könyvtár“ hézagpótló munka lesz a magyar vasúti irodalomban, továbbá annak, hogy a szerző könyve megírásánál állandóan szeme előtt tartotta és szerencsésen egyesítette a fentebb vázolt szempontokat: megismertetni a közgazdasági tanulmányok iránt érdeklődőkkel a vasutaknak a közgazdasági életre való fontos kihatásait és a kisebb képzettségüeknek továbbképzésére alkalmas, élvezetes és tanulságos olvasmányt nyújtani. A munka eszmemenete világos és szabatos. Azzal vezeti be a szerző munkáját, hogy a vasutak közgazdasági jelentőségére a tények egész halmazával mutat rá. Megismertet a vasút előtti idők közlekedési eszközeivel és kirívó ellentétként állítja oda a vasút megjelenése óta elért fejlődést. Ezután lüktető egymásutánban tárja fel előttünk a múltak eseményeit: az első vasúti törvényt, az első lóvonatu és gőzüzemű vasút keletkezését, Kossuth és Széchenyi vasutpolitikai terveit, az elnyomatás korszakában keletkezett államvasut és ennek eladásából kialakult magánvasuttársaságok történetét, a kamatbiztositási rendszer hátrányait, a vasúti rendszer kialakulását, majd az államvasuti rendszer fokozatos térfoglalása által a magánvasuti rendszer hanyatlását, Baross Gábor nagyszabású működését, az államvasuti rendszer teljes diadalra jutását. A múltak eseményeit vizsgálva leszűri a jövő fejlődés hiányára vonatkozólag axiómaként mondja ki, hogy Magyarországon csak az államvasuti rendszert teljes érvényre juttató vasúti politikának van jövője. Az élvezetes és előkelő stílusban tartott könyv az első oknyomozó vasuttörténeti munka, önálló kutatásokra utalva, egyedül csakis kiváló és széleskörű szaktudására támaszkodva, majdnem legyőzhetetlennek látszó akadályokat küzdött le a szerző, fényesen váltván be a szak- könyvtár megjelenéséhez fűzött" reményeket. Érdeklődve várjuk a folytatást. Fenn az ernyő . . . Múlt számunkban a „Teleki Kür“ létesítésére vonatkozólag azt a kérdést vetettük föl, hogy halva született-e ? Méltán tehettük, mert laptársaink négy év óta vajúdnak létesítésén, különösen az egyik s úgy látszótt, hogy épen az utolsó pillanatban ezer féle akadály gördült a megalakulás elé. Most ismét meggördült a lavina, czélunkat elértük. Mert múlt czikkünk csak épen ezt czé- lozta, talán kissé sarkasztikusan, de semmi esetre durván, a mint ezt nekünk laptársunk imputálja. Ez alkalommal nem a Teleki Körrel, melyet nagyra becsülünk, hanem a „Nagybányával,u, melyet szintén becsülünk, de nem nagyon nagyra, csak érdeme szerint, - óhajtunk kissé foglalkozni. Laptársunk sokkal többet beszél a levegőből, mint bármely más vidéki lap, mely nívóján alul marad és sokkal nagyképüsködőbb, hogysem mint az önérzet jóhiszemű tultengé- sének menthetnők gyarlóságát. Ez az eljárása pedig rászolgál arra, hogy a mi szűk nyilvánosságunk előtt megrovás tárgyává tegyük anélkül, hogy ezzel neki árthatnánk. A „Nagybánya“ jól tudja, hogy mi a „ Teleki Kör“ kérdésének ezelőtt négy hónappal (s nem négy évvel) történt felvetés alkalmával szerkesztői üzenetben azt irtuk, hogy könnyebb városunkban egy ivodalmi, mint irodalmi kört létesíteni. Némelyek ezt rossz viccznek minősítették, mások egyébnek, de senki nem vonhatta annak igazságát kétségbe, kiváltha az ivodalmi készség tultengését irodalmi nivó felett még azok személyében is figyelembe vette, kik az eszme pártolásánál egyébként érdemes és tiszteletreméltó tevékenységet fejtettek ki. Egyébként konstatáljuk, hogy az érdem a „Nagybányáé“, de eljárása felette kicsinyes, ha azt az érdemet önmaga tűzi a mellére. Különben ez ízlés dolga, de az meg a tapintaté, hogy egy rossz viccz tartalmát olybá el ne ferdítsük, jó a „Nagybánya“ előtt is tudva levő ártatlan tréfa helyett az ártani akaró szándékosság bélyegét viseli magán. „Fenn az ernyő, nincsen kas.