Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-09-12 / 35. szám
2 Nagybányai Hírlap 1908. szeptember 113. Lényeges külsőség. A magyar nép egyedül áll az egész világon támasz nélkül, rokontalan. Be van ékelve gyűlölködő, földjére éhes, életére törő nemzetiségek közzé, kik az előkészített alkalmakat mindig készek voltak megragadni, hogy a zavarosban halászhassanak. Nincsen semmi a miben bizakodhatnánk, nincsen senki, a kire számíthatnánk bajainkban küzdelmeinkben. Úgy állunk mint a tengerből kiemelkedő szírt, melyet körül ostromolnak a csapkodó hullámok s a viharok töltik rajta ki dühöket. Ha gyönge megingatják, ledöntik, ha erős megedzik, ellenállóvá teszik s évezredekig létét biztosíthatja. Erősítsük tehát önmagunkat. Nemzeti erényeink mellett, fajunk főbűne a pártoskodás s a visszavonás, mely gyengénket minden viharos helyzetünkben kihasználják ellenünk ellenségeink. A múlt véres eseményein, példáin ideje volna okulnunk s elkövetnünk mindent, csekélységnek látszót is arra, hogy nemzeti erőnket, önérzetünket és egyetértésünket növeljük. Nagyot s maradandót csak akkor tudtunk alkotni, ha erőinket egyesítettük, hiúságunkat háttérbe szorítottuk, előítéleteinket levetkeztük, csak ha a czél szentségét néztük, melynek elérését ha szilárdan feltettük magunkban már félsikert jelentett. A hazaszeretetnek magas, közös érzése az, melynek egyesíteni s egy táborba terelni s ott állandóan együttar- tani van hivatva mindnyájunkat. A hazaszeretetünket nemcsak bensőnkben érezzük, hanem nyilvánítsuk meg azt tettekben és külsőségekben is. A hazaszeretetnek egyik ilyen megnyilvánulása a névmagyarosítás. Nem származhattunk mindannyian a honfoglaló magyaroktól, neveinket esetleg a rég múltban vagy közel múltban bevándorolt őseinktől örököltük. De később mi vagy gyermekeink itt láttunk napvilágot itt nevelkedtünk, a gyermekkori első benyomások s emlékek ide kötnek bennünket. Családi otthont alapítunk, ideköt életpályánk, innen reméljük s várjuk jövő boldogulásunkat ivadékainkkal együtt. Mindolyan szálak, melyek széttéphetetlenül fűznek minket hazánk kebeléhez, mint a kis gyermeket édesanyjához. Külsőleg is kell kifejezésre juttatni és dokumentálni hálánkat s rajongó lelkesedésünket magyar hazánk iránt azáltal, hogy idegen hangzása nevüket magyarra változtatjuk. Ez lesz a legszebb külső megnyilatkozása benső hazafiui érzésünknek. Szó sincs róla lehet hazaáruló, elkorcsosult magyar valaki magyar hangzású névvel és viszont lehet tetteiben örök példákat statuáló j hazafi mint az aradi tábornokok, szabadság- harczunknak nagynevű vértanúi. Ezekből világos, hogy nem a lényeget sérti meg az, ki idegen hangzási nevét nem siet megmagyaro- sitani, hanem megsérti a formát, melyhez nekünk éppúgy kell ragaszkodnunk, mert az összetartozás bizonyítéka. Nincsen értelme, teher s nyűg a magyar embernek nyélvficzamitó idegen nevet hurczolni teljes életében. Rázza le magáról a nyűgöt, szabadítsa meg tőle utódait, a kik itt élnek, halnak a drága magyar hazában, melyen kívül nincsen számunkra hely. Legyünk magyarok szívben, lélekben, viseletben, külsőleg, belsőleg egyaránt. Magyar hazánkat tiszteljük meg azzal, ha nevünket megmagyarositjuk. Nem lehet kicsinyelni ezen ténynek horderejét. Tudvalevő, hogy II. József uralkodása idejében hivatalból i osztották ki az idegen hangzású neveket tízezer számra. Elszomorító, ha a statisztikáját olvassuk bármilyen alkalomból a magyar neveknek és I jellemző is az a körülmény, hogy magyar j hangzásuakra elenyésző csekély mértékben buk- I