Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1908-05-24 / 19. szám

2 N agy bányai Hírlap 1908. május 24 Az igaz ügyet nem látszólag, de teljes meggyőződéssel kell előbbrevinni, azonban a meggyőződések alatt gyakran felette síkos a talaj! Sehol annyi ingás, vacillálás, ténfergés, imbolygás és tájé­kozatlanság a közügyek képviselőtestü­leti kezelésében, mint nálunk és sehol egy kormányzati elvnek annyi rabszolgája, mint nálunk. Például?! Az a takarékossági elv, mely a ligeti pavillonból egy sötét, nyo­mott odút készíttetett, veres fonalként fog mindaddig végighúzódni közalkotá­saink létesítésénél, mig az egyéni jólét künn a közintézmények és kulturális al­kotások változatosságaiban fogja legne­mesebb biztosítékait feltalálni s ezekért erejét meghaladó áldozatokra is késznek jelentkezik, nem pedig bent a négy fal között kalács és rántottcsirke mellett . . . s aztán haladjon a világ, ahogy akar. Ipari szakoktatás. Az uj ipartörvény tervezetében lényeges helyet foglal el az ipari szakoktatás, melyre Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter kiváló súlyt akar helyezni. Az iparosok ingyen okta­tása, hogy szaktudásuk, képzettségük fejlődjön, olyan figyelemre méltó momentum, mely hivatva van iparosainkat és iparunkat is jóvalta maga­sabbra emelni. A nemzet állam kiépítésének nagy mun­kája szempontjából az ipart illetőleg első s tán legfontosabb feladat a szakoktatás kellő szer­vezése. Tanult, iskolázott kisiparos osztály egy­részt ipari termékeinek előállításánál nagyobb eredményt tudhat elérni s igy könnyebben ver­senyre kelhet a belföldi gyár- és külföldi ipar­ral szemben, másrészt iskolát járt, művelt iparos osztályban sokkal éberebb a nemzetállam tudata. Tanult iparos sokkal inkább tud felemelkedni az osztályérdekek fölé s mint ilyennek sokkal magasabb és szélesebb látóköre van a nemzet önczélja, feladatai terén, mint olyannak, ki minden szellemi táplálék nélkül sajátította el mesterségét. Egy nemzet-iparos lelki szeme előtt nem tisztán az a törekvés lebeg, hogy megrende­léshez, — vagy a felmerülő szükéglethez mér­ten éppen csak elkészítse munkáját, amiből életét fentarthatja. Ez az irány legkezdetlegesebb stádiuma a nemzet-iparos életének. Ennél a pontnál a nemzet iparos meg nem állapodhatik, mert a nemzetállam ennél többet követel. Köve­teli ugyanis azt, hogy minden ipartermékében a nemzet karaktere, jellege tükröződjék vissza. Minden ipartermék a nemzet sajátos szokását adja vissza úgy, hogy ekképen, a belföldi fogyasztó minden igényét kielégítve visszaszo­rítsa a külföldi ipar jogtalan betolakodását. Ezen törekvésben az iparost ama tudatnak kell vezérelni, hogy ezzel a nemzetállam nagy esz­méjének, anyagi és kulturális czéljainak meg­erősítéséhez fog hozzájárulni. Hogy ekként az egész iparos osztályt a nemzet önczélja irányában és szellemében át­formálhattuk, nem elég ennek eléréséhez csupán az, hogy az iparos ifjú nemzedéket mesternél leendő hosszabb vagy rövidebb ideig tartó gyakorlati tanonczkodásra, inaskodásra szorít­suk. Ezzel a rendszerrel csak minden lélek s öntudat nélküli moderh rabszolga rnunkáshadat I nevelnénk. A mai kisiparosnak az élet nehéz küz- ! delmei közepette fizikai lehetetlenség annyi időt szentelni magának, hogy tanulóját modern nem­zet-iparossá nevelhesse. Ha a kisiparos osztály egymaga gyenge, képtelen erre a feladatra, - álljon oda melléje teljes erejével az országos szakoktatás. A műhelybeli oktatást a mesterre hagyjuk. Azt majd elvégzi ő. Az iskolai oktatás magának a nemzetnek: a törvényhozásnak kötelező fel­adata. Az ipar oktatás