Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-07-05 / 25. szám
1908. julius 5. 3ST «syliiiiiy«! Hírlap 3 Tízéves találkozó. Az érettséges ifjak ezernyi kétség, ve- sződség között közösen átélt, álmot rontó, ünnepbontó félelmetes nagy vizsgálat: az érettségi izgalmas válságai után megszabadulnak az iskola nyűgétől, hogy felcseréljék azt az életével. Határtalan önérzet, büszke nagyravágyás és önbizalom dagasztja kebelét az ifjúnak és elindul meghódítani a világot, mert naiv képzeletében bizton reméli, hogy neki ez sikerülni is fog. Az ilyen fiatal ember az 5 tapasztalatlanságában, féktelen hitében oly kedves, vonzó és megható. A legtöbbnek sorsával előre tisztában vagyunk csak nehány mintával kell egybevetni s körülbelül emberi számítás szerint — mert hiszen ebben a tekintetben az élet kevés kivételt ismer - meghatározhatjuk a jövőt. Letörnek, mint a fák a vihar tombolásakor, elhervadnak, mint a virágok a nap hevében. Csalódás helyébe csalódás tolul, elveszti bizalmát, rajongását, lelkesedését, átalakul lelkileg s még szerencse, ha meghasonlik önmagával. Később azután uj ruházatba öltözteti az élet a lelkét, mely ugyan már többé nem olyan ideális, de praktikus voltánál fogva jobban megvédi a fagy, a viz ellen a didergő, fázékony lelket és sikeres eredményt biztosit. Tíz esztendő éppen elegendő, hogy ezeknek a szimptomáknak szembeötlő jelentkezése felkeltse figyelmünket. Szétszórják ugyan az élet körülményei a szélrózsa minden irányában a jó, a vidám pajtásokat, czimborákat, de össze jönnek tiz esztendő múltán tanúságot tenni barátságukról és azt felújítani, újólag megpecsételni iparkodnak. Megfrissül lelkűk a közös múltnak kedves emlékein, melyeken - még a félelmetes mumuson az érettségi vizsgán is — külön-külön magányos perczeikben szívesen merengtek, megpihen a lelkök a gyermekkorban boldogan eltöltött gondtalan időkön. Most közösen emlékeztetik egymást a sok csínyre, stiklire és meg is fogadják egyúttal, hogy leendő diák fiaikat hasonlókért elpáholják, pedig ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. A tízéves találkozó ünnepélyén a tanári kar nehány tagja is részt szokott venni, mely mindenesetre szép és magasztos színezetet kölcsönöz az egésznek. A kiket ők oktattak jóra, szépre és hasznosra zsengekorukbah, a kikben nemes jellemet fejlesztettek és megedzették testét, lelkét az életnek, azok között elidőzve az ő lelkűk is örül hosszú nehéz munkájok sikerét látva és jól eshetik a volt tanítványok hálás elismerése. Tiz évvel ezelőtt tizennégyen érettségeztek a nagybányai főgimnáziumban, kettőt közülök elragadott ifjú életük virágszakában a könyörtelen halál, mielőtt még szorgalmuknak, tudományuknak gyümölcsét élvezhették volna. Legyen áldás a boldogult két jó barát emlékén. A találkozón egy-kettő kivételével valamennyien megjelennek, a kinek van, az családjával, a főgimnázium rajztermében vasárnap d. e. 11 órakor, a hol gyűlést tartanak. Délben a Széchenyi ligetben diszebéd lesz. Az 1898-ban érettségezettek névsora: Balogh Sándor bányamérnök Aranyida, dr. Farkas Jenő ügyvéd Szatmár, Jeney Gyula m. kir. bányaigazgatósági számvevőségi számtiszt Nagybánya, Kerekes Sándor tanár Fehértemplom, dr. Köves Miklós ügyvéd Nagybánya, Sánczky Antal járási számellenőr Szinérváralja, dr. Merlák Lajos ügyvéd Budapest, Molnár Antal erdész Beregszász, dr. Scwartz Illés orvos Nagyvárad, Barbul Gábor mérnök Amerika, Drumár Xandrin