kanunk. Legkomikusabb volt ez az állapot az | olympiai versenyeknél, hol Fuchs és Veisz j magyarok nyertek világbajnokságot. A tájékozatlan külföld egy kevés rosszakarattal ilyenek után joggal következtetheti rólunk, hogy Ausztria tartománya vagyunk. Tegyük tehát félre oktalan nevetséges és kicsinyes előítéleteinket s erősítsük a hazafiui közérzésünket azzal, hogy tömegesen megmagyarositjuk neveinket. A társadalom vállaira háramlik ezen szép feladat, melynek, hogy eredményesen megfelelhessen, az egyesek jóakaratára s támogatására is szüksége van. Ne végezzünk félmunkát, dobjuk el magunktól az idegen firmát az idegen név czégérét, rongyát, legyünk a szó teljes értelmében magyarok nevünkben is. Erősítsük magunkat. Kövessünk el mindent a rendelkezésünkre álló eszközökkel, hogy nemzeti várunk bevehetetlen legyen s ha kevesen is vagyunk, de fajszeretetünk, összetartásunk s műveltségünk képezze azt a varázst, hogy számottevő tényező lehessünk. Ki láthat a jövőbe? Szükségünk lehet még azokra az erényekre s nemzeti jó tulajdonságokra, külsőkre s belsőkre egyaránt, melyek létünket hirdetik | és biztosítják.-y-la. Városi ügyek. A nagy vendéglő ügye. Lelkesedésre villanyozta a kedélyeket a pénteki vármegyei gyűlésről haza érkezett hir, hogy Szatmármegye törvényhatósági bizottsága a nagyvendéglő épitésére vonatkozó képviselőtestületi határozatot jóváhagyta. Némelyek már látni vélik a kőműves nehéz csákányát, melylyel az alapozás munkálatait végzi, mig másoknak keblén ott fészkel a nehéz lidércz- nyomás, melyet a három éven át szerzett keserű tapasztalatok okoztak. Vájjon meglesz hát a nagyvendéglő? Nem merülnek-e fel a kölcsön kieszközlésénél elhárithatlan akadályok ? Erre nézve agilis polgármesterünk a legkedvezőbb ígéreteket bírja s szívós erélyében és az ügy iránt tapasztalt lelkesedésében bízunk, hogy ezen lényeges dologban csalódás és az ennél még lesujtóbb késedelmezés, az építés idejének eltolása nem ér! Vájjon az építkezés vállalati biztosítása sikerülni fog-e? Nem merülnek-e fel e fontos aktusnál súrlódások, kiegyenlithetlen nézeteltérések s nem igyekszik-e az alacsony látkörü korlátoltság lépten nyomon akadályt gördítene a létesítés elé ? Higyjük, hogy nem, de azért ne feledje a képviselőtestület egy tagja sem, hogy még csak félúton vagyunk. Ezt óriási fáradozással és még több eltévely- géssel, botorkálással tettük meg, vájjon lesz-e elég erőnk és kitartásunk a nehezebb félut megtételére is? . * ** * A Rákóczi-téri közkút. A rendőrség a tanács utján kívánja orvosolni azon lehetetlen állapotot, melyben a köz- használatban levő Rákóczi-téri kút leledzik. Ezen kútnak régebben volt egy felügyelője, ki a jókarban és tisztán tartást végezte s ezért csekély javadalmazásban volt része a várostól,, mely azt újabban megvont. Ezen idő óta a gyarló állapotban levő kút még gyarlóbb, mert a kincstári alkalmazottnak, ki a bányakincstár vezetékeit és kútját gondozza, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a városi közkutat rendbánom. Az a leány a feleségem lessz. Amint már vele s az apjával megbeszéltem, mához egy hétre megtartom a kézfogómat! . . . — Meg mered cselekedni!? — Meg! Isten engem úgy segélyjen. Megélek a két karom munkájából. — Kitagadlak ... De ha Pénzes Julcsát veszed feleségül, akkor szeretlek, mint eddig... Válassz! * * * András estéjén vidám zene hangjai hallatszottak ki a Hajnal Márton házából. Nagy ünnepség volt ott. Ott volt a félfalu. Csapó Péter a kézíogóját tartotta Hajnal Marissal. Csak Csapó János nem volt ott. Beült a nagy házba, aztán