“ Ráülik a „Nagybányára“ is e közmondás, mert viselkedése minden egyéb, de nem az a konven- czionális szerénység, melyet sokkal hatalmasabb sajtó orgánumtól is elvár a közönség még akkor is, ha az újságírói rutinnak igazabb meggyőződés és mélyebb gondolkodás kölcsönöz komolyabb szint és értékesebb tartalmat! N Etlrlap Kötelességünk kijeleni, hogy nagyon jól tudjuk, miszerint a „Nagybánya“ és nem annak felelős szerkesztője agitált a „ Teleki Kör“ alakítása érdekében s csak ezért aposztrofáltuk Égly Mihály hatalmas tüdejét, mert úgy értesültünk, hogy a létesülésnél kicsinyes személyi motívumukat tol az előtérbe. Ahelyett tehát, hogy túltengő önérzetének visszaszorításával - hisz ez is erény lett volna! - illő szerénységgel fogta volna a kezében a zászlórudat, mely már fizikumánál fogva is kezében illett volna legjobban, fejünkhöz vágta a durvaság és martalóczság alapnélküli, súlyos vádját, mely ellen kénytelenek vagyunk tiltakozni, de egyszersmind a „Nagybánya“ szerénytelen eljárásának féktelenül rohanó árja elé egy kis gátat emelni. Lehet, hogy elsodor, lehet, hogy elég erősek leszünk. Attól függ, kik lesznek mellettünk! Az igazság és őszinteség meggyőződésünk szerint a mi pártunkon van! HÍREK November 8. Kinevezés. Várady József képesített gazdasági szaktanítót a m. kir. vallás- és köz- oktatásügyi miniszter kinevezte a helybeli áll. elemi iskolához, hol a kertészetet fogja tanítani. Eljegyzés. Nagy Károly fiatal kereskedő nagybányai lakos eljegyezte Galló Antal műasztalos kedves leányát: Margitkát. Qiller Ede. A könyörtelen halál elragadta városunk társadalmának egyik közszeretetben és tiszteletben | álló alakját, Giller Ede nyugalmazott erdészeti | számvizsgálót, ki M.-Szigeten, hol súlyos bajával gyógykezelték, f. hó 5-én elhunyt. A gondos jó j családapát s férjet özvegyén és négy gyermekén kivtil kiterjedt előkelő rokonság gyászolja, i Halála őszinte s általános részvétet keltett, mert akik ismerték, valamennyien becsülni tud- | ták. Tanulmányait a körmöczbányai főreáliskolában és a selmeczbányai akadémiában végezte. Mint erdész szolgálatát Karánsebesen kezdette meg, majd a kincstárnál Sóváron és utóbb a helybeli főerdőhivatal melé rendelt számvevőségnél mint számvizsgáló volt alkalmazásban. Városunkban hét év óta tartózkodott. Pár hónap í előtt ment nyugdíjba. Régi betegsége nyúlt erő- j vei támadta meg, melyet nem volt képes elvi- i seini. Temetése 7-én délelőtt 11 órakor történt j nagy részvét mellett. Gyuri, aki Bécsben sihederkedett, megrázta bozontos fejét: — A bécsi sniclit nem engedem! Fiiess ur sápadozott. Mit jegyezzen föl ezekből? A magyar konyhát, az erdélyi konyhát, vagy a bécsi sniclit? Áz ebéd már végefelé jár, a rebellis Deák had még mindig - a kol lozsvári káposzta tárgyalásánál tart. Nagy kérdés, elvi ellentét támadt köztük: kell-e tejfö- is a kolozsvári káposztába. A bécsi borotvált arcz újra ott tánczol már szegény Fiiess szemei előtt, a fehér abroszon a velenczei kristálypoharak közt. S ez a táncz, érzi már Fiiess ur az ő haláltáncza . . . Dehogy is az övé! Másé, sokkal derekabbé! Éles sikoly metszi át az ebédlő fülledt levegőjét. A sikolyt tompa zuhanás követi, ezt meg rémült