Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-02-02 / 3. szám
2 W agybányaí Hírlap 1908. február 2. ily módon szerezhetünk alapos tájékozottságot törvényhatóságunk mibenlétéről s csak igy lesz alkalmunk esetleg egy második memorandumban eloszlatni minden kétséget, mely a javaslatnak a törvény- hozás elé terjesztése akadályául szolgálhat. Összetett kezekkel hamarabb lehetünk nagyközség, mint önálló törvényhatóság! Közkönyvtáraink. Különös érdeklődéssel kisértük a Kaszinó és Polgári Olvasókör múlt vasárnap lezajlott közgyűléseinek a könyvtárra vonatkozó jelentését és rendelkezését, mert a kulturális czélok leghathatósabb szolgálatának biztosítékait a közkönyvtárak népszerűsítésében látjuk. Ez a két közkönyvtár az, melyet a tagok s közvetítésük utján a nagyközönség leginkább használ, minek bizonyságául nem egy elrongálódott kötetet mutathatnánk fel. E szétfoszlott, szennyes kötetnél kissé meg kell állapodnunk. Mielőtt kályhába dobnók az ezer kézen megfordult művet, hogy az örök kárhozat tisztitó tüzében elpusztuljon, tegyük közszemlére, hogy a tanulságot levonhassuk. Mennyi fertőző baczillus senyved a lapok között! Mennyi betegség csirája a betűk tömkelegében ! A kiselejtezés, a gyakori folytonos kiválogatás a legfőbb tényezője a közkönyvtárak használata általános elterjedésének. Minthogy enélkül a legnemesebb kulturális czél, mely a társasköröknek erkölcsi tartalmat és feltétlen tiszteletet biztosit, sikeresen nem szolgálható, az anyagi áldozatoktól való visszariadás, pláne a szűkmarkúság oly bűn, mely bünhődését az általános művelődés hanyatlásában ezerszeresen megtalálja. Csekély tehát az az áldozat, melyet mindkét testület könyvtár, állapota javítására, különösen a kiselejtezésre fordít, bár e tekintetben a Polgárikor előljár, midőn az olvasási díjból befolyó összes jövedelmet teljesen könyvtára számára használja fel. Bármily nehéz helyzetben legyen is a Kaszinó, megengedhetőnek senki sem tarthatja, hogy a könyvtárjövedelem 75%-át a könyvtár- kölcsön törlesztésére rendelte fordítani, mert a lehető legrendezettebb állapot és legelterjedtebb használat mellett is, a mi egyben a kiselejtezés, újból való kötés és szükségelt beszerzés feltétlen fokozását kívánja, a jövedelem 25°/0 oly csekély összeg, mely a követelmények kielégítésénél számba alig jöhet. A mily komoly át- érzését jelentette kulturális hivatásának, midőn a Kaszinó az 1000 korona könyvtárkölcsönt annak idejében folyósittatta, ép oly elhibázott lépésnek tartjuk a törlesztés említett módjának megalapítását, mert félő, hogy az igények minden irányú kielégítésének a könyvtár állapotában akadályai lehetnek. A Kaszinó hatalmas válla nem fog a terhek súlya alatt mogrokkanni, ha még ezt is átvállalja! Minden áldozatot meg kell tehát hozni, hogy a közönségnek minden tekintetben kifogásolhatlak modern könyvtár állhasson rendelkezésére. A hogy a Polgári Kör könyvtárnoka előadta: A közönséget vissza kell édesgetni. De egyszersmind a nagyközönségnek is végre rá kell szoknia, hogy a kölcsönkönyvtár műveit az olvasás szüneteiben a mestergerendán a biblia és családi iratok mellett, ne pedig a gyerekbölcső nyoszolyáját vagy a képes ábéczé mellett tartsa. Számot kell vetnie s mérlegelnie azt az őszinte áldozatot, melyet a társaskörök a könyvtárak berendezésében tőlük telhetőleg