busult, mint akinek kedves halottja fekszik a ravatalon. A zene áthallatszott hozzá s annak a hangjától megkábult. De hogy is ne, mikor olyan nagyot tett ellene a tulajdon fia, a saját vére! Ezen az estén százszor kitagadta # a fiát a szivéből, a vagyonából. No de meg* bünteti azt a rossz fiút. Eladja mindenét s elosztogatja a szegények között, hogy ne maradjon semmi annak az engedetlen kölyöknek! így gondolkodott Csapó János, aztán izgatottan felugrott ültő helyéből. Kinyitotta sup ládát. Kiszedte belőle az ünneplő ruháját. Felöltözött. — Át megyek a földrablóhoz és ott teszem csúffá a falu népe előtt! ... Ha kell, hát iszonyút teszek . . . E közben leakasztotta a szegről a pisztolyát, amelyikkel szüretkor lövöldözni szokott. Megtöltötte. — Ha Péter rögtön ott nem hagyja a kézíogót, hát evvel a pisztollyal teszek törvényt. Megölöm azt a földrablót, amiért a leányához édesgette a fiamat. Kiment az útra s megállóit a Hajnalék háza előtt. Benézett az ablakon. A fia Marissal tánczolt. Csapó bement az udvarra s a ház ajtaját dühösen belökte. Se szólt, se köszönt, csak oda ugrott a tánczoló Maris és Péter elé. Aztán nagyot kiáltott, hogy szinte remegett bele a ház. A zene elhallgatott. — Péter! Takarodj innen ki! — Édes apám! — Parancsolom! Hajnal Márton és a vendégek szép szóval csillapítani igyekeztek Csapót, de az kiabált, szidta a fiát, Marist s annak az apját . . . — Nem hagyom el Marist soha! édes apám . . . Ezt a csúfot is elviselem, amit most tett rajtam, de a szavamnak állok, hogy jó- szántomból nem hagyom el Marist . . . — Én meg azt mondom neked, hogy ez a ... ez a leány nem lesz a tied! Nem engedi a becsületem. Az apja földrabló, hamis perlekedő ... az anyja meg híres dáma volt... az urak dámája. Lett erre nagy zugás. Hajnal Mártonnak a fejébe szállott minden vére s az indulattól reszkető hangon kiáltotta: meghalsz ezért a szavadért, te rágalmazó! Ezen szavaknál felragadott egy széket s azzal reá akart sújtani Csapóra, de lefogták. Csapó előrántotta pisztolyát. — Ide gyere, üss reám, de akkor halál fia vagy! A pisztolyt Hajnalra szegezté. Csapó Jánost a fia és néhány vendég lecsendesitette s azután haza vezették. Útközben magára lőtt és vérző fejjel esett az utcza. rögére. * * * Harmadnap nyerte vissza az eszméletét Csapó János. Ott virrasztóit mellette Péter. A szerető, jó fiú lelke nagy vergődésben volt. Az apja ő miatta akart megválni az élettől. — Miért akart meghalni édes apám! — Miattad... Ha ahhoz a leányhoz vissza fordulsz, megint fegyvert emelek magamra s akkor jobban czélzok . . . — Nem édes apám, most már lemondok Marisról, ha a szivem megreped is, mert a kelmed élete becses előttem, mert kelmedet is nagyon szeretem. Marissal már végkép szakítottam, vagyis hogy az apja szakított velem, mert kényes őkelme a becsületére. Ma megüzente, hogy kerüljem a háza tájékát, mert azt a nagy csúfságot, amit kelmed rajta és a háza népén elkövetett, nem tudja megbocsátani soha . . . Nem adná most már nekem a leányát, ha imádkozva kérném is! . . . * * * Erre rá egy évre Csapó Péter a leányok szemefénye, a legények eleje feleségül vette a ragyás, száraz Pénzes Julcsát. Nem szeretetből tette. Engedelmeskedett az apjának. Bánkódó és szomorú lett Péter, de nem panaszolta fel, hanem szótlanul viselte azt a nagy terhet: a szerelmi bánatot. A feleségét, a bubánatának nevelő dajkáját gyűlölte, de nem éreztette vele, mert tudta, hogy az Csapó Jánosnak rosszul esnék. Péter jó fiú maradt; de rossz házastárs lett. Szerette Marist végtelenül. Nem tudta
