Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-08-02 / 29. szám
2 W agybányai Hírlap 1908. augusztus 2. egyersmindt országos oldaláról is vizsgáljon, mérlegeljen, mennyiben felel az meg a nemzet akaratának. Tagadhatlan azonban, hogy elismerés illeti meg úgy a fővárosi, mint a vidéki sajtó harczosait, kik a nemzet milliói ügyének eleven szószólói. Minden vérbeli sajtóemberben a nemzetállam testesül meg. És ideális állapot az volna, ha a nemzet minden tagja a sajtó harczosa lenne s mint ilyen a hivatásos, vérbeli újságíró oldala mellé állana. Ettől az ideális kortól ugyan még nagyon messzi vagyunk. A magyar iparos osztály is érzi és tudja, mily erő rejlik a sajtóban, mely egyik legelevenebb tárogatója volna küzdelmében. Szó sincs róla, beszámol ugyan a sajtó az iparosság esetleges mozgalmairól, gyűléseiről; de ez mind nem elég ahoz, hogy az iparosság sajtóbeli érdeke ki legyen elégítve. A sajtónak teljes ambiczióval fel kell karolni az iparügyet, melynek követeléseit önálló munkálkodás és tanulmány tárgyává kell tenni. Nemcsak az iparosság fogja ennek hasznát látni, hanem erősbödést fog nyerni viszont a sajtó is az iparosságban. A napi sajtó mellé nélkülözhetetlen szűk van a szaksajtóra is, mely szorosan véve kizárólag az iparosság szakügyeivel, a nemzet szellemének megfelelőleg foglalkozzék. És ha a napi sajtó — karöltve a szaksajtóval — hasábjain tért nyit és állandó harczosává szegődik a magyar iparososztály reformköveteléseinek, — úgy a magyar iparosság jövője el nem veszett. Ha az iparosság bármely követeléséért a sajtó részéről kemény harcz folynék — úgy sok kérdés már régen dűlőre jutott volna. Csak egy követelést említünk: az önálló vámterületet, mely mint kormány- politikusaink mondják, nem is politikai, hanem gazdasági kérdés. Nos, ha ez igy áll, úgy mi sem gátolja a külünböző politikai pártállásu lapokat abban, hogy e tekintetben szövetségre lépjenek egymással. Az ipar érdekeiért, különösen pedig az önálló vámterületért a sajtónak szervezkedni nem oly nehéz feladat. Nyisson tért a sajtó a magyar kisiparnak, mely ennek fejében tudni fogja, hogy vele szemben mi legyen a kötelessége? ígéret és valóság. Csak nehány esztendeje annak, hogy az államkincstár id. Szentiványi Józseftől megvásárolta a Magas Tátrában fekvő páratlan szépségű csorbái tavat s azt az európai hálókocsi társaságnak adta bérbe. Óriási befektetések eszközlésével igyekezett a társaság e nyaraló- és turista-hely tömeges látogatását fellendíteni, de törekvését aligha honorálta siker, mert azt olvassuk, hogy az állam a társaságtól a csorbatónál levő „Nagyszállót“, a tátralomniczi „Palota szállót“ és a „Szállodát“ 800.000 koronáért I megvette, holott ezen épületek a társaságnak ] két millió koronába kerültek. Szomorú tények ezek, daczára, hogy az ! államkincstár jó üzletet kötött, mert potom I áron jutott a műépítészet említett remekeinek ' tulajdonához. Kérdés azonban, hogy sikerül-e most már az államnak oly módon értékesíteni ezen épületkoloszusokat, hogy befektetett tőkéjének nem üzleti, de egyszerű betétkamatját megkapja. Ez az állam dolga! De hogy az ország remek szépségű nyaralóhelyei és fürdői a magyar közönség indolentiája következtében nemcsakhogy felvirágozni nem képesek, de egyenesen visszafejlődnek: a mi dolgunk, külö- í nősen a magyar társadalomé, melyet lehetetlen a külföldi fürdők és, üdülőhelyekrejárás