Herrer Czézárné polg. isk. tanítónő Budapest és Lőwi (Lakatos) Vilmos vasúti tisztviselő Csap. Meghaltak: Lugossy István adóhivatalnok és Moldován János bankhivatalnok. Előfizetési felhívás. Féléves működésünk alatt a közönség részéről ja rokon- és ellenszenv több- rendbeli megnyilatkozásával találkoztunk. Sokan támogatták törekvésünket, mely a közélet tisztaságának és önzetlen munká- lásának megvédését és előmozdítását czé- lozta; sokan áskálódtak ellenünk s kiirtásunkra törekedtek, a kik nem képesek megemészteni azon gondolatot, hogy csak azok képesek a köz érdekeit leghatható- sabban szolgálni, kik ezen működésűkért anyagi haszonra absolute nem reflec- tálnak! A kik mellettünk vannak s méltányolják igyekezetünket, a jövőben is támogatni fognak. Körültünk csoportosulva most már még nagyobb erélylyel és kitartással folytatjuk a megkezdett utat, a melyen ezideig tenger akadálylyal kellett megküzdenünk, hogy előre haladhassunk ! Ezen az utón sokan orvul is támadtak ellenünk! Hátha elpusztíthatnak! Nem sikerült! Ma is még sokan akarják kihúzni lábunk alól a talajt! Ezek azok az áskálódok! Legtöbbnyire azok, kiknek leginkább szeretniük kellene! Bizony mondjuk: kivájja egyik holló a másik szemét! De ez csak azért lehet, mert az áltekintélyek kultusza nagyon kifejlődött közönségünk körében. Sokan ülnek fel a hangos száj tartalmatlan fecsegésének! Hány meg hány ember megijed a fogatlan komondor csaholásától, mely- lyel az őrizetére bízott házat védi! Pedig ettől ellophatni a közélet minden kincsét, hisz csak akkor harap keserves kínosan, ha a vaczkában lévő csontját akarják I elvenni. Mi nem bántjuk senkinek a konczát! Legkevésbbé lapkiadóink érdekeit! De hasonló kíméletet követelünk legalább a jövőre, mert mi erőszakkal ellenük nem dolgozunk. Nyíltan és őszintén, valóban minden szemrehányás nélkül említjük fel mindezeket, mert munkálkodásunkban anyagi előnyökre nem törekszünk s igy irigykedésre okunk senki iránt nincs. Megújítjuk ezért az előfizetésre vonatkozó felhívásunkat s a ki velünk, rokonszenvvel fogja ezután is kisérni működésűnket, a ki ellenünk, azoktól 1 nyílt támadást kérünk, hogy erőnket a köz javára mérhessük össze! Ez alkalommal kérjük előfizetőinket, hogy a mennyiben a lap kézbesítésénél rendetlenséget avagy épen Ebben a pillanatban czipőcsikorgás hallatszott a szomszéd szobából. Az ismeretes léptek zajára hirtelen megszepentek a fiatalok és rögtön buzgón kezdték a könyveket válogatni. Kinyílott az ajtó és fürkésző szemmel betipró- dott rajta a rettegett apa. A két fiatal lélek kissé zavartnak látszott; ez nem is kerülte ki az öreg figyelmét. Rögtön átlátott a szitán és boszusan, szörnyüködve szólt rá leányára: — Lányom . . . semmi kereseted az irodában. Vedd a könyvedet és eredj fel a szobádba. — Fekete ur — folytatta, mikor a leány már eltávozott — ön megfelejtkezett ígéretéről .. . A mérnök határozott hangon belevágott. — Főnök ur, mi szeretjük egymást s én nem élhetek Bözsike nélkül ... 