tanúsítsanak, mert a könyv nem báli toalett, melyet folyton kicserélni lehet! Nincs rá elég pénz. Utóvégre is a tisztántartá.' és megbecsülés követelményeinek megszabásában nem az átlagos, hanem a legcsiszoltabb Ízlés az irányadó. Követéséhez pedig semmi egyéb nem szükséges, mint egy kis figyelem és gondosság. Ennek tanúsítása érdekében nem riadnék el olykor visszatorló intézkedések alkalmazásától sem, mert a közkönyvtár végre is nem túrós- asszony, ki a műveket kilószámra veheti. Kulturális intézmények megbecsülésében, czéljai munkálatának segítésében mindenki a legnagyobb gondossággal köteles eljárni, mert megbecsülhetetlen az a szellemi jó, mely általuk mindnyájunkra hárul. Közel 3000 mű van a két társaskör szekrényeiben elhelyezve, szinte kétszer annyi kötetben. E szellemi kincstár messze vidéken elsőrangú. Ha a bánya méhébe válogatott piszkos ruhadarabokban szállunk alá, e kincstárba mosott kézzel, ünnepi ruhába s emelkedett lélekkel hántoljunk be! A czél csak ezen eszközöket szentesíti. Qükőrdarabolc. (Farsang.) Megjött fényes kísérettel Karnevál; Lesz álarczos, jótékony meg Egyházbál. Egészséget s pénzt kérünk csak Az égtűi S átmulatjuk a farsangot Gond nélkül. A leányunk férjhez megyen Biztosan, Hozománya igaz hogy nem Igém van; Gondoskodott az apai Jó gége Telekkönyvbe, hogy nincs semmi Bevéve. A két leány s a feleség Mulat jól, az a város, melyben a kálvinisták vallása lángot fogott és a „quatre sergeuts“ összeesküvést forralták. Miután jó ideig ide-oda bolyongtam ezeken a különös utczákon, felszálltam a feketére festett, öblös kis gőzhajóra, hogy Ré szigetre vigyen. A kikötő bejáratát őrző két régi torony között haragos püffögéssel haladt el, átszelte a révpartot, tovasuhant a Richelieu építette gát mellett, melynek a viz színéig érő rengeteg kövei, mint valami roppant nagy nyak- láncz övezik a várost; azután jobbra fordult. Egyike volt ama szomorú, komor napoknak, melyek nehéz teherként fekszik meg a gondolatot, összeszoritják szivünket, elbágyasztják erőinket, megtörik minden erélyűnket, lomha ködfelhőtől bepiszkolt szürke fagyos nap, nedves, mint a dara-eső, melynek levegőjét szívni fertőzet, mint a piszkos csatornáét. E mélyen fekvő, komor felhőboltozat alatt terült el a sárga, sekélyes, határtalan partok közt fekvő homokos tenger, egyetlen hullámfodor, minden mozgás nélkül, élettelenül, mozdulatlanul, a zavaros, sűrű, álló viz tengere. A Jean-Guiton szokás szerint lassan siklott tova ezen az át nem látható, sima víztömegen, nehány hullámot, egy kis csobogást kevés viz- karikát hagyva maga mögött, melyek csakhamar elsimultak. Elkezdtem a kapitánynyal csevegni, tömzsi kis emberke volt, kinek mintha hiányoztak volna lábszárai, egészen gömbölyű, mint hajója, aki jobbra-balra himbálózott, mint az. Részleteit akartam ismerni annak a szerencsétlenségnek, melyről tényállást kellett fölvennem. Egy nagy, három árboczos hajó, a „Mária — József“ hajótörést szenvedett egy viharos éjjel a Ré sziget homoktengerén. — A vihar olyan messzire dobta ezt a hajót, — szólt a kapitány,— hogy lehetetlen volt újra vízre segiteni és kénytelenek voltak mindent, a mit csak bírtak, a lehető leggyorsabban partra szállítani. Meg kellett hát szemlélnem a hajőroncsot, megállapítanom a hajótörés előtt való állapotát, megbírálnom, vájjon megtettek-e minden