divatjainak ostoba hóbortjából kiábrándítani. A nyaralók 90°/0-a egészséges, mint a | makk, csak a természet szépségei iránt fejletlen ; az érzéke és idegtelen. Ennek tulajdonítható, hogy közönségünk oda fordul, hol a fenékig kimeritett emberi leleményesség és raffinéria által létesített szórakozásokat gazdag adagok- | bán találják fel s minthogy ez a csorbái tónál a tömeglátogatás aránylag rövid tartama miatt | nincs meg, bár a külső feltételek teljesen berendezvék, a természet leírhatatlan szépségei önmaguk miatt kevés embert - de temérdek porosz turistát — vonzanak e helyre. Termé- j szetes, hogy az a porosz turista nem társaság- ! beli, örökké a hegyek közé bolyong, reá szá- mitni a promenádokon nem lehet. Még jó napot sem mondottam s már Pánty ur megjegyezte, hogy a vonat késett. — Igazán sajnálom . . . ! mondám. — Nini, mondá, 9 perez híján tizenkettő. Ön öt perczczel késett ! — Végtelen sajnálom! hebegém. — Igaz, — toldotta meg őnagysága — pedig ez a vonat rendesen egy fél perczczel korábban szokott berobogni s ime most ön a vonat miatt késett . . . — Rettenetesen sajnálom! nyögém. (A viz csepegett a homlokomról, oly feszélyezve éreztem magamat.) Azután folytatom: én igazán nagyon, véghetetlenül sajnálom, hogy a vonat késett s vigasztalhatlan is vagyok a miatt, hogy a vonat késése folytán meg voltam fosztva a szerencsétől, hogy hamarabb lehessek becses, nagybecsű és illustris társaságukban. — Hagyja csak — mondá Pántyné. — Üljünk kocsira. Alig hogy megindultak a lovak, Pánty ur ezt jegyezte meg: — Tizennyolcz perczig tart az ut a villáig. Ebbe bele kell számítani 8 perczet, amelyet a Korhány domb miatt késünk, mert hegynek, illetve dombnak megyünk. Gyalog azonban negyven perczig tart ez az ut. — Igen, ha a vasúti sorompó nyitva van mert különben oda és vissza husz-husz perczet kell beszámítani — toldotta az asszony. Ha meg lesz az áthidalás, amelyeket terveznek, jegyzi meg ismét a férj, akkor 15 perczet lehet megtakarítani, még ha a sorompó le is van bocsátva. — Igen szép, nagyon szép! motyogám. Ez volt az utón való találkozás. Gondoltam, hogy majd otthon más témákat fognak találni s változatosabb lesz a társalgás. Megérkeztünk s dicsértem a nyaraló szépségét, hymnusokat zengedeztem róla, bár nem valami szép vala. — Ugy-e kedves hely — kérdé Pántiné. Egy óra és 35 pereznyire vagyunkba fővárostól, 18 pereznyire az állomástól, 8 perezbe számítva a Korhány domb miatti késést. — A park — veszi át a szót a férj — elég terjedelmes. Felnőtt ember 16 perez alatt járja körül. Nőnek félórába is tart. A dada a gyermekkel 47 - 48 perez alatt sétálja körül. Azt hittem, hogy megbolondulok. Mindenre csak bólingattam. Megkönyeb- bültem, mikor ebédhez ültünk. No most csak csak más társalgás fogja járni. — Rendesen egy óra és 3 perez alatt ebédeltünk meg, kezdé a társalgást a házigazda. Hat óra és 3 perez van az ebéd és vacsora között, mert 7 órakor vacsorázunk. A vacsora 10 perczczel kevesebb időt vesz igénybe, mert a leves és a feketekávé elmarad. Hamar éltem az alkalommal és kijelentettem, hogy nem vacsorázom velük, mert ha- laszthatlan sürgős dolgaim vannak a fővárosban és vissza kell térnem. — Nagyon sajnáljuk — szólt őnagysága, de akkor nagyon kell sietnie, mert csak egy jóravaló vonat indul délután Budapestre, a két óra 2 perczes . . . — Igen toldotta a férj . . . igen a két