Nagybányai Hírlap, 1908 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1908-05-10 / 17. szám
I. évfolyam. Nagybánya, 1908. május hó 10. 17. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: JENEY GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vár-utcza 15. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetaek Morvay Gyula könyvnyomdájában is Rákóczi-tér. Az alkohol. Irts: Dr. Ilosvay Lajos udvari tanácsos, egyetemi tanár. Senkisem tagadhatja, hogy az alkoholos italok szertelen élvezete nemcsak az egészséget veszélyezteti, hanem előkészíti sok család anyagi romlásának útját és akárhányszor oka, hogy egyesek összeütközésbe jönnek a büntetőtörvényekkel. De azért ne kívánjunk olyan intézkedéseket, amelyeket az államhatalom — legalább egyelőre — nem teljesíthet. Az élet számos olyan gyakorlatot fejlesztett ki, amelyek, bár felfogásuk szerint kártékonyak, rövidesen még sem függeszthetők fel. Vájjon ma, amikor egyes vidékeken ezeren meg ezeren alkoholos italok készítésére alkalmas terményeket termelnek, alkoholos italokat állítanak elő, azokkal kereskednek és az egész országban sok ezeren alkoholos italok elárusi- tásából élnek, sőt legtöbbször túlságosan jól élnek: elképzelhető-e, hogy a kormány ezeket az embereket egyszerre, az általunk kívánt korlátoknál szükebb korlátok közé szorítja csupán azért, mert van, talán ugyanannyi ezer ember, aki ivószenvedélyének nem ura? Azt hiszem, ilyen kormány nincsen a világon és ha volna, akkor én semmire se becsülném azt a társadalmat, amelynek tagjai csak azért józanok, mert nincsen korcsmájuk, vagy mert félnek, hogy ha bemennek, olyan bajba keveredhetnek, amelyért még meg is büntethetik őket. Az én eszményem olyan egyénekből szervezett társadalom, akik nem azért nem cselekszenek káros vagy titkos dolgot, mert nincsen rá alkalmuk, vagy mert félnek a bekövetkezhető büntetéstől, hanem azért, mert tudják, hogy vele ártanak maguknak, ártanak családjuknak és jól tudják, hogy mindazért, amit maguk vagy családjuk testi és lelki jóléte ellen elkövetnek, egyedül és kizárólag csak maguk felelősek. Nagyon is elhatalmasodott már nálunk az embereknek járószalagon való vezetése. Pedig ha mi embertársainkat nem tudjuk meggyőzni arról, hogy szabad akaratukat nekik maguknak kell tudni kormányozni: akkor ne nagyon büszkélkedjünk: korunk magas miveltségével, szellemi felsőségével, mert erkölcsi értékünk semmivel sem több, mint azé a macskáé, amely csak azért nem nyal belé a tejeslábasba, mert a lábast szekrénybe zárták. Megengedem, hogy szavaim visszatetszést kelthetnek azokban, akik a gyökeres és a hivatalosan is nyomatékkai támogatott változtatásnak hívet: de nekem, mint a természettudományok mivelőjének, egész múltamat kellene megtagadnom és évtizedeken át gyűjtött tapasztalataimat kellene éldobnom, ha bármiféle téren a fejlődés fokozodottságával szemben az ugrásszerű haladás lehetőségét kellene hangoztatnom. Mikor pedig az alkoholos italok fogyasztásának mikéntjéről van szó, a szigorú tiltás álláspontjára azért sem helyezkedhetem, mert épen most folynak azok a tudományos kutatások Észak- Amerikában, Connecticut államban — a Wesley egyetemen, hol a különböző élelmiszerek energia-termelését pontos vizsgálatoknak vetették alá, amelyekből máris kiderült, hogy az alkohol elégséges hígításban és szabatosan megállapított mennyiségben, az emberi szervezetre nemcsak, hogy nem káros, hanem mint gyorsan áthasonlitható tápláló anyag, egyike az energia-termelés legalkalmasabb forrásainak. így állván a dolog, világos, hogy mi, akik törekvéseinkben csak tudományosan megállapított tényekre támaszkodhatunk, feltétlenül kötelességet teljesítünk, ha az alkoholos italok élvezetében űzött szertelenkedés ellen egész erőnkből küzdünk, de tovább nem mehetünk, mert ennél tovább terjedő kívánságaink jogosultságát megdönthetetlen módon védelmezni már nem bírjuk. R nagybányai Hírlap tárczája. Sketch-Book. Az öreg olasz festő Vincenzio, akit állandóan csak a kis Cencionak nevezgettek barátai, mindamellett, hogy több mint 60 éves volt s leomló hosszú szakála fehér volt, mint