lárma, urak, asszonyok felugrálása, feldöntött székek dübörgése a kemény padlón, eltört, levert kristályüvegek csörgése, majd asszonvsirás, férfiak fájdalmas, tagolatlan kiáltása. Profetti Karolina sikoltott. Deák György zuhant le a székről. Az előbb még kaczagó galamb busán zokogó özvegy már. A családi vendégségbe hát másik hívatlan vendég is furakodott be. A bécsi kém mellé a halál. — Ez is olyan sötét és ennek se hisznek. A halálnak. Nem is ejthet az meg ilyen könnyen egy Deákot! Deák Ferencz hófehérré váltan, remegve állott meg a tetem fölött. Az a megrepedt szív az ő szive. Az a hidegülő tetem az ő teste. Úgy érzi szivéhez volt nőve, leikébe forrott az a Gyuri. Csak áll a haza bölcse, csak remeg, csak könnyezik. Egyre hajtogatja:- Nem lehet . . . Nem hiszem! így zokogott, igy rázta az élettelen nagy testet a legnagyobb Deák. Még a kő is megindult rettentő fájdalmán. Fiiess ur is majdnem könyezett, annyira szégyelte magát. Hogy erre ilyen emberre tudott ő hónapokig kémkedni, erre az emberre, aki fájdalmában is ilyen nagy! A bécsi rendőrpraefektus borotvált arcza örökre eltűnt Fiiess ur szemei elől. Odatérdelt a kém a halottas ágy mellé és megcsókolta Deák Ferencz lecsüngő erős kezét:- Ne sirjon, tekintetes ur . . . zokogta a vigasztalást. Az ünneplő rokonság mindjárt ott maradhatott — temetésre. A fiatal, szép Profetti Karolina pedig — gyászos özvegységre. Alig vették észre siró bánatában. Csak Fiiess ur, a hű udvarló, az tartott ki hűen mellette bánatában is. Hűen, sokáig, teljes esztendeig. Széttépte a bécsi noteszt, nem „jelentett“ többé egy kukkot se Bécsbe. Ott maradt Zalatárnokon szolgálatkész udvaroncznak, ingyenes jószágkormányzónak a fiatal özvegy oldala mellett. A gyászfátyol viseltes is lett. A hulló könyek kiapadtak. Egy év múlva már azt irta Profetti Karolina Deák Ferenczhez, az ő „kedves Ferkö önkii“-jához, hogy mi tűrés-tagadás, férjhez szeretne menni. Ferkó önkii visszafelelte: „Gyere át, húgom, majd megbeszéljük.“ Ott áll már irulva-pirulva a gyönyörű olasz asszony a nagy ember előtt. Szégyeli egy keveset, hogy ily hamar el tudta feledni azt a másik nagyot. Remegve is jön ki a szó fehér gerezdes fogsorai közül:- Nagyon fiatal vagyok még édes Ferkó önkii, hogy férfi nélkül maradjak . . . „Ferkó önkii" most már szeretettel vonta ölébe a remegő galambot:- Jó, hát kis húgom, nem bánom, no! Aztán kihez akarnál menni, te kis bolond?- Fiiess úrhoz . . . „Kis húgát“ úgy eltaszitotta magától Deák, hogy felbukik, ha hirtelen meg nem kapja.- Ahhoz a spionhoz! Nem szégyeled magad?- Ne . . . Ne . . . ne . . . édes Ferkó önkii! Ne bántsa Henriket! - emelte föl most már tiltóan a kezét az özvegy is. Most, mikor szerelmesét bántják, bátor sas már a remegő galamb! Eddig remegő ajka érczes szavakra nyílik, lehajtott fejét büszkén veti föl a hatalmas Deákra s a kicsi teste sugárként kiegyenesül, mintha egy fejjel nőtt volna meg egy pillanat alatt.- Henrik nem spíon! Becsületes magyar ember lett belőle, erre esküszöm! És engem úgy szeret . . . Eddig tartott a „vakmerőség.“ Ennél a szónál újra a szemérmes, bátortalan asszony lett Profetti Karolinából, aki sírva temeti arczát kezébe, úgy közelit ringó, lassú léptekkel ahhoz a szigorú vasemberhez, hogy megkérlelje. Deák Ferencz haragja eltűnt és újra simogatja már azt a remegő galambot, azt a gyönyörű virágszálat:- No, ha csakugyan annyira szeret az a spi . . . az a Fiiess ur, hát erigy hozzá Lina húgom; elmegyek a lakodalmotokra!