óra 2 perczes, mert az nem áll meg a Rózsásnál s igy 6 perczczel hamarabb ér be BudaKeveset lendítene a csorbái tó sorsán egy nagyszabású Sanatorium berendezése is, a minthogy a Tátrafüredeken is az üzleti kalkuláló csak elenyésző csekély részben alapítja bevételi forrásait ily egészségügyi intézményekre. Orvosaik sorsa aligha fényesebb, mint egy körorvosé. Csak a kursalon tömött és a kiránduló helyek előkelő vendéglői! A természet változatos szépségei alig nehány napra nyűgözik le a nagyvárosi mulatozáshoz szokott közönséget; azután csak a fenséges levegőt, ördöngös bűvészmutatványokat, kabarett-elő- adásokat, hangversenyeket, bálokat és stb. élvezi. A magyar fürdőző és nyaraló közönség lelkületét és vágyait ismerve azok is, kiknek csak csekély tapasztalatuk van e téren, hozzászólhatnak a városunk, mint nyaralóhely kifejlesztéséhez szükséges tényezők létesítése tárgyában felvetett kérdéshez, illetve ezek lánczo- latos sorozatához, melyekből a kiindulás alapjául ecsetelt tények, — mint bizonyítékok felhasználásával nehányat bátorkodunk felvetni. A városi tanács, de különösen a mérnök ígéretet tett, hogy a ligeti szálló még az ősz folyamán készen lehet. Nem látva az előkészületi cselekményeket, mi azt hisszük, hogy az ígéret ez évben már valóra nem válható. Vájjon van-e még valami olyas, a mi e szálló létesítésénél alapos megfontolás tárgyává teendő? Vagy csak a városi mérnök közismert nagy elfoglaltsága odázta el az előmunkálatok befejezését? Vagy talán nem érdemes a legnagyobb jóhiszeműséggel tett Ígéretet egyáltalán valóra váltani ? Mi azt mondjuk, hogy nagyon is érdemes. Mindenütt a világon, ha általánosítunk, maga a földtulajdonos tette meg az első lépéseket arra nézve, hogy az általa szépnek talált helyből nyaraló, üdülő és fürdőtelepet alkosson. Városunk a kezdet nagy nehézségein túl van, mert mint kellemes nyaralóhely tágas körben messze ismeretes. De nem hízeleghetünk azzal, hogy ezt a körülményt önmagunknak köszönhetjük. Hosszas tapogatódzás, tervezgetés után a város végre rátalált az igazi ösvényre, mely ezidő szerint még csak az Ígéret földjére vezet, illetőleg a tervezett szállóhoz, mely nélkül absolute nem remélhető, hogy városunk a megérdemelt arányban látogatott nyaralóhelylyé valaha is kifejlődjék. Meg kell tehát az Ígért szállót sürgősen építtetni, még ha két rajzolói állást is szervez a város, ha már a hivatalos műszaki teendők oly rohamosan megszaporodtak, mert a veres- vizi és szöllőhegyi lakások nem képesek minden igényt kielégíteni, ahhoz pedig semmi repestre. Még van 45 perezünk. Huszonöt perez múlva befogatok. Tiz perez alatt a pályaudvaron vagy, mert a Korhány dombon lefelé kell kocsizni és akkor nem vész el a perez. Maga elé tette az órát és minden percz- ben figyelmeztetett arra, hogy még hány per- czem van. Folyton jelentette: még 10 perez! még 9 perez, 8 perez ! . . . Ah mily jól esett elbúcsúznom! Könnyebbülten sóhajtottam fel, midőn a kocsim ültem. Egy perczczel elkésve érkeztem. A vonat már elindult. Öt koronát adtam a kocsisnak, hogy ne árulja el a balesetet s hagyjon ott az állomáson. Három és félórát töltöttem egy rossz fapadon, de jobban éreztem ott magamat, mint a Pántyék bársony székein. Siess. Siess szeretni, Remélni, győzni, Soká egy szívnél Nem jó időzni. Mert meg sem Írtad Még első dalod, Már megcsal a lány, Vagy te megcsalod ! Holtai Emil.