a márvány — szívesen beszélgetett ifjú koráról, melyet egészen abban az 1840-es Italiában töltött, melyben Beyle konzul volt s melyről „Római sétái“ oly kedves képet nyújtanak. Ha az ember a Monceau-park környékén különös terv alapján épített terjedelmes palotája földszinti lakásában lepi meg a kis Cenciot, ő falnak fordítja festőállványát, melyen egy félig-meddig mintázott fő vonásai rajzolódnak ki. Kertjébe vezet, egy tenyérnyi lyukba, mely olyan hűvös, mint egy pincze; czigarettával kínál meg, maga is rágyújt s beszél két óra hosszat erős hangsúlyozással, de érdekesen. Egy délután többen voltunk nála s egyik barátunk kalandján sajnálkoztunk, aki azon helyzetbe került, hogy megverekedjék s tönkre menjen egy asszonyért. Cencio élénk részt vett a beszélgetésben. . . . Ezek a nők oly könnyen tudnak feledni s oly könnyen tudják feledtetni múltjukat, — szólt - hogy mintegy dicskoszorut fonjanak maguknak legutóbbi szeretőjük selyméből. Tudok egy történetet erről a tárgyról, melyet elmesélhetek önöknek, mert magam voltam a hőse. De ne vádoljanak azért együgyü- séggel, bár a képzelhető leggyerekesebb szerepet játszottam benne. Az időtájt Nápolyban, laktam. Kezdetben ugyancsak kemény dolgom volt. ! Tizenkét éves koromra nem volt sem apám, sem anyám, úgy éltem, mint az utczagyerekek odalent, a napfény s a véletlen volt reggelim s ebédem, lábam, nyakam meztelen, másutt foltos rongyok takartak. Esküszöm, hogy olyan fekete voltam, mint egy mór, nyáron fél napig is a vízben, a szabad levegőn háltam s tökéletesen boldog voltam. Nápoly még nem volt az a mai czivilizált város, hanem inkább afféle afrikai gyarmat, melyben a szenvedélyek any- nyira uralkodtak s a rendőrség oly elégtelen volt, hogy kevés nap múlt el emberölés nélkül. Még jól emlékszem egy nyári reggelre, melyen egy corricolo kocsisát a menetdij fölött vitában láttam utasával a Toledo-utcza közepén. Az utas büszke ifjú volt, az orra négyszögü, az álla négyszögü, feje négyszögü, hajzata bodros, mint egy kosé, arczszine az ó bronzé, fehér fogai közt nevetett az összegen, melyet a kocsis kért tőle. A másik barna, ösztövér mint ez a czigaretta, leugrott üléséről s egy kés szúrással leieritette a fiatal embert. A szép ifjú kinyitotta a száját, szemeit forgatva két lépést tett előre s lezuhant. A kocsis gyors vágtatásban elhajtott. A tömeg neki adott igazat s egyetlen lélek sem vette üldözőbe. Van az én ereimben is valami ebből a vérből, mely oly sűrű, mint az át nem szűrt kalabriai bor; én ennek tulajdonítom lelkesedésemet, melynek sikereimet köszönöm. De hallják csak, hogyan vetettem véget ennek a bohém életnek. Egy angol művész, akit a mezőn kalauzoltam volt, észrevette, hogy egyik kis pajtásom számára valami alakokat rajzoltam egy skatulya fedélre. Leczkéket adott nekem s nagyon buzdított. Úgy dolgoztam, mintha az ördög bujt volna az ujjaimba. Haladásom meglepő volt, voltak már megrendeléseim is. Arczképeimet élethiveknek, egyik díszletemet eredetinek minősítették s oly jól ment minden, hogy 20 éves koromra 2-300 lírát kerestem havonként. Valóságos vagyon! . . . . Mindig előszeretettel viseltettem a földszint iránt, kétségkívül mert közelebb van az utczához, melynek gyermeke vagyok. Ki is béreltem egyet egy igen magasan fekvő házban. Házi gazdám lakásom első emeletét bútorozva bérbe szokta volt adni külföldieknek. Egy napon egy spanyol hölgy szállásolta be magát oda a férjével. E naptól kezdve egész eddigi boldogságom oda lett. Még soha sem voltam szerelmes. Nem volt rá sem időm, sem kedvem. Mint ha a Nápoly vidékén lévő barlangok — éji szállásaim sok éjszakán — hidegsége ejtette volna hatalmába szivemet. S mindezt az ifjú nő okozta s semmivel sem mással, mint azzal, hogy kikönyökölt a maga erkélyére, melynek egy része az enyém fölött volt. Most 40 év múlva is fel-felidézem magamban ezt a jelenséget, mintha még most is az a fekete íürtü ifjú vadember volnék, ki fölemelte fejét, mert egy lépés zaja oda lent megzavarta álmadozását. A spanyol nő az én tájképemet nézte. Teljes s erőteljes déli világosság volt éppen az az óra, melyet legjobban