0 vagy az enyém lesz, vagy akkor én távozom erről a vidékről örökre. — Már pedig az én leányomat nem szegény ember számára neveltem fel. Ezt már figyelmébe ajánlottam egyszer, igy hát nincs egyébb megjegyzésem, mint hogy . . . tegyen a belátása szerint. Ami pedig engem illet: amit mondtam megmondtam . . . Punktum! * * * Szegény kis mérnök ... de talán még egy valaki is . . . álmatlanul virrasztották át a kínos éjszakát. Egyiket nem hagyta nyugodni az elégedetlenség, hogy csak a vagyon hjánya állja útját boldogságának ... A másik meg, amint eszébe jutott, hogy a vagyona arra kényszeríti, hogy érdekből, számításból csak a megfelelő nagyságú pénzes zsákokhoz kapcsolja jövőjét — akkorát fordult becsukott szemei előtt a világ, hogy menten elröpült az álom nehéz szempilláiról. A várva-várt reggelen épen egyszerre lépett be a hivatalba Zirczy és Fekete. Nem szólt egyik a másikhoz, hanem az üdvözlés után kiki munkájához látott. Zirczy először is a postát forgatta végig és egyik levél olvasásakor szerencse, hogy a széken ült, mert máskép legott a földre került volna. Nem is nézte előzőleg kinek szól a czimzése, csak felszaki- totta hevenyében. „Értesítjük uraságodat, hogy sorsjegyét a mai napon a főnyereménynyel kihúzták. Blauduft és Tsai.“ Mintha a villám ütött volna bele Zirczy urba, felszökött a helyéről és reszkető kézzel fordította meg a levél boritékát, hogy a czim- zést lássa . . . Fekete Jenő, mérnök urnák . . . Forróság, hidegség futkározott végig minden porczikáján s majdnem elhült, hogy azt a szegény, immár dúsgazdag embert olyan kurtán elutasitotta. Babrálta a szakállát egy darabig, amitől megjött a mentő idea. Kiszólt a szomszéd terembe Feketének. Azután kézen fogta a hüledező, álmélkodó szerelmest és néhány magyarázó szó után vezette a lépcsőkön felfelé. Fekete nem kérdezett semmit, engedte, hogy vigyék, úgy is tudta, hogy valami mélyen fekvő oka van e Pálfordulásnak. Nem is csalódott. A kis szalonban találták Bözsikét. Valami apró tárgyat dugott el épen az egyik kis fiókba s tüzes szemei most megtörtek, fátyolosak voltak. — Édes gyermekeim — kiálltotta az apa ünnepi exstázisban — bocsássatok . . . bocsássatok meg ... — zokogta és a két ámuló- bámuló kezét egymásba kulcsolta. Gyengéd jelenet fejlődött ki ezek után. Bözsike a nyakába borult jövendőbelijének és szeméből a boldogság könnyei omlottak. Mindnyájukon erőtt vett az elérzékenyülés s amint kissé csillapulni kezdett a kitörés, Zirczy ur a vőlegény kezébe nyomta a bizonyos levelet. Fekete figyelmesen átolvasta és egy kis gondolkodás után mosolyogva adta elő a tényállást. — íme, egy napon két szerencse ért. A „Lőcsfalvi Sorsjáték“ főnyereménye reám esett, hogy annyival is gazdagabb legyek ... A főnyeremény pedig nem kevesebb ... édes apám... mint egy mesésen szép - fonográf . . . Zirczy urat erre nem érte semmi baleset, hideg vízzel sem kellett íellocsolniok . . . csendes, nyugodt maradt mindvégig. Hidegvérrel konstatálta magában, hogy szépségesen zsák- utczába futamodott, ahonnan — még a kerítésen át sem lehet kiszabadulnia. — Fo — fonográfot nyertél . . . aztán mire lesz jó az teneked ? . . . — Elhúzza nekünk a kedvencz nótánkat — felelt a vőlegénye helyett Bözsike és tapsolt örömében, túláradó boldogságában. — Tehát nem pénzt nyertél ? - nyögte az apa nehéz szívvel és keserves tekintetet vetett a vejére, — Nem, édes apánk — felelt a vőlegény önérzettel, határozottan. — De nem is lenne reá szükségünk . . . Ugy-e nem, Bözsikém?... Rajta leszünk, hogy amit én a két karommal összekeresgetek, azt az én kis feleségem lelki- ismeretesen felhasználja, megtakaritgassa. Az öreg egészen lecsillapodott, bízni kezdett a fia szavaiban és meggondolta a dolgot hirtelenül. Átkarolta a gyermekeit, csókot nyomott orczáikra és végül — kissé mégis fanyar, erőltetett, lemondó mosolygással, apai áldásra terjesztette ki kezeit-