szerintünk két irányban fejlesztendő, még pedig általános és specziálisan szakirányban. Az általános irányt a népiskolától egészen a legfelsőbb iskoláig meg kell honosítani. A mai élő nemzedék minden egyes tagját, — saj­nos — nem lehet megnyerni az ipar tántorít­hatatlan hívének! Meg kell hát akkor nyernünk a jövő nemzedéket! A nemzetállam örökké élő organizmus, mely nem csupán a jelenért, hanem a jövőért is él. A jövő peeig ott van az isko­lában. biztosak afelől, hogy idegenek nem látják őket, adják át magukat pálinka s vérszomjuknak. Hála barátom kedélyes társalgásainak s tréfáinak, az órák gyorsan múltak s majdnem észrevét­lenül közeledtünk Szentpétervár felé. A vonat egy kis falusi állomásnál állott meg. Kocsink ajtaja megnyílt s egy választé­kosán öltözött ifjú nő lépett be. Egy férfi ki­sérte, ki külsejéből Ítélve, előkelő fővárosi ur volt. A hölgy egy igen finom munkájú úti­táskát hozott magával. Az állomáson láttam egy csinos dogcart kocsit, melynek bakján liberiás inas ült. Azt is észrevettem, hogy az urhölgyet kisérő inas gombját grófi korona díszítette. Az urhölgy bizonyára a gróf neje volt, ki rövid falusi tartózkodás után a vadászati idény alatt most a fővárosba tért vissza. — Csak el ne veszítse az útitáskát — kiáltott a gróf franczia nyelven az induláskor. Sherlock Holmes s én kiszállottunk volt egy kissé, zsibbadt tagjainknak jól esett a járkálás, miközben a mozdony közelébe értünk. Barátom megállt egy pillanatra s igy szólt: Compaund rendszerű gép Cokerill gyárá­ból, három éve közlekedik, az idén javították. — Honnan tudod? — kérdeztem csodál­kozva. — Fel van rá írva. Semmi rendkívüli te­hetség sem kell hozzá, hogy valaki meglássa. Sherlock Holmesnek igaza volt. Könnyű dolog volt annak, ki tudott oroszul,. . . s mint látszott, barátom nagyon jól tud. Én azonban még a betűket sem ismerem s hiába törtem volna rajta fejemet. Feltekintettem, a gépész segédet láttam ingadozni s mintha láz gyötörné, eszméletlenül készülne összerogyni. Szegény iszonyú sápadt volt, feléje léptem, hogy segélyére siessek, de Holmes visszatartott. — Menjünk be, mert különben félős, lekésünk­Az urhölgy a mellettünk levő fülkében foglalt helyet; a mögöttünk lévő szakaszban pedig egy különös arczu s mord tekintetű férfi ült. Arczát rőt szinü, gondozatlan szakáll környezte, hasonló azon hajfürtökhöz, melyek durva, piszkos sapkája alól csüngtek elő. — Sáros csizmában, hosszas használattól kopott felöltőben. Mormogott, szemöldökeit ránczolta s kezét ökölbe szorította. Aztán pár szót szol- lott a vonatvezetőhöz. — Láttad, Watson barátom? — kérdé Holmes, mikor a magunk szakaszába ültünk. — Mit? Azt az embert? — Igen, azt az embert. Egy pénzdarabot adott a vonatvezetőnek. — Nem vettem észre. — Egy 50 kopejkás pénzdarabot, — tette hozzá Sherlock Holmes, pipáját tömve. Végig nyúlt a díványon, mint otthon szokta volt tenni s pipázott mint egy lokomotív. Ismertem barátom szokását: gondolatokba mé- lyedve rendezte kavargó eszméit. — Meg kell előznünnk s rögtön! — kiál­tott fel egyszerre. Nem értettem, hogy mit kell megelőzni és hogyan, de Holmes fölkelt, a folyosóra ment s megkopogtatta a hölgy fülkéjének ajtaját. — Szabad! — mondá az ismeretlen ezüst hangja. — Bocsánatot kérek merészségemért, — szólt barátom írancziául a természetes udvari­asság hangján, mely a főúri körök ajtait is megnyitotta előtte — de fontos dologról van szó . . . — Fontos dolog? . . . S mennyiben illet engem? Már az elemi iskolás nebulónak fejébe is be kell oltanunk az ipari foglalkozás tisztes, becsületes, nemzet- és életfentartó