Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-07-12 / 26. szám
2 Nagybányai Hírlap 1908. julius 12. a nagyzás és az érzéketlen, merev, hidegség okozta körülményeinket, csak a vezető férfiakat hívom fel, hogy alapítsák meg városunkban a művelt emberek társadalmát.-y-a. Nyaraláson. A veresvizi telep sajátos képet ölt igy nyári napokon! A szabálytalanul terjeszkedő szűk viskók falazata nyomasztó meleget lehel, fulasztó hőséggel árasztja el az alacsony szobákat, melyeknek lakói kimenekülnek a kis kert legárnyékosabb fája alá, hogy a bányamunkában töltött éjszaka nehéz fáradalmait alvásban pihenjék ki. A kora délutáni órákban a mozdulatlan levegő halálos csendje nehezedik a természetre; csak az az örök, csendes zümmögés s az alvó, meg pihenő lények egy-egy nehezebb lélegzete hallatszik! Itt-ott sűrűn lefüggönyzött szobák, bennök a hiányos öltözet lehető kényelmében s tespedő lustálkodásban tétlenkedő nyaralók, kiket már feszélyezne, ha az utczán olykor áthaladó városi ember az udvar vagy kert árnyas fája alatt nyújtózkodva pillantaná meg! Ezért talán kevésbbé tűri nyaralónk a szoba fülledt, tikkasztó, nehéz párás levegőjét, mint inkább más oly körülményekért, melyek a ház melletti kertben való tartózkodást lehetetlenné teszik. Valamint a város ügyeit intéző tényezőknek, úgy a veresvizi őslakóknak sincs semmiféle érzékük azon követelmények iránt, melyek egy nyaralótelep létesítése és fentartása érdekében okvetlenül megvalósitandók. Abban az időben még, a mikor sokkal csekélyebb számban keresték fel az idegenek városunkat, hogy annak páratlan természeti szépségeiben gyönyörködjenek s üde levegőjét élvezzék, sokkal kellemesebb és egészségesebb lakásviszonyok voltak a Veresvizen, mint ma, holott épen megfordítva kellett volna a körülményeknek változniok abban az arányban, a melyben a nyaralók száma évről-évre fokozódott. Ez a ferde helyzet pedig a város vezetőségének gondatlan és rövidlátó assistálása mellett állott elő. Ugyanis a Veresvizen régebben elég tágas kertje volt majd minden szegényes lakásnak, melyet a nyaralók ideszokása után lassanként kibővítettek, kicsinosítottak s jobb hiányában teljesen lakhatóvá s tűrhető otthonná alakítottak az idegenek számára. A nyaralók számának emelkedésével azonban az élelmesebb veresviziek újabb lakások építéséhez fogtak, mert a bérlet utján való hasznosítás elég kedvező eredményeket helyezett kilátásba. Ekkor kezdték a csinos és tágas beltelkeket egyre- másra aprózni, mert mig egyrészről a külterjes fejlődésnek kevés tere volt, másrészről a ligethez való minél nagyobb közelség a bérek hat- I ványozódását valószínűsítette, e miatt gomba- I módra szaporodtak az uj házastelkek, persze i telek nélkül! Hát még a házak mellett a sok mellék- épület, különösen a disznó-ól és pavillonszerü szék, mely ritkán jut árnyékos helyre, mert az egyetlen lombos fa alatt a házigazda privilégiuma a nyújtózkodás! S az isteni levegőt megfertőzi a bűz, a piszok, mely e mellékhelyiségekben elkerülhetlen! A viszonyok egészségtelen fejlődését a tanács assistálása segítette és segíti elő, mert az építési engedélyek kiadásával nem fukarkodik. De ki törődik a tanácsban a nyaralókkal s azzal az agyoncsépelt témával, mely városunknak országszerte ismert és látogatott nyaralóteleppé való varázsolását czélozza? Egy kis körültekintéssel és jóakarattal azonban még ma is lehet a helyzeten segíteni, mert czélszerü átalakításokra és újításokra lépten-nyomon szükség van a veresvizi lakásokon, melyeket nyaralóknak szoktak bérbeadni. Minden építkezésnél vezérlő gondolat gyanánt annak kell a hatóság szeme előtt lebegnie, hogy e telepen a csínra, tisztaságra és a zsúfoltság elkerülésére különös súly helyezendő, mely czélból tervszerüleg kell arra törekedni, hogy a mérsékelt igények e nyaraló telepen kielégittessenek, mert helytelen meggyőződést vall az, a ki egyoldalulag mérlegeli