erőlködést, hogy ismét vízre juttassák. Mint a biztositó társaság ügynöke érkeztem oda, hogy a pörben, ha szükség lesz rá, megczáfolhatatlan tanúbizonyságot tehessek. Jelentésemtől függött, hogy az igazgató miféle intézkedéseket tart szükségeseknek érdekeink megvédésére. A Jean-Guiton kapitánya töviről-hegyire ismerte az egész ügyet, mert őt hívták, hogy vegyen részt a mentés kísérleteiben. Elbeszélte nekem a különben nagyon egyszerű szerencsétlenség körülményeit. Egy dühös szélroham, mikor ez az éj sötétjében czéltalanul vitorlázott a habos tengeren, a „tejleves-ten- geren“, mint a hogy a kapitány mondta, ama végtelen homokzátonyokra sodorta, melyek a vidék partjait végebeláthatatlan Saharává változtatják apály idején. Beszélgetésünk közben körültekintettem. Az oczeán és a borús ég között egy szabad tér maradt nyitva, merre a szem a messzeségbe láthatott. Szemünk szárazföldön akadt meg. — Ez Ré sziget? - kérdeztem. — Az, uram. És egyszerre csak a kapitány jobbra nyújtva ki karját, rámutatott a nyílt tengeren valami alig észrevehető tárgyra és igy szólt: — Nézze csak, ott a hajója! — A „Marie-Joseph ?“ — Igen, az. Egy kissé meghökkentem. Ez a fekete, alig látható pont, amit sziklának nézhettem, legalább három kilométer távolságra fekhetett a partoktól. — De kapitány ur, szóltam újból, ott a víznek legalább is száz öl mélynek kell lennie. — A kapitány nevetni kezdett. — Barátom, száz öl? Még két öl sem, én mondom önnek! Bordeauxból való volt. — Most dagály van, az idő 9 óra és negyven perez. Menjen ebédután zsebretett kézzel sétálni a tengerparton a Dauphin vendéglőből és én biztosítom önt, hogy két óra ötven perczkor vagy legfönnebb három órakor száraz lábbal éri el, barátom, a hajóroncsot; azután egy óra negyvenötperczig vagy két órán át rajta maradhat, de nem tovább, mert aztán fogságba jut. Mert, minél gyorsabban és mesz- szibbre vonul vissza a viz, annál gyorsabban tér vissza. A tengerpartnak ez a része sik, mint a tenyerem. Mondom, térjen vissza onnan négy óra ötven perczkor és akkor félnyolezkor a Jean-Guitonra szállhat, mely még aznap este La Rochelle partján teszi ki. Elköszöntem a kapitánytól és a kis gőzös előrészén ültem le, hogy jól megnézhessem a kicsiny Saint-Martint, mely felé gyorsan közeledtünk. Mindenben hasonlított ama kis szabású kikötőkhöz, mely* a szárazföld hosszában elszórt szigetek fővárosai gyanánt szerepelnek. Egyik lábával a tengerre, másikkal a szárazföldre támaszkodó nagy halászfalu, melynek lakói hallal, szárnyasokkal, zöldséggel, csigákkal, retekkel és kagylókkal élnek. A sziget maga nagyon sik, csak kissé van beépítve, hanem azért mégis nagyon népes, én magam nem mentem a város belsejébe. Ebéd után egy kis hegyfokon keltem át; azután mivel a tenger gyorsan apadt, a homokon keresztül valami szürke szikla felé tartottam, melyet messze a háttérben, messze benn a vízben észrevettem. Gyorsan haladtam e sárga síkság felett, mely ruganyos volt, mint a hús és mintha izzadt volna lábaim alatt. A tenger az imént még itt volt, most pedig messze a távolban tűnt el és nem bírtam megkülönböztetni a vonalat, mely a homokot elválasztja az Oczeántól. Azt hittem, hogy valami óriási, ter- mészetfeletti tündérvarázslat szemtanúja vagyok. Az imént még az Atlanti tenger terült el előttem, most pedig eltűnt az a homokban s én