voltát. Meg kell magyaráznunk ezeknek az apró gyerme­keknek is, hogy az iskola teremben minden, a mit szemük lát, kezük érint, a mit magukon hordoznak, — a kérges tenyerű iparos izzadt- ságos munkája; nélküle nem léteznénk, mert ő maga a természet. Sárból, porból, piszokból, hulladékból alkot ő természethez hasonló szépet, eszményit. Meg kell magyaráznunk már ezek­nek az apró fejüeknek is, hogy az iparos nem nézi; vájjon az anyag, mit fel akar dolgozni, — szép-e, rut-e, alacsony vagy magas szárma- zásu-e? Csupán arra törekszik, hogy mind­annyiunknak használjon s az emberiség millióit étellel, itallal, ruhával elláthassa. Az elhintett magvakat szabadjára nem hagyhatjuk. Azokat ápolnunk kell, hogy gyöke­ret hajtva a középiskolákban törzsekké, a fel­sőbb iskolákban, egyetemen terebélyes fákká növekedhessenek. A középiskolákban az ipar általános isme­reteivel, annak nemzeti missiójával kell meg­ismertetni az ifjúságot. E tantárgyat kötelezővé kell tenni a középiskolákban. Az általános ismeretek elméleti tanítása mellett különös haszonnal jár ipari műhelyeknek, telepeknek megszemlélése. Az ipar oktatás másik nagy útja a tulaj- donképeni szakoktatás ipart űzők részére, min­den fokon ingyenes tanítással. Alsó-, közép- és felsőfokú ipar szakisko­lák létesítendők. Alsófokuak az ország minden városában s nevezetesebb községekben; közép- fokuak minden nagyobb ipari góczponton; felső- fokuak az ország geografiálag felosztott nagyobb területein állitandók fel. A tanrendszer megállapítása és ez iskolák belső szervezetének részletes taglalása ezúttal nem feladatunk. Annyit azonban szükségesnek tartunk ki­emelni, hogy ez iskolákban a gyakorlati irány mellé az elméletnek is helyt kell adni. Fontos­nak tartjuk, hogy az egyes szakok gyakorlati és elméleti tanításán felül gondot kell fordí­tani mindazokra az általános tantárgyakra is, melyeknek ismerete nélkül mai modern ember nem élhet meg. Végül különösen hangsúlyoz­nunk kell, hogy az ipar történelme mellett nagy súly fektetendő a magyar nemzet törté­nelmének tanítására. Mert jól jegyezzük meg, feladatunk nemcsak az, hogy szakképzett mun­— Azt hiszem, egy grófnőhöz van sze­rencsém s útitáskája értékes dolgokat tartalmaz. — Honnan tudja? — Sherlock Holmes vagyok! A hölgy a csodálkozással vegyes öröm­kiáltást hallatott. Sokat hallott a hírneves em­berről, olvasta novelláimnak franczia fordítását; kívánta nagyon ismerni azoknak hősét. Sherlock Holmes ragyogott az örömtől, midőn megértette, hogy nevének hire átlépte hazája határait s eljutott a czárok távoli biro­dalmába is. — Bízzék tehát bennem. Még Pétervár előtt a vonat Carskoi Seloban megáll. Ott ki- szállun ön, én és barátom, Watson, legyen egészen nyugopt . . . — Miért akar kiszállani? — Kocsin megyünk Pétervárra. — Jól van. De miért? — Ne kérdezze, hanem hallgassa meg tanácsomat. A hölgy nevetni kezdett. Mindamellett lát­szott rajta, hogy Holmes komoly hangnyomata hatással volt reá s beleegyezett a dologba. — Szórakoztató ut lesz. Önök angolok a legbolondabb népe a.világnak. — Szegényke — mondá Holmes, bőrönd­jét leemelve — nem is sejti a Damokleskardot, mely feje s a mi fejünk fölött is lebeg. Carskoi Seloban kiszállottunk s egy sze­rény vendéglőbe mentünk étkezni. Nem ért­hettem az egészből egy mákszemnyit sem, de ha Holmes jónak látta az utazás megszakítását, bizonyosan okai voltak reá s a veszélynek fe­nyegetőnek kellett lenni. Még étkezés közben barátom egy embert küldött a postához, hogy rendeljen számunkra kocsit. Az ember vissza­tért, a postának nem volt kocsija.

Next

/
Oldalképek
Tartalom