a nyaralók által okozott előnyöket, hogy azokért : valamelyes közáldozatot hozni érdemes nem J volna. A jelen helyzetben pedig nem ártana egy | kis tisztasági razzia a veresvizieknek, mert ők is felette könnyen megfeledkeznek arról, hogy a nyaraló nemcsak azért van, hogy fizessen, hanem hogy egy kissé üdülhessen is! deztem tőle, hol jár, mit csinál, de olykor éreztem, hogy megcsal. Nem tudod te, milyen ez az érzés. Olyan, mint az uzsorásé, kinek kamatját lefokozta a biró. Nem a megalázás fáj, hanem a mi visszavonhatatlanul elveszett. Nem érted te, mi ez. Ti csak magatoknak szoktatok szertelen gyönyört szerezni. Ebben az elkárhozott lélekben minden sejtelem, szivemben minden érzés, agyamban minden gondolat csak számára létezett s e mellett a mindennapi Golgotha, hogy volt idő, midőn mások ölelő karját nem bírtam tipró áldozat nélkül szétpattantam. Érzed te, mi ez? Ne hidd, hogy a bűnben fogant szerelem nem lehet liliomfehér. Tudd meg, hogy lehet. Sőt olyan lehet tisztaságában, mint az ábrándos bakfis szerelem, mely az első feltűnő alakban regényes hajlamainak ideálját érzi s zárt ajaka csókra pattan szét, mint a ma feslett bimbó, ha a harmatcsepp megcsiklandozza; különb is ennél, mert ez csak sejtelem, mig az én szerelmem emésztő tudat, melynek éles a lelkiismerete. Újból kivertek a világba. A becsületes társadalom csak a megtérő sikkasztót tűri meg kebelében, de nem a pokol tüzében megtisztult szerelmet. Lettem újból földönfutó, mert kizárólag csak a Tiboré voltam. Ekkor esküdött meg először, hogy nem nősül meg soha . . . és ma más leánynak esküszik, az oltár előtt esküszik. Nem kívántam tőle, hogy elvegyen ... pedig nem élhetek nélküled, Tibor. Megbirja-e lelkiismereted, ha hallani fogod, hogy önkezemmel oltottam ki életem? Mert mondtam ezt neked, százszor is mondtam, mikor lihegve esküdtél, hogy mindig az enyém maradsz . . . Te könnyelmű gyilkos . . . Olyan nagyon reszket a kezem, remeg a lelkem. Pedig még szeretnék irni valamit. Édes Istenem, segít még addig, mig egészen kisírom bánatom, kétségbeesésem. Megőrjített e szertelen szenvedély. Harmadnapra már visszatértem, mert látnom kellett mindenáron. S mégsem láttam, nem volt otthon ... De azt már nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Lopva, titokban máskor is eljöttem, mindenünnen, a világ végéről is. Csikorgó hidegben áldogáltam a kapuk között s meghúzódva lestem, mint éhes macska, az egeret. Susogtam a nevét s csak a lobogó tűz tartott vissza a leroskadástól. De mikor ritkán magamhoz ölelhettem s márvány arczából kiszívtam a hidegséget, boldogabb voltam a menybeli angyalnál . . . s ő megint esküdött. Vájjon szent-e az én esküm is ? Vájjon van-e még valami szentség e földön ? Jaj, már nagyon reszket a kezem. így csókoltam, nézd mint villám a háritót. Megint hideg lett, mindig is hideg volt; tudom, hogy sohasem szeretett. Tetszettem neki, mint gyermeknek a menydörgés, de az anyja szoknyájába fogózkodik. A családdal mentegeti magát, hogy nem szegülhet ellen. Hát én nem szegültem ellen a saját lényemnek, melyben a démon pusztít? Volt hatalmas erőm, hogy megszeliditsem s féken- tartsam, mig csak Tibor akarja. S e démon mindjárt örökre meghal. Csak még hallgass egy kicsit. Hallgasd végig keserves zokogásomat ... Itt a halál előtt esküszöm, hogy soha, még gondolatban sem vétettem Tibor ellen, mióta ismertem. Három év. Azt hiszed, van még nő a földön, ki az én véremmel három évig «sak egy férfit szeretne ? Hisz véremből egy csepp a tengert is háborgásba hozná . . . Tűzben ég az arczom, tisztának érzem magam. Nem átkozok senkit. De téged se áldalak ... Ez a kis golyó az áldott, mely visszaad a pokolnak, mely fogant . . . * Kihűlt a forró vér. A sápadt férfi egykedvűen olvasta az újság „rövid híreit“ s a névre biztosan nem is emlékezett . . . Vájjon az a bolond leány volna? Milyen okosat csinált egyszer életében . . . a. a. Kontárok az ipar terén. Elszomorító jelenség, hogy nálunk menynyire burjánzik a tisztességtelen verseny az ipar terén, mennyi az élősdi, mennyi a kontár s ezek valamennyije rágja, őrli az ipar egészséges fáját. A kontár munka által támasztott konkur- renczia hány érdemes polgárt dönt bajba, mennyinek veszi el a jó megélhetés eszközét a kezéből igy, hogy ezek az érdemes iparosok rendjéből úgy hull el évről-évre több áldozat, igy lesznek az egykori érdemes emberekből hitvány állampolgárok. íme, igy fogyasztja a kontár munkás rendszere az igazi, jó állampolgárok, az erős érzésű hazafiak nagy tömegét. Es amily súlyosan megtámadja a kontármunka rendszerének mérges gombája az állami élet erkölcsi gyökerét, épp úgy veszedelmesen csorbítja az állami élet anyagi érdekeit is. A kontár munka rendszerének árnyékában éppen azok titkolják el az állammal szemben való tartozásaikat, akiknek legjobban módjukban volna azokat teljesíteni. Értjük a nagytermelőket, kik műhelyen kívül dolgoztatván a műhelyért járó adót nem fizetik oly mértékben, mint a mily mértékben termelnek. Csakúgy ontják áruikat a piaczokra, de nagy hasznukból nem jut semmi perczent azért a védelemért és békeért, melyet nekik az állam nyújt üzletük nagy hasznának előteremtésére. Kérdjük, hogy méltányos dolog-e ez a többi adófizető iparosokkal szemben? Méltányos dolog-e, hogy a becsületes polgári haszonra dolgozó iparos tulajdonképp többet fizessen, mint a busás nyereségeket összeharácsoló nagytermelő? Méltányos dolog-e, hogy az előbbit súlyosabban érintse, mig az utóbbi az állam terhe alól kb búvik az által, hogy műhelyen kívül dolgoztatva, még a jó iparos nemzedéket is elrontja. Bizonyára ez a helyzet mig egyfelől az állam anyagi létét támadja, másfelől a mi iparos osztályunk nagyobb részét borzasztó méltánytalansággal sújtja. Az elmondottakból is le lehat vonni az egyenes következtetést. Az iparnál elterjedt kontár munka rendszerint tönkre teszi a magyar ipar becsületét, kizsarolja a fogyasztókat, a társadalom erkölcsét megmetélyezi, az állam érdékét meglopja. Ha tehát ennek a sok bűnnek véget akarunk vetni, akkor a kontár munka rendszerét végleg ki kell irtani iparunkból. Nem csak szóval, hanem tettel kell eljárnunk e rákfene ellen. Ne legyen szabad semmiféle vállalkozónak, gyárosnak, mesternek házon kívül dolgoztatnia, hanem tartson mindenki maga rendes műhelyt. Rendes műhelyt, melyben a termelésnek megfelő segédkéz álljon rendelkezésére, melyben szakerő felügyelet és helyes üzleti érdek vigyázzon a munkások jólétére, így nem lesz kontár, igy nem lesz éhenkórász egy iparos sem, de nem fogják olcsó és hitvány munkával traktálni a legnagyobb termelők sem az országot. Bizonyos ennélfogva, hogy a kontármunka rendszere az iparososztályra, a fogyasztó közönségre, a társadalom erkölcsére, az állam anyagi érdekeire nézve egyaránt végzetes veszedelem és nem csak az iparosok szempontja, hanem a nemzet, az állam legfőbb érdekei is halaszthatatlanul kívánják, hogy a kontár munka rendszert végleg kiirtassék és mühelytartás minden termelő iparosra nézve kötelezővé tétessék. Tájékoztató. Vettük Szatmárvármegye és Szatmár- Németi sz. kir. r. t. város monográfiáját s az ehhez csatolt tájékoztató általános érdekű részét a következőkben idézzük: „Borovszky Samu dr., a M. T. A. tagja, mint főszerkesztő vezetése alatt álló „Magyar- ország Vármegyéi és Városai“ czimü országos monográfia keretében most jelent meg egyszerre a XIII. és XIV. kötet. Az egyik Szatmárvármegye, Nagykároly, Nagybánya és Felsőbánya, a másik Szatmár-Németi Sz. kir. város önálló monográfiáját tartalmazza. Amaz 636, emez pedig 316 lap terjedelmű. A két monográfiát egyben adta ki a szerkesztőség s igy a hatalmas kötet ezer oldal terjedelmű, 116 mömelléklettel, 454 képpel, 6 térképpel, 54 egész autotipiával, két színes műlappal és számos szövegképpel. A